Kereső toggle

Félünk vagy tanulunk?

Nyelvtanulás, ami új világokat nyit meg

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Arany János máig a leghitelesebb Shakespeare-fordításokat készítette el a 19. század közepén, amikor Anglia, ha lehet, még meszszebb volt, mint ma. Latinul, görögül, németül, franciául olvasta a világirodalmat, aztán amikor németül kezdte olvasni Shakespeare műveit, megfogadta írótársa tanácsát, és teljesen egyedül megtanult angolul is. Petőfi segített neki a fordításban, aki addigra szintén olvasott latinul, németül, franciául – pedig ő nem volt egy mintadiák –, de Arany és Shakespeare kedvéért jöhetett az angol is. Mindketten nagyon szerény családból jöttek, hátszélről tehát szó sem volt, ambícióról és kíváncsiságról annál inkább. Kossuth a börtönbe is magával vitte idegen nyelvű olvasmányait, és angol nyelven fejlesztette retorikai képességeit, így később Amerikában is tudta képviselni a magyarok ügyét.  Az általa „legnagyobb magyar”-nak nevezett gróf Széchenyi István a magyar mellett a németet is anyanyelvi szinten beszélte, franciául és olaszul tanult, de Angliában sem szorult tolmácsra. Egy kortárs példát hozva pedig Halasi Zoltán költő annyira fontosnak tartotta a lengyel zsidó költő, Jichak Katzenelson főművének lefordítását, hogy érett fővel megtanult jiddisül. A természettudósoktól  sem áll távol a nyelvtanulás, jó példa rá Szilárd Leó, aki tudós barátaival versenyt olvasott sokféle nyelven, hogy aztán megbeszélhessék az élményeiket. Ezek az emberek az én személyes kedvenceim, de bárki tovább bővítheti tetszés szerint a listát.

Különösen érdemes ilyen listákon elmélkedni akkor, amikor olyan statisztikák és kutatási eredmények borzolják a kedélyeket, amelyekből úgy tűnik, mintha Magyarország egyfajta Bermuda-háromszögévé vált volna a nyelvtanulásnak. Mi lehet az oka, hogy a nyelveket valamiért a magyar nép az elmúlt évtizedekben sehogy sem bírja elsajátítani? A kérdésnek szerintem az a leglényegesebb része, hogy „az elmúlt évtizedekben”. Ugyanis az ezt megelőző évszázadokban ez nem okozott ekkora fennakadást. Mielőtt a szovjethatalom lezárta volna a határokat, a magyar emberek mindenfelé építettek kapcsolatokat, és ide is érkeztek sokfelől. Ehhez nyelvtudásra volt szükségük. Ki hallott akkoriban nyelvérzékről, audiovizuális eszközökről, kiscsoportos órákról, nyelvi laborról? Életösztön volt. Az életről alkotott elképzelés azonban, úgy tűnik, valahogy deformálódott a bezárt határok között.

Jó régóta részese vagyok az oktatásnak. A közel fél évszázadban mérhető idő első húsz évét a padban, a másik, nagyjából harminc évet a katedránál töltöttem. Azt láttam, hogy az oktatás alapélménye minden oldalról elsősorban a frusztráció. Amúgy vannak szép pillanatai. A tanulók számára többnyire az, amikor végre kiléphetnek a valódi Életbe. Lehetséges, hogy itt kezdődnek a gondok. Mert hiába hangzik el olyan gyakran, hogy az iskola az Életre tanít, ha az iskolából nézve a világ két részre oszlik: benti világra és kinti világra. Bent érvényes szabályokra és kint érvényes szabályokra. Benti, rácsok mögül szemlélt kinti szabadságra... Az valahogy eleve nem szerencsés, ha a valóság két részre látszik oszlani. A suli fala sokmindentől véd jogosan, de a valóság minden korosztálynak a barátja. Különben is, ha a srácokat annyira lelkesíti az Élet, hogy a hiánya ilyen letaglózó hatással van rájuk, biztosan létezik olyan módszer, amivel be lehetne engedni az iskolába.

Életünk végéig folyamatosan tanulunk valami újat, bár ez nem azonos fogalom az iskolába járással. Az emberben gyárilag nincs zsigeri ellenállás a tanulással szemben. Viszont az oktatás rendszere ettől még lehet alapjaiban elhibázott, diktatúrában és demokráciában egyaránt. A nyelvtudás, azaz inkább a „nyelvnemtudás” kérdése olyan tünet, ami azt mutatja, hogy időszerűvé vált az úttörés az oktatásban.

Simán belejátszhat a történetbe, hogy a lezárt határok között zajló élet az emberek egymással való kapcsolatát is deformálta. A nyelvtudás ettől fogva egyrészt teljes hiábavalóságnak tűnt, még ha az irodalom terén maradt is keresnivalója. És hiába költözött be a gyönyörű orosz nyelv az iskolákba, a magyarok szemében azonossá vált minden baj okozójával, a szovjethatalommal, így a magyar néplélek az oroszul nemtanulásban találta meg a halálbüntetés terhe nélkül folytatható ellenállás cinkosságát. Másrészt a beszéd sok szempontból veszélyforrássá vált. A besúgás és feljelentés-kultúra meghonosodásával a beszélgetésekhez szükséges bizalom elfogyott, még magyarul is. A helyes válasz mítosza, a hibázástól való irracionális félelem akár innen is eredhet. 

Ha valami társadalmi szinten megjelenik, az megjelenik az oktatásban is. Ha a nyelv egyik fő tevékenységévé a besúgás, feljelentés, rágalmazás, vádlás vált, ez az iskolában is leképződött. Neheztelősdi, szemrehányósdi, bezzegelősdi nélkül mára elképzelhetetlenné vált a tanulás, tanítás. Ezt nem fejtem ki, mindenki érti, mégis épp ez a része az iskolának az, amivel leginkább vonakodunk szembenézni. Többek közt azért, mert minden szereplője rosszul érzi magát tőle, ezért senki nem érzi úgy, hogy pont neki kéne abbahagynia, vagy pont ő lenne okolható érte. Sőt, mindenki úgy érzi, ő szenved tőle a leginkább. Egyébként meg a másik kezdte, tanárnénikérem. 

A tanulás és a szemrehányósdi, bezzegelősdi úgy függ össze, hogy nem tud egyszerre, egy időben és egy helyen megvalósulni. A tanulás folyamat, többnyire két lépés előre, egy hátra. Mire valami megragad, sokszor neki kell futni, amihez kitartás kell, a kitartáshoz meg az a reménység, hogy legközelebb tényleg sikerül. A reménységet lehet kívülről támogatni, amiben kifejeződik az a bizalom, hogy képesnek tartanak a tanulás folyamatának véghezvitelére. Ez egy idő után belső meggyőződéssé válhat, ami további erőfeszítésekre sarkall. A szovjet idők ideológiájában első helyen a közösség állt, ezért széles körben elterjedt az a felfogás, hogy az egyén önbizalma kifejezetten romboló hatással van a közjóra. Az emberi méltóság fogalma ennek köszönhetően még ma is idegenül hangzik, de ha megbarátkozunk a fogalommal, nem lesz gond egymás támogatásával.

Segíthet az is, hogy sok, Magyarországon tanított nyelv hazájában nem küszködnek a szovjet-kommunista hatással, így ők felhőtlenül tudnak örülni, amikor megpróbálunk a saját nyelvükön szót érteni velük. Az ilyen egymásra találások öröménél gyógyítóbb hatása kevés általam ismert dolognak van, gondoljunk csak a lelkes olaszokra, akik képesek a nyakunkba ugrani, ha azt hallják, hogy Ciao!, vagy az amerikaiakra, angolokra, izraeliekre, akiknek egyértelmű, hogy az embert akarják megérteni, nem a nyelvtani szabályokat.  A németekre, akik derűs türelemmel várják ki a mondandónkat – ennyi előnye legalább van a politikai korrektségüknek. A franciák védelmében pedig csak annyit mondanék, hogy épp egy francia szájából hallottam, hogy a nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni. Ez talán elég meggyőző ahhoz, hogy letegyünk a hibázástól való indokolatlan félelemről, ami sokakat megfoszt a sikeres nyelvvizsgától – meg sok egyéb mástól is.

A tanulás rejtett utakon zajlik az agyunkban. Annyit tudunk, hogy neuronok tevékenykednek benne, amelyek az új információk hatására mozgásba lendülnek, keresik egymás társaságát, mert a neuronok egymásra vannak utalva, együtt tudnak csak olyan pályákat kialakítani, amiken magabiztosan közlekednek az információk, és helyet készítenek nekik az agyban. Ha nem hagyunk nekik időt barátkozni egymással, az információk összekeverednek vagy kihullanak a rendszerből. A próbálkozásokat hibázásként értelmező és mindig büntetni kész szemrehányósdi valójában szabotálja a tanulás folyamatát. A neuronok úgy dolgoznak, mint a sziklamászók, akik beverik maguk előtt a szögeket, és ezek segítségével teszik járhatóvá az addig járatlan és járhatatlan sziklafalat. A „ne találgass”, „ezt már rég tudnod kéne”, „márszázszorelmondtam” és az ehhez hasonló mondatok megzavarják a neuronokat a közösségi tevékenykedésben, amitől káosz keletkezik, és elindul a frusztrációs körfogás tanár-diák-szülő között. Ha rögtön elsőre a helyes választ követelik, akkor a sziklafalon nem lesz kapaszkodó, vagyis a legtöbben le fognak esni, és elindul egy szinte evolúciós küzdelem az iskolai szabályok értelmében legéletképesebb példányok túléléséért. Az ilyen bezzeg-példányok pedig azt igazolják, hogy a módszerrel nincs semmi baj, a többiek egyszerűen lusták és/vagy buták. Társadalmi szinten ez a felfogás pontosan olyan veszélyes, mint az iskolában: ha csak a másik rovására lehetek sikeres, ha a ’vagy te vagy én’ elve alapján tanulunk meg működni, nagy emberbaráti összefogásra ne számítsunk, se itt, se ott. A  közérzet épp olyan fontos eleme a tanulásnak, mint a tankönyv. Jó közérzetben szabadon, reménytelien küzdhetnek a neuronok az információk pályára állításáért, és mindenki nyer: tanár, diák és szülő is. Az emberbaráti szeretetről már csak ezért sem nem mondhatunk le az oktatásban.          Úgy tűnik, pénzt szinte könnyebb szerezni az oktatásra, mint komolyan venni, hogy idő is kell hozzá – egyik nélkül sem megy igazán, de az idő elsőbbséget élvez szerintem, mert anélkül tényleg nem lehet figyelni.

Bármilyen rémesen, már-már primitíven egyszerűnek hangzik a megoldás, vállalom: ha beletörődünk, hogy a neuronok egy darabig kísérletezni fognak, olyan közérzetjavulás fog beállni, amitől bárki képes lesz letenni a nyelvvizsgáját. Nem viccelek. Valójában az összes tantárgy esetében ez működik, csak nem mindegyiknek a kimenetele olyan nyilvánvaló, mint a nyelvtudásé. A kémiai, biológiai, földrajzi, történelmi, művészettörténeti, irodalmi, matematikai ismereteinkről nyugodtan hallgathatunk, még bölcsnek is tűnhetünk, a nyelvtudáshoz viszont feltétlenül meg kell szólalnunk, és ezzel rögtön láthatóvá válik, mit tudunk. Ez a jelenleg nyelvtanulásra kényszerített emberek szemében felér egy kommunikációs csapdával, hiszen bíznia kéne egy másik emberben, elhinni, hogy az csupán megérteni akarja őt, nem elítélni. Most ott tartunk, hogy még a könyvek, a filmek is félelmet keltenek, mintha azok is képesek lennének ránk rontani, ha nem értünk belőlük mindent. Pedig gondoljunk bele, micsoda élmény, ahogy egy kisgyerek elkezdi kóstolgatni az anyjától hallott nyelvet! A szavakból a kicsi valóságértelmezését követhetjük nyomon, és egyszerre érezzük szórakoztatónak és elgondolkodtatónak. Az iskolában ezek a nyelvi lelemények szimplán hibának számítanának. Még szerencse, hogy a gyerekek nem félnek megszólalni. Meg is tanulnak beszélni. Mitől válik ez a folyamat gyötrelmes kudarcforrássá egy újabb nyelv tanulása során? Vagy bárminek a tanulása során? Ráfogjuk a nyelvérzékre, a nyelvtanárokra, a nyelvi labor hiányára vagy bármire. Pedig a lényeg az, hogy amíg megszégyenítéssel társul a tanulás, addig minden zseniális oktatásügyi reform el fog süllyedni egy fekete lyukban.

A „jó szóval oktasd, játszani is engedd” több emberismeretet fed fel és pontosabban ragadja meg a neuronjaink működési elvét, mintsem azt eddig feltételeztük volna. Ennyi a titok.

Olvasson tovább: