Kereső toggle

Interjú az elsőkönyves Bárdos András újságíróval

Elveszített bizalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ítélet – ez a címe Bárdos András napokban megjelent első könyvének. A televíziós újságíró politikai krimijében a távoli jövőben egy vírus támadja meg Magyarországot, és a drámaian gyorsan terjedő kór nyomán kiderül: mi magyarok össze tudunk-e fogni katasztrófa esetén. Ennek kapcsán nemcsak az ország, hanem a média állapotáról is beszélgettünk.

A könyv borítóján az áll, hogy azt írod meg ebben a regényben, amit híradósként nem mondhattál el. 2001-ben a Heteknek nyilatkozva független újságíróként határoztad meg magad - ha ez valóban így volt, akkor miért nem mondhattál el bizonyos dolgokat?

- Egész életemben független voltam olyan erőktől, amelyek megmondták volna, hogy mit mondjak, de nem tudtam független lenni - hogyan is tudtam volna - a híradós műfajtól. Hiszen ez a műfaj - különösen Magyarországon - nem tűri el, hogy az ember azon túl, hogy közvetíti az eseményeket, azt is megossza a nézőkkel, hogy ő személy szerint miként látja a világot.

Máshol ez belefér?

- Például az Egyesült Államokban ilyen szempontból nagyobb szabadsága van egy híradós műsorvezetőnek. Nálunk az újságírókat - biztos te is érzékeled - belekényszerítik abba a szerepbe, hogy csupán közvetítsék azt, amit látnak, de ne tegyék hozzá azt, ami az ő álláspontjuk. Márpedig ez ha jobb nem is, de legalább őszintébb lenne. Most nagyon sok a hazugság, és az fárasztó.

Szóval azért nem mondhattad el, amit akartál, mert a műfaj kötött téged.

- Inkább a híradózás magyarországi értelmezése, ami gyakran még azt is megakadályozta, hogy a lehető legegyértelműbb kérdésekben akárcsak egy arcjátékkal jelezzem, mit gondolok.

Miért mondják akkor, hogy a híradózás az újságírás csúcsa? Hiszen csak oda kell ülni, elmondani a híreket és a kasszánál felvenni a fizetést.

- Az én esetemben azért nem erről volt szó, hiszen főszerkesztője is voltam a Tényeknek, vele éltem, lélegeztem: fölkeltem hatkor, elaludtam éjfélkor, és a két időpont között fejben, bármit is csináltam, folyamatosan készítettem a műsort. Ilyen értelemben a televíziós újságírásnak valóban a híradózás a csúcsa. Csak azt mondom, hogy jobb lenne, ha kicsit szabadabbak lehetnének a magyar újságírók.

Korábban azt is nyilatkoztad a Heteknek, hogy a média helyzete nem katasztrofális, csak rossz. Most mit mondanál?

- Unalmas. A magyar média jelentős részére ez a legjobb kifejezés. A tévével az a baj - az egész világon -, hogy program alapú tévézés, hogy 6-kor kezdődik egy műsor, 7-kor egy másik, 8-kor egy harmadik, lassan idejétmúlttá válik. A fiatalok már mást keresnek, ők nem ismerik a tévésztárokat - esetleg még a Barátok közt című sorozatból néhányat. Négy gyerekem van, egyik sem néz tévét: facebookolnak, DVD-t néznek, mobiloznak. És bizony erre a változásra a televíziók Magyarországon még nem igazán reagáltak. Műsort kell készíteni már nemcsak az internetre, hanem a mobilra és a táblagépekre is. A hagyományos értelemben ugyanis az internetes újságírásnak sincs nagy jövője.

Miért?

- A PC egy vacak dolog: oda kell ülnöd a szoba sarkába, fognod az egeret és nézned a monitort. A mobilon, a táblagépen hamarosan bárhol, bármikor online tudok lenni. Már nem kell hazaérni fél 6-ra, ha akkor kezdődik a meccs, mert a metróban is megnézhetem.

A kormányváltás kapcsán újból többet beszélnek az úgynevezett médiaegyensúlyról. Te hogy látod?

- Én már rég nem tudom, mi az a médiaegyensúly. Újságírók között élek, a többségükön nem látom, hogy annyira odáig lennének egyik vagy másik pártért. Televíziókat „elfoglalni" mindig is kontraproduktív volt, most különösen az. A társadalomban a szakadék nem pártvonalon van, nem lehet arról beszélni, hogy ők fideszesek, amazok meg MSZP-sek, az embereket ugyanis teljesen más gondok foglalkoztatják, mint a politikusokat.

A már citált interjúban annak idején megjegyezted, hogy amikor meg akarsz beszélni valami igazán fontos dolgot a kollégáddal, azt nem bent a szerkesztőségben teszed, hanem kimentek az utcára. Változott ez a helyzet?

- A gyakorlatról tudok neked beszámolni. Amikor valaki valami nagyon fontosat meg akar beszélni a másikkal, akkor ma is kimegy az udvarra sétálni. De gyakran éttermi asztaloknál is furcsa érzése támad az embernek, és inkább nem beszél lényeges dolgokról. Persze nem szabad, hogy azt gondolja az ember, hogy én olyan fontos vagyok, hogy lehallgatnak - de azért belül mindig ott van egy kis nyugtalanság.

Egyes kommentárok szerint mégis fontos ember vagy: azt mondták, azért kellett távoznotok a feleségeddel a TV2-től, mert közeledett a kormányváltás...

- Ez butaság, a TV2 teljesen érzéketlen volt az ilyen típusú kérdésekre, hála a jóistennek.

Visszatérve a könyvre: mi az, ami összegyűlt benned, amit mindenképpen el akartál mondani Magyarországról? Hogyan látod az elmúlt nyolc, vagy akár húsz évet?

- Hiányzik a történelmi távlat ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, hogy az elmúlt húsz év milyen volt. Nem történhetett volna máshogy, erre predesztinált a történelmünk, a lelkünk és az egymáshoz fűződő kapcsolataink; vagy pedig óriásit mulasztottunk és jó alaposan elszúrtuk ezt a két évtizedet? Az mindenesetre tény, hogy az emberi kapcsolatok teljesen tönkrementek a rendszerváltás óta. Annyira kimerült a bizalom az emberekben egymás iránt, maguk iránt, az intézmények, a bíróságok, a rendőrség, a média, a politika iránt, hogy az aggasztó.

Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a bizalom elvesztése a legfőbb problémánk, és ebből fakad minden más? Ez a gondolat jelenik meg a könyvedben is?

- Elképzelhető, hogy ez az egyik legnagyobb baj. A könyv fő kérdése egyébként az, hogy ha ez az ország olyan helyzetbe kerülne, hogy össze kellene fogódzkodnunk, ahogy a New York-iak tették 2001-ben, elfelejteni mindent és együtt kimászni a bajból, akkor ez az ország és mi, magyarok hogyan vizsgáznánk. Össze tudnánk-e fogni vagy ellenkezőleg, elvágnánk egymás torkát. Az én félelmem az utóbbi - persze a reményem meg az előbbi.

Happy enddel végződik a könyv?

- Sok szereplő van a történetben: van, akinek happy end lesz a vége, van, akinek nem.

Miért Ítélet a címe, ez a te ítéleted az országról?

- Egyfelől a történet tulajdonképpen olyan, mintha az ítélet napja jönne el Magyarországra, másfelől meg valóban benne van egy ítélet arról, hová juthat Magyarország, ha nem vigyázunk.

Aktuális és nagyon érzékeny témákat is előveszel a regényben, mint a romakérdés vagy a nők helyzete. Nem tartasz attól, hogy az olvasók esetleg aktuálpolitikai színezetet vélnek felfedezni benne?

- Biztos vagyok benne, hogy lesz, aki ilyet lát meg benne, de hangsúlyozom: nincs aktuálpolitikai üzenete a könyvnek. Nem is most játszódik, hanem egy következő korszakban, elnöki rendszerben, a politikus szereplők sem azonosíthatók.

Nyilván a valóságból kellett meríteni, ha Magyarországról mondasz ítéletet...

- Vonásokat, történeteket, viszonyokat igen, de nem karaktereket, legalábbis a politikus szereplőket biztos nem.

Hogyan látod a romák helyzetét ma Magyarországon?

- A cigányokat itt mindig magukra hagyták. Kimaradtak a földosztásból, a rendszerváltás őket viselte meg leginkább, és a jelenlegi válság miatt is rájuk haragszunk. Értem a helyi konfliktusokat, értem, hogy van egy kis falu, ahol pár száz ember próbál boldogulni a maga módszereivel, és van harminc, amelyik teljesen más módszerekkel próbál boldogulni, de akkor is: ezeknek az embereknek segíteni kellene. Őket évtizedek alatt kell kiemelni abból a létből, amiben vannak, és ebben egyetlen kulcstényező van, az iskola.

Eddig ez nagyon szép, de itt kezdődnek a problémák: az iskolában már öt cigány gyerek is képes tönkretenni másik húsz diák tanulását. Ahhoz, hogy érdemben kezelni lehessen őket, képzett asszisztensekre és kisebb osztálylétszámokra lenne szükség - ehhez pedig pénzre. Ezt sokan, sokszor elmondták, mégsem történik semmi. Mint ahogy számos más területen is újból és újból meghallgatjuk a szakértőket meg a politikusokat, hogy aztán minden maradjon a régiben...

- Mindennel egyetértek, amit mondasz, de a megoldást nem tudom. Csak azt tudom, hogy a cigány gyerekek éheznek és nem tanulnak. Amíg ez nem változik meg, miért várjuk, hogy ők ugyanúgy legyenek szocializálva, mint a többi gyerek? Azt hiszem, hogy nem öt-tíz év távlatában fog ez a kérdés megoldódni: generációknak kell itt mindent beletenni, jó szándékkal és türelemmel együtt, hogy lassan, fokról fokra felemelkedjen a cigányság. A gond az, hogy nem ebbe az irányba megyünk, a helyzet egyre csak romlik.

Mire gondolsz?

- Az elmúlt másfél év - ami szerintem végső soron egy pozitív időszak lesz majd a magyarság történetében - az emberek nagy részét rádöbbentette arra, hogy eddig nem tudtuk, mi az a kapitalizmus. Csak annyit értettünk meg belőle, hogy lehet hitelt fölvenni, de azt nem, hogy a kapitalizmus kíméletlen, kegyetlen versenyt jelent. Sokan most értik meg, hogy annyit költhetnek, amennyi pénzük van, és annyi pénzük lesz, amennyit teljesítenek. Az foglalkoztatja szerintem most az embereket, hogy miként fizessék ki a szerencsétlenül fölvett lakáshitelüket, hogyan tudnak megélni, kint merjék-e hagyni a lepedőt száradni, kockáztatva, hogy valaki ellopja. Nem látom, hogy a pártok által megfogalmazott nagy kérdések nyugtalanítanák a magyarokat.

Az előző időszakban a politikusok és az emberek valóban látványosan elbeszéltek egymás mellett. Hogyan kellene kommunikálniuk a pártoknak, hogy ez megváltozzon, és mi lenne ebben a média szerepe?

- 1990-ben a teljes médiaelit elkövetett egy nagyon súlyos hibát, vagy talán többet is, erkölcstelenséget: a politikusok ígéretei nyomán azt hazudta a magyaroknak, hogy néhány év múlva a helyzet javulni fog. Aki értett hozzá, az világosan kellett hogy lássa, hogy itt a helyzet még nagyon sokáig romlani fog, mert hamarabb jött a rendszerváltás, mint hogy az emberek megértették volna, hogy a szocializmus megbukott - ehhez még kellett volna pár év. Ha akkor ezt egyértelművé tette volna a politika vagy a média, akkor nem hazugságokra épült volna az új rendszer.

Ez a katarzis a regényedben megvalósul?

- Nem, ez egy történet, ami arról szól, hogy a nagy bajban mi történne. Az orvosok gyógyítanák a beteget, vagy hazamennének? Mit csinálnának a cigányok, a nácik, a politikusok, az emberek az utcán? Elhinnék-e a legvadabb képtelenségeket, vagy maradna bennük józanság?

Mit tervezel a közeljövőre nézve?

- Valahol biztosan megtalálom a helyemet, talán a televíziózás és a tartalomgyártás határán, de még nem tudom. És írok egy újabb könyvet...

...ami egy love story.

- Anyukám kissé ironikusan megjegyezte, engem ismerve el tudja képzelni, milyen love story lesz az. Majd meglátjuk.

Olvasson tovább: