Kereső toggle

Dolce vita

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Maro Gorky és Matthew Spender művészházaspár világszerte komoly sikereket ért el festőként, szobrászként, illetve íróként is, de igazi eredményüknek azt tartják, hogy a magánszférájukban sikerült létrehozniuk azt a konszolidált, nyugodt családi életet, amelyre szüleik bohém élete, hányattatott sorsa után mindig is vágytak.

Matthew, vagy ahogy bemutatkozott: Matteo Spender és Maro Gorky háza Toscanában, a San Sanóba vezető út egyik leágazásának rejtekében bújik meg. A férj szobrász és író, ő készítette a Westminster-apátságban az emlékművet Erzsébet királynéról, melyet II. Erzsébet avatott föl. Spender egyébként a híres angol költőnek és műfordítónak, Stephen Spendernek a fia, ugyanakkor olasz ismerőseink úgy emlegették őt, mint az angol író, aki ott él köztük. Ő ugyan jóval Toscana divatba jötte előtt írt már róla könyvet, de mégsem azzal vált ismertté, hanem egy másik miatt, amelyet az apósáról, a nagy absztrakt expresszio-nista festőről írt.

Az após, Arshile Gorky New Yorkban a negyvenes években szakmája élvonalához tartozott. 1946-ban élete szomorú fordulatot vett. „Az apám tragikus halála után gyerekkoromban folyton vándoroltunk - kezdi Maro Gorky, a festő lánya, Matthew Spender felesége -, hol Olaszországban, hol újra New Yorkban, majd megint Európában éltünk. A művészeti tanulmányaimat többnyire Londonban végeztem." Itt találkozott Spenderrel, aki eközben Cambridge-ben történelmet hallgatott, költészettel kezdett foglalkozni, de egy idő után tisztázta magában, hogy nem szeretne legendás apja árnyékában élni, így a szobrászat felé fordult. „Angliában korlátoltnak éreztem az életet, szerettem volna kinyílni, és elhagyni az ottani tradícióimat." Közösen váltak az ellenkultúra képviselőivé, és Londonból a vidéki élet felé próbáltak menekülni, meg sem álltak Olaszországig. Döntésükben az is közrejátszott, hogy híres szülők gyermekeiként mind földrajzi, mind érzelmi értelemben távol akartak kerülni a múltjuktól. „A szüleink elég komplikáltak voltak, mi viszont eltökéltük magunkban, hogy úgy teljesedünk be a művészetünkben, hogy közben nem hagyjuk, hogy átgázoljon a magánéletünkön. Amikor Matthew-val összeházasodtunk, szerettünk volna létrehozni egy olyan stabil és boldog otthont, amely gyermekként nem adatott meg számunkra. Rábukkantunk erre a házra, és csodálatos kontrasztnak tűnt a városi élet után." A párnak két lánya született itt, Cosima és Saskia.

Toscana is változott ezekben az időkben, az ötvenes években a mostanihoz képest elképesztő szegénység volt ezen a tájon, autók is alig voltak, ma pedig mindenki jól öltözött, és az étrend is megváltozott, gyakrabban tartalmaz húst. „Az itteni emberekkel mindig kiválóan kijöttünk - folytatja a háziasszony -, nekem nagyon tetszett a viselkedésükben, hogy nem tolakodóak egy kicsit sem, ha valaki egyedül szeretne lenni, akkor békén hagyják. Jó időben délelőtt a kerttel szoktam foglalkozni, délután festek, estefelé pedig vacsorát főzök, mint bárki más. Ma is boldoggá tesz a vidéki élet, a föld- és szőlőművelés. Amikor idejöttünk, még mindenütt olajfák voltak, és ökrök segítségével folyt a munka. Persze én egyenesen rajongok ezekért a mostani ásó- és markológépekért is, némelyikük a dinoszauruszokra emlékeztet, van három különféle is belőlük a garázsban." Maro gyereklelkének újabb bizonyítékát adja, amikor körbevezet a házukban, és megmutatja a mindenhol jelenlévő műveiket. Az étkezőben lévő sokszemélyes és színpompás asztalnál torpanunk meg, melyet Maro saját kezűleg festett mintásra.

„Belülről erősen vonzódom a gyermekrajzokra emlékeztető színekhez" - magyarázza.

Az emeleti részre is felmegyünk, nyáron itt az erkély korlátján pávák illegetik magukat, a korláton túl pedig a Chianti szőlőkre esik a kilátás. Maróval összenézünk, hogy amikor kizöldülnek a szőlők, ebből a szögből szeretjük a legjobban látni a sorokat, ahogy selymesen és rendezetten hullámoznak.

„Az alsó szintet hagyományosan az állatok lakták, hogy az emeleti lakótereket bemelegítsék az emberek számára - meséli a művésznő. - Amikor megvettük, rettenetes állapotban volt ez a ház, a napsugarak a tető és a padló résein át egészen a lenti istállóig hatoltak. Muszáj volt újjáépíteni, többnyire saját kezűleg csináltuk."

A toronyszoba létrájára egyedül küld fel, hogy nézzek körül, fent találom a férjét egy íróasztal mögött. Kikukucskálok a toronyszoba ablakából, majd Matteo felhívja a figyelmemet a dolgozószoba beépített szekrényeinek olajfa ajtajára, amely a tizenöt-húsz évvel ezelőtt elfagyott olajültetvényük maradványaiból készült.

Szóba hozom Toscanáról írt könyvét, melyet olaszra nem sokkal találkozásunk előtt fordítottak le. Elkerülhetetlen az összehasonlítás a Napsütötte Toszkána című könyvvel, de Matthew kiböki, hogy a kolléganője könyvében untatják az olyan banalitások, mint például a receptek. Ebben nem teljesen tudok vele azonosulni, de - és ezt elmondom neki is - ebben szerepe volt annak, hogy Frances Mayes sorozatának első könyvét Pesten egy szürke, hideg időszakban olvastam, és akkor nagyon üdítően hatott, sőt, a belőle áradó hangulat valósággal felmelegítette a nyomott januárt. Aztán odaadtam a környezetemben több embernek, a hölgyek áradoztak róla, a férfiak meg fanyalogtak, hogy nem történik benne semmi.

Miután lemászom, Maro még levezet az alagsorbeli műtermébe, amelynek fala a mindenféle színben pompázó saját készítésű kerámiacsempéivel van kirakva. Minden egyes darab egy külön műalkotás, leesik az állam a színorgiától.

„Rétegenként festek, mint az apám, úgyhogy több festményen dolgozom párhuzamosan - magyarázza Maro. Inspirációt a természetből nyer, ebben hasznára van, hogy saját kezűleg metszi a fákat, gondozza a növényeket. - Nagyon fontos ez a tapasztalat, mert látom így a szerkezetüket, a térkapcsolatokat. Úgy tekintek a természetre, mint valami ősi festményre, amelyből tanulni tudok."

Mutat képeket a gyerekeikről - akik közül az egyik otthon született -, és mesél arról, hogy milyen volt ebben a közegben, meglehetősen elszigetelten felnevelni őket, egyszerre volt egy szabad vidéki paradicsom, de ha sportra vagy zenére akarták taníttatni őket, akkor Sienába kellett menni.

A lányaik tizenévesen már túl csöndesnek találták a vidéki életet, így ma már különböző világvárosokban élnek családjukkal, több unokával ajándékozva meg a Spender-Gorky házaspárt.

Olvasson tovább: