Kereső toggle

A számok barátja

Pataki Ferenc fejszámolóművész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pataki Ferenc hosszú évtizedeken át kápráztatta el közönségét szikrázó tudásával, melyet izgalmasan, humorral ötvözve adott elő. A számok művésze most kilencven éves, de még mindig életvidám, és ma is ugyanolyan gyorsan vág az esze, mint fénykorában, mikor műsorával bejárta a fél világot. A fejszámolás professzorával a számára oly kedves szülővárosában, Dombóváron beszélgettünk.

Hogyan lesz valakiből fejszámoló?
– Volt itt egy Ilka nevű áruház, mely az anyámról lett elnevezve. Akkoriban 1 fillér 125 korona volt, valamint 1 pengő 12 500 korona, és én pillanatokon belül tudtam számolni pengőről koronára, és vissza. Egyszerűen így járt folyton az agyam már háromévesen. Még a lépéseimet is mindig számolgattam, és megszoroztam kettővel, majd hárommal stb., és egyszer csak négy-öt éves koromban már milliókban gondolkodtam. Hatévesen léptem fel először a Lakner bácsi gyermekszínházában. Az egész város tele volt plakáttal, rajta egy kis csodagyermekkel, és Lakner bácsi fogta a kezemet. A nagypapák elhozták a nagyobb gyermekeket, és mindig egynek odaszóltam: „Mondj egy háromjegyű számot!”, mire ő: 324, majd egy másiknak is, aki 357-et mondott. Mondták szépen: „Na, Ferike, mennyi 324- szer 357?” Mondom: „Ha kapok egy fagylaltot, megmondom.” Akkor az ültetőnőt kiküldték, hozott is egy tölcsér fagylaltot, mire én megnyaltam, és mondom: 115 668. Aztán olyan is volt, hogy mondták a szüleimnek: „Te, Ilka, vidd el egy ideggyógyászhoz ezt a gyereket!” Azt mondja anyám: „Elvittem.” „És mit mondtak?” – kérdezték azok. „Majd kinövi” – felelte anyám. (Nevet.)
Nincs kéznél számológépük?
Mobil.
– Nagyszerű! Üsse be azt, hogy 81, valaki mondjon egy háromjegyű számot, és azzal kell majd ezt megszorozni. Én állítom, hogy még hozzá sem érnek a billentyűhöz, én megmondom az eredményt.
526.
– (Feri bácsi egyből.) Az 42 606. Stimmel? Igen? Akkor jó a gép! (Nevet.)
El vagyok ájulva! Hány számjegyig megy a fejszámolás? Van korlátja?
– Egy hat számjegyű szám egy négy számjegyűvel most is megy. Most árulja el nekem a születési dátumát! (Megmondom.) Maga csütörtöki napon született, igaz? (Talált.)
Úgy tudom, más szakmája is van…
– Elárulom, hogy munkaszolgálatos voltam, a zsidó származásom miatt. A numerus clausus miatt egyetemre nem mehettem, az összes létező rokonom orvos, én is annak készültem. Nem vettek föl az egyetemre, erre föl érettségi után kitanultam a kalaposszakmát. És kifutó is voltam, telefonkönyveket hordtam ki. 10 fillér volt egy telefonkönyv, és azt mondták akkor az anyámnak: „Te, Ilka, miért engeded meg a fiadnak, hogy ilyen dolgot csináljon?” De anyám büszke volt rám, hogy megálltam a saját lábamon, emellett az artistavizsgát is letettem. Amikor hazajöttem a munkaszolgálatból, újra kellett kezdeni.
A Szent István körúton nyitották meg a Berlin éttermet. Húszan voltunk művészek, akik minden szerdán odamentünk: Rodolfo, Alfonso, Salamon Béla. Egyszer mondták, hogy a Salamon Bélát meg kellene valahogy viccelni. Kezembe vettem a telefonkönyvet: „Béla bátyám, van egy új produkcióm. Tíz oldalt a telefonkönyvből átlapozok oda-vissza, és kívülről fölsorolom a neveket.” Azt mondja: „Na, ne beszélj!” És majdnem elájult. Átlapoztam kényelmesen tíz oldalt a budapesti telefonkönyvből a 171-től a 181. oldalig, majd becsuktam, és azt mondtam: „Na, Béla bátyám, akkor mondom a neveket 171-től 181-ig: Kovács.” Erre elkezdett a botjával körbekergetni.
Aztán egy másik érdekes eset: mikor operáltak, nem azon izgultam, hogy túlélem-e a műtétet, hanem hogy mi lesz az agyammal. A kórházban az ápolónő azt mondta a doktornak: „Professzor úr! Ki ez a félőrült ember? Azt mondta, mondjak két darab négyjegyű számot, és ő összeszorozza.” Erre a professzor: „Nem őrült az, ő a Pataki Feri bácsi!”
Később hogy alakult a pályafutása?
– Én mindenki Pataki Ferikéje voltam pici korom óta. Ha elmentem Ceglédre fellépni, legközelebb két-három év múlva mehettem csak vissza. Bezzeg egy énekes mindig mehetett, mert ugye, mindig mást adott elő. Éreztem, szűk ez az ország. Ekkor egy német menedzser megkeresett, és azt kérdezte tőlem, meg tudnám-e három hónap alatt tanulni a műsoromat németül. És megtanított erre: „Hölgyeim és Uraim! Én gyengén tudom az önök nyelvét, de arra kérem önöket, hogy velem lassan és tagoltan beszéljenek, és ha mégsem érteném meg, akkor szíves elnézésüket kérem.” Ez olyan kedves kis belépő volt, hogy ebbe úgy „beleharapott” a közönség. Mikor kimentem Németországba, három hónap után már Mercedesem volt. Közben rengeteg szerződésem volt itthon és külföldön is, és nagyon jól megfizettek.
Ma hogy telnek a mindennapjai, mit csinál a szabadidejében?
– Nekünk egyetlenegy kedvencünk van, azt úgy hívják, hogy: Zamárdi. Mi minden évben oda lemegyünk három hónapra, ott aztán „kitomboljuk” magunkat. Azt, hogy most itt vagyok, tulajdonképpen a második feleségemnek – aki német származású – is köszönhetem. Én világéletemben pénzt szoktam keresni, de nem tudtam a pénzzel bánni. Mivel a feleségem éltornász volt, tehát a jó értelemben vett keménység megvan benne, van tartása. Én vagyok az elme, ő a praktikus intelligencia. Nagyon szeretjük egymást.
Miben látja a hosszú, boldog, egészséges élet titkát?
– Legyenek nagyon erősek, sportoljanak sokat! Akkor mindent könnyebben kibírnak. Ennél jobbat nem tudok. Azt, hogy túléltem a munkaszolgálatot, hogy 39 kilósan hazajöttem a szovjet hadifogságból, és máig jól élek, ezt a tornatanáromnak is köszönhetem, aki nagyon keményen fogott, és kiváló tornász lehettem. Látják, én kilencvenévesen autót vezetek, még most is, ha megyünk rokonokhoz Németországba, végigvezetem azt az 1050 kilométert. Miután megoperáltak, az orvosom mondta, hogy nem árt, ha két-három havonta megnézetem magamat. Elmentem a professzorhoz, aki megvizsgált tetőtől talpig, és ezt mondta: „Olyan jó a szíve, mint egy húszévesnek.” Mire én: „Professzor úr, csak ezt ne mondta volna, mert a feleségem kétségbe fog esni, hogy száz évig fogok élni.” (Nevet.) Erre a professzor: „Menjen csak haza, és szomorítsa el a feleségét!”

Rólunk, nekünk, nélkülük

Dombóvárra érkezett az Auschwitz Album. A Rólunk, nekünk, nélkülük… című kiállítás a Holokauszt Dokumentációs Központ és Dombóvár Város Önkormányzata együttműködésében valósult meg. A tárlat kilenc témacsoportban huszonkilenc fotón követi végig a zsidóság deportálását, egy tablón pedig a helyi zsidók történetét.
Teljesen megtelt a dombóvári Művelődési Ház február 13-án délután. A tárlatot dr. Kutas Péter ügyvéd a Hetedik eclogával nyitotta meg. Patay Vilmos országgyűlési képviselő felhívta a figyelmet a kisebb-nagyobb közösségek élén álló vezetők felelősségére: „Közös tapasztalatunk, hogy a szélsőséges nézeteket valló emberek mindig is az ország vesztét okozták” – mondta. Hangsúlyozta a józanul gondolkodó és a történelmet ismerő emberek összefogását a közjó érdekében.
Dombóvár város polgármestere, Szabó Loránd elmondta, hogy 1944-ben az elhurcolt 622 főből csupán 91-en tértek vissza. „Ma Pécs felől a városba érkezőket egy holokauszt-emlékmű látványa fogadja, és vannak a városlakók közt olyanok, akik ezt nehezményezték, és lebontását sürgették nálam, de erre a határozott válaszom az, hogy ez egyben a lelkiismeret emlékműve is, és szó sem lehet a lebontásáról! Sőt eltökélt szándékom, hogy a városvezetés idén az emléknapon emléktáblát avasson fel az egykori dombóvári gettó bejáratánál.” Nyomatékosította: „Fel fogunk lépni a szélsőségesekkel, a kirekesztőkkel szemben, meg fogjuk védeni valódi értékeinket, legfőbb célunk most a zsinagóga megmentése.”
Zárszóként Rostás Zoltán, az IsoteQ GROUP ügyvezető igazgatója, rendezvényszervező kifejtette: a legősibb vallások egyike a zsidó, és bár ennek a népnek minden évszázad új kihívásokat hozott, de ez az a nép, amely újra és újra talpra állt, és virágzóvá tette azokat a helyeket, ahova letelepedett. Akik áldják Izraelt, azok lesznek áldottak, és a „bádogdobozba” zárkózás helyett a segítségen alapuló önzetlen kapcsolatokon és a városok jólétén közös erővel kell munkálkodnunk.
A túlélők felé megfogalmazta, hogy van reménység, mert van már egy új generáció, amelyik tudja a dolgát, a közöny helyett kiáll a zsidóság mellett.
A kiállításon – melyet az érdeklődők február 14 és 18-a között naponta 10-től 18 óráig tekinthetnek meg – szomorú auschwitzi életképek köszönnek vissza a paravánokról. Az album fotói azért egyedülállóak, mert olyan dokumentumokat tartalmaznak, amelyeket az SS azonosítási célból készített. Attól is különleges, hogy egyetlen ilyen album van a világon (ez a foglyokról készített képsor), amely csodával határos módon maradt fenn, és éppen egy magyar csoportról készült.  A Kárpátaljáról érkezők közül való Jákob Lili talált rá a tábor felszabadítása után, és őrizte meg személyes emlékként. A holokauszt rémségeit rendhagyó módon közel hatvan, tárlatvezetést vállaló – többségében helyi és tizenkét kaposvári – középiskolás diák mutatja be kortársainak, a fotókhoz fűzött megrázó és elgondolkodtató kérdésekkel segítik megértetni a történteket. (Szubotics Mariann)

Olvasson tovább: