Nem sokkal azelőtt, hogy a franciák jelenlegi első számú asszonya Sarkozyvel
találkozott volna, egy interjú során nem túl hazafias nézeteit hirdette:
„Egyáltalán nem vagyok francia, az útlevelem is olasz.” A „köznépről” sem
vallott hízelgően: „A francia emberek szánalmasak, állandóan negatívak és rossz
hangulatúak. Ráadásul megőrülnek a saját nyelvükért. Mindenen kiakadnak, ami nem
franciául van.”
Carla Bruni az olasz felső tízezer tagjának született: Anyja, Marysa Borini
zongorista és színművész a nála jóval idősebb
iparmágnás-zeneszerző-színházigazgató Alberto Bruni Tedeschihez ment nőül.
Amikor Carla ötéves lett, a család politikai okokból a két nagyobb gyerekkel
együtt Franciaországba települt át. Alberto csak 1996-ban, a halálos ágyán
vallotta be Carlának, hogy ő csak sajátjaként nevelte a lányt. Carla valójában
Marysa éveken át eltitkolt házasságtörő viszonyából született, amelyet az
asszony egy alig húszéves fiatalemberrel folytatott. – Kezdetnek már ez is rossz
volt.
Mindenesetre Bruni elejétől fogva otthonosan mozgott a társadalom előkelő
köreiben. A zeneművész szülők révén zsigereibe ivódott a muzsika, a
zongoraleckék után kilencévesen felfedezte a gitárt is. Az elit svájci gimnázium
után a nívós Sorbonne egyetemen kezdett művészeti és építészeti tanulmányokba,
majd egy éles kanyarral tizenkilenc évesen irányt váltott a kifutók felé. Bruni
modellpályája csúcsán, a kilencvenes években a húsz legkeresettebb szépség
egyikeként pózolt és flangált átlagosan évi 7,5 millió dolláros sztárgázsiért.
Jóllehet, csak idő kérdése volt, hogy Carla mikor válik az irdatlan családi
vagyon egyik örökösévé. A minden idők leghíresebb olasz származású modelljének
számító nő csupasz testét legalább annyiszor kapták lencsevégre, mint Pamela
Andersonét. Ugyanakkor a fotózások szüneteiben előszeretettel olvasgatott
divatújságok mögé rejtett Dosztojevszkij-köteteket. „Légy gyönyörű, és pofa be!
– erről szólt modellként az életem” – emlékezik vissza a régi szép időkre Carla,
aki tíz év után visszavonult, hogy később gitárja társaságában előadóművészként
térjen vissza a színpadra.
„Nem énekelném el a dalokat, ha nem én szereztem volna őket – büszkélkedett
első, 2002-es lemezével a fátyolos hangján duruzsoló énekesnő. – Szelíd, folk
jellegű dalok ezek, s a kifutókon folytatott életem érzésvilágával képeznek
kontrasztot. Nincsen rajtuk több rétegnyi make-up, mert végül is ilyen az én
igazi életem.” Ami azt illeti, a művésznő a zenebarátok tetszésének elnyeréséhez
sem kockáztatta, hogy a lemezborítókon egy pongyolánál többet viseljen. A
hangszerelést és a háttérmunkát azért még egy volt zenész szeretője bevállalta.
Az érzelgős, nem túl bonyolult dalszövegek Bruni lelke mélyéről fakadtak: „nem
sokat ér az életünk... mint hervadó rózsák, egy pillanat alatt eltűnünk”. Az
album meglepetésre kétmillió példányban kelt el, és visszaadta a
lemezgyárosoknak a francia sanzonokba vetett hitét. Ekkor Bruni az ihlet
kedvéért angolszász költők olvasásába és megzenésítésébe is belefogott, de angol
nyelven szavalva énekelt No Promises (Ígéretek nélkül) balladás albuma az előző
lemezforgalmának csak a töredékét hozta.
Amikor modellként épp csak készült majdani zenészkarrierjére, főként népszerű
zenészek kerültek a bűvkörébe. Eric Claptont például ugródeszkaként használta
Mick Jaggerhez. Clapton még a fiát gyászolta, amikor Carla kérlelte, hogy nézzék
meg együtt a Rolling Stonest New Yorkban. A fellépést természetesen a személyes
bemutatás követte, ám a szemrevételezés olyan alaposra sikerült, hogy végül a
gitárfenomén észbe kapott, s ahogy életrajzi könyvében is írja: „Emlékszem, ezt
mondtam: »Kérlek, Mick, csak ezt az egyet ne. Azt hiszem, szerelmes vagyok
«, de
hiába, napok kérdése volt, és titkos viszonyba bonyolódtak.” A hasztalan
könyörgés után Bruni leszerződött Jagger állandó kísérőjéül a turné során. Jerry
Hall, Jagger neje pedig rövidesen beadhatta a válópert.
Amikor Bruni már befutni látszott zenészként, skalpjait az úgynevezett ragyogó
koponyákról gyűjtötte. Amikor egy neves íróval élt együtt, belehabarodott annak
nős fiába, a nála tíz évvel fiatalabb, Nietzche-rajongó filozófusba, aki
hamarosan el is vált miatta. Ebből a kapcsolatból született Bruni ma hétéves
fia. „Számomra a legnehezebb dolog szülőnek lenni – ismeri be. – Örökösen
rettegek, hogy valamit elrontok.” A filozófus exneje pedig megírta nagy sikerű
könyvét, amelynek lelkiismeretlenül intelligens hősnőjét Carláról mintázta, aki
„egy imádkozósáska módjára csap le mások férjére, arcán egy Terminátor gyilkos
mosolyával”. Tény, hogy Bruni évek során összevadászott francia szeretőinek
sorában jogászok, színészek, sőt egy volt miniszterelnök is megtalálható.
„Egy férfiakat szelídítő nősténymacska vagyok, és ízig-vérig olasz – nyilatkozta
épp egy éve a Le Figaro magazinnak Carla. – Hűséges is vagyok – magamhoz! Időről
időre monogámiába kerülök, pedig az halálosan untat. Nálam előnyt élvez a
poligámia és a többférjűség.” Saját bőrén szerzett tapasztalatai szerint: „A
szerelem hosszú ideig eltart, de az égő vágy csupán két-három hétig.” Tulajdon
nővére is elismeri: „ha a húgom valakit akar, azt megszerzi. Éppen negyvenéves,
de most fülig szerelmes, mint egy tinédzser.” Carla Bruni sem állít mást:
Sarkozy elnökkel való találkozása „szerelem volt első látásra”. A mámoros nap
Sarkozy válása után egy héttel következett be. A „nőcsábász” Sarkozy és a
„férfifaló” Bruni november óta immár egymást fogyaszthatja – február 2-a óta már
a házasság kötelékében. A szóbeszéd szerint az esküvőre azért kerítettek alig
három hónapos ismeretség után sort, mert Bruni máris a kontinens vezető
államférfijának gyermekét várja, aki bevett szokása szerint több-kevesebb évet
új gyermeke(i) anyjával tölt házasságban.
Bár Carla ragaszkodik „független személyiségéhez”, amint befejezi aktuális
albumát, felfüggeszti zenei munkásságát, amíg Sarkozy elnököl. Az újdonsült
first lady azt is kifejtette, hogy nem ért teljesen egyet férje politikájával,
ilyen a bevándorlásügy is, de „Nicolas-val lehet beszélni. Nem is mentem volna
hozzá egy férfihoz, aki nem hagy szabadon gondolkodni”. Hozzátette: „Még nem
tudom, mit kell majd tennem az elnök feleségeként, de azt tudom, hogyan akarom
tenni: komolyan.” Csakhogy a felelősségteljes pozícióba házasodott nő már első
megnyilatkozását követően bocsánatkérésre kényszerült. Egy internetes oldal
ugyanis közreadta az elnök állítólagos utolsó üzenetét, melyet előző nejének
küldött, miszerint „inkább mindent dob” (minden bizonnyal még a Carlától kapott
svájci eljegyzési órát is), csak Cecília térjen vissza hozzá. Mivel Carla
számára az „idióta” hír kimerítette a feleségsértés fogalmát, vissza is vágott,
meglehetősen ízléstelenül: „Ha ez az oldal létezett volna a háború idején, vajon
hova juthattak volna a zsidók elleni feljelentések?!” A Francia Köztársaság
különösen toleráns, ám öntudatos polgára az utcán fejtette ki véleményét: „Mi
franciák, fel vagyunk háborodva, hogy az elnök egy olyan hölgyikével mutatkozik,
aki egyetlen tulajdonságával sem képes Franciaország első asszonyát
megtestesíteni.” Sarkozyné pedig tovább győzködheti a népet, hogy ő „normális és
egyszerű”. „Lélekben olasz vagyok, s ezért nem is szeretnék elválni – mondja. –
Így én leszek a first lady, amíg tart a férjem mandátuma, és a felesége, míg a
halál el nem választ.” Azért Párizs megér egy klisét. Vagy még többet is.
2008. 02. 22. (XII/8)
