Rémálmok, rasszizmus, halál

The Cure: az emokultúra gyökerei

Épp 35 esztendeje adta első koncertjét a brit populáris goth banda, a The Cure. A postpunknak induló trió a kilencvenes évekre a világ legnépszerűbb alternatív rockzenekarává avanzsálódott. 20 albumukból háromszor annyit értékesítettek, mint amennyi Magyarország összlakossága. A The Boston Globe pedig így nyilatkozott róluk: „Talán a Pink Floyd kivételével soha más rockzenekar nem adott elő még ilyen lenyűgöző szomorúságot.” Hangulatuk nem egy emberéletet követelt már.

the_cure

Robert Smith, az együttes frontembere egy négygyermekes, gyakorló katolikus család harmadik sarjaként jött világra, és már hatévesen gitározni kezdett. Tizenhárom évesen kapta meg élete első elektromos gitárját. Jimi Hendrix és David Bowie hatására már ekkor arról álmodozott, hogy „egy hegy tetején ülve haljon meg”. Egy alkalommal fekete női bársonyruhában, kisminkelve ment iskolába, máskor meg búcsúkoncertet adott az iskolájukból kirúgott homoszexuális tanárának tiszteletére. Talán nem csoda, ha tizennyolc évesen kicsapták az iskolából, ezt követően pedig segélyekből élt. Ekkorra már azt is látni vélte, hogy nem éri meg a huszonötötöt, ha más nem, hát a saját keze segíti át a halálba…
Az eredetileg The Obelisk néven verbuválódott banda 1973 áprilisában adta első koncertjét. Az akkor még gitáron játszó, zimbabwei származású Michael Dempsey a Szent Wilfrid katolikus középisko­lából érkezett, míg a többiek a Notre Dame padjait koptatták. Perkásuk, Lol Tolhurst ötödik gyermekként látta meg a napvilágot, és még óvodás korában barátkozott össze Smith-szel.
1978-ban jelent meg első kis­lemezük Killing an Arab (Egy arab meggyilkolása) címmel. A Camus írásából ihletett dal világszerte elhintette a rasszizmus magjait a „halálváró” gruftie mozgalomban. A szöveg ugyanis arról értekezik, miként sikerül lelőnie a „főhősnek” a sze­mébe tükröződő nap ellenére az „Arabot” a tengerparton. Nem is csoda, hogy nas­ville-i koncertjükön feltűntek a brit Nemzeti Front tagjai. Az emomozgalmat közel negyven évvel lekörözve látott napvilágot következő kisleme­zük, a Boys Don’t Cry (A fiúk nem sírnak), amely a szerelmi csalódását megéneklő fiúról szól, aki könnyeivel küszködik…
Ezt követően a Sid Vicioust (a későbbi Sex Pistols) is kitermelő Siouxsie & The Banshees goth-punk banda vette szárnyai alá, és invitálta turnéra őket. Néhány alkalommal Smith helyettesíthetett a Banshees­ben a színpadon, s ekkor döbbent rá, hogy mekkora hatalmat érez magá­ban zenélés közben. Innentől kezdve dalaik Robert Smith sötét, depresszív, szuicid álmaira koncentrálnak. „Megta­nítottam maga­­mat emlékezni az álmaimra, és lejegyezni minde­gyiket, mert segíte­nek a dalok írásában… Amikor depressziós vagyok, mindig dalszerzésbe fogok” – nyilatkozta.
A nyolcvanas évek eleje a gótika jegyében telt a The Cure háza táján, olyan albumokkal, mint a Faith (Hit), melynek a borítóján látható ködös, szürke épület nem más, mint a Boston Apátság. Ezt a nihilista Pornography követte, melynek rög­zítése során Robert „mentális stressz” problé­mákkal küszködött: „Az »Egy faszén arc a kezembe harap« sort egy könyvből szemeltem ki, amiben egy beteg embereket rajzolt faszénnel, akik életre keltek rémálmaiban. A Han­ging Garden akkor született, mikor otthon voltam, és hallgattam ahogy a macskák odakint nyávogtak… Különös hatással volt rám… Ki akartam menni a kertbe… Így is tettem… meztelenül és esztelenül…” – engedett bepillantást a kulisszatitkokba Robert Smith.
Az album pedig a slágerlistákon a nyolcadik helyen végzett. Ekkor váltottak imázst is, és jelentek meg fekete tupírozott frizurával, elmaszatolt rúzzsal, ki­nyúlt fekete pulóverekben a szín­padon. Miután a világhírnév ölükbe hullott, úgy gondolták, mindent megtehet­nek. Turnéjuk során szét­ver­­­tek egy szállodai szobát, és megírták a Head on the Door (Fej az ajtón) albumot, melynek címe szintén Smith gyermekkori rémálmaiból ered. „Annak idején, mikor lefejezték az embereket, a fejüket póznákra tűzték, amitől az ember minden porcikája elborzadt”– nyilatkozta a dal címének jelentését firtató kérdésre egy ízben Robert.
A The Blood (Vér) című nótát pedig „Az Isten könnyei” nevű portugál parasztbor inspirálta: „Ha az ember fél üveggel megiszik belőle, félelmetes látomásai lesznek tőle.
A címkén Szűz Mária az egyik kezé­ben a kis Jézust, a másikban pedig egy üveget tart!”
Lemezbemutató körútjuk során, Los Angelesben megtörtént az első rajongói öngyilkosság is: egy tinédzser leszúrta magát, amint a banda elhagyta a színpadot. Ezt követően Lol Tolhurst alkoholizmusa számtalan fellépést keserített meg, és végül kirúgásához vezetett. A zene­karba időközben visszavett Gallupot pedig kábítószer-túlada­golással szál­lították egy alkalommal kórházba.
Új albumuk, a Disintegration (Felbomlás) felvételeit tűz szakította félbe, dalszövegeik hajszál híján odavesztek. Az albumon hallható Lullaby (Altatódal) videoklipjében Robertet egy hatalmas pók falja fel, ám a forgatás során a rendező nem engedélyezte a közelképeket, mert úgy ítélte meg, hogy Robert szem­festéke és rúzsa ijesztő a fiatal nézők számára. Ezt követően Prágában végzett magával egy rajongójuk a WC-ben.
A kirúgott Lol Tolhurst beperelte a zenekart a névhasználatot illetően, Porl Thompson pedig kilépett, hogy együtt zenélhessen a zeppelines Ro­bert Planttal és Jimmy Page-dzsel.
A Gone! és a Strange Attraction dalokkal pedig a sikerszéria is meg­torpanni látszott, sokan a The Cure feloszlásáról kezdtek pletykálni.
Az új évezred okkultista rene­szánsza, valamint az emo divathulláma – mely egyfajta gruftie retrónak is értelmezhető – kihúzta őket a csávából. Sőt mi több, a 2000-es Blood­flowers (Vérvirágok) című albumukat Grammy-díjra is jelölték. 2007-ben ismét új albummal ruk­koltak elő, és idén márciussal bezárólag Európa nagyvárosait igyekeztek behálózni fellépéseikkel.

PARTNEREINK: