Kereső toggle

Augusztus 20. margójára

Új erő, új hit és új munka kell!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Államalapító Szent István királyunk ünnepe augusztus 20-a, és ezer év távlatából úgy tűnik, hogy miközben állami létünk fennállásnak méltó ünneplése kapcsolódik ehhez az időponthoz, sok bajunk és gyötrelmünk forrása is. Nem hiszem, hogy van ma olyan, aki a Szent Jobb körmenetben valamilyen érvényes üzenetet tud felfedezni a jelenkor számára, sőt, azt is meg lehet kockáztatni, hogy a Mária Terézia barokk ellenreformációs aktusaként meghonosított körmenet még István korának felfogását sem tükrözi. Inkább szól ez a dolog arról, hogy a nemzeti gondolatra mindig érzékeny „rebellis” magyarok gondolkozását bele kellett tagozni a Habsburg katolicizmus gondolatvilágába.

De ha az államalapítás korát nézzük, és a pogány magyarok keresztségbe hajtását tűz és vas által, akkor bizony azt látjuk, hogy a kényszerített hit – mint a szabad lelkiismeret által meghozott döntés törvényével leginkább ellentétes eseménysor – jóvátehetetlen károkat okozott a magyar identitásban. Kölcsey nemzeti hagyományokról szóló nevezetes tanulmánya szerint – a múltat, a pogány identitást kényszer miatt elhagyva, merengünk vissza az elveszett világ felé, miközben idegenül mozgunk az új, római világban, ami számunkra mindig is idegen marad, és így két világ között őrlődünk, az egyik már nem a miénk, a másikkal pedig soha nem is azonosultunk. Ez a virtuális, római kereszténység pedig a krisztusi kereszténység értékeitől is elidegenítheti a nemzetet, mert ha ezt az erőszakolt félvilágot kereszténynek nevezzük, az a valódi Isten Országától idegeníti el az embereket.

Ha rosszul értelmezzük egy-egy történelmi helyzet tanulságait, akkor az a történelmi anakronizmusok világába vezethet minket. A kereszténység István korabeli felvétele, az egyházsszervezés állami eszközökkel való végigvitele azt a rossz reflexet erősíti bennünk, ami a legkényelmesebb megoldás is lenne, hogy minden bajunk megoldását állami eszközök bevetésétől várjuk, ami viszont a valódi problémamegoldó képességek parlagon heverésével is jár. A kegyes István király-kép értelmezésekor mindig zavart okoztak a kor brutális politikai gyakorlatáról tanúskodó híradások: Koppány felnégyelése, Vazul megvakítása, megsüketíttetése, Tonuzaba élve eltemettetése. Tehát a legjelentősebb – mert az államalapítást ünnepli – magyar állami ünnep értelmezése több szempontból zsákutcába vihet minket.

Ady egy több mint száz éve megírt publicisztikájában az ország nevenapjaként fogja fel az ünnepet, és mint ilyet, olyan alkalomként, amelyen az ünnepeltnek kicsit illő, hogy magával foglalkozzon. Azt hiszem, nem járunk messze a megoldástól, ha az augusztus 20-ai ünnepet a történelmi jelentőség oldaláról próbáljuk értelmezni. A magyar nemzet jelentőségét sem az adja, hogy melyik korszakban éppen milyen történelmi teljesítményre volt képes, vagy éppen milyen bukások rázkódtatták meg, habár ezek fontos kérdések, és hozzájárulnak az összkép kialakításához. Egy nemzetről kialakított összkép legfontosabb eleme az, hogy mi az a hivatás, amit az a nemzet képes betölteni a történelem folyamán. Vagyis konkrét esetben István királynak és művének jelentőségét ez adja: történelmünk egyik legfontosabb eseménye, amely alapfeltétele annak, hogy nemzetünk teljesítse azt a hivatást, amelyet történelme során be kell töltenie.

István király műve biztosította, hogy a nemzet tudott és ma is tud élni, nem veszett el, mint oly sok nép már a történelem útvesztőin. Létrejött az a politikai intézményrendszer, amely biztosította generációk számára a továbbélést természetes kulturális közegükben. A keresztény világhoz való csatlakozás nem egy vallási rendszer, a középkori római katolicizmus fenntartását jelentette. A keresztény kultúra és politikai rendszer a világon egyedülálló módon volt hivatott biztosítani történelmi léptékben a személyes szabadságot, (amint erről Bibó István is ír), illetve olyan társadalmi rendszert, amelyben az emberi méltóság tisztelete nagyobb szerepet kapott, mint bármelyik más kultúrájú társadalomban. És amelyben végül is kifejlődött az egyetlen olyan világ, amely képes polgárainak az egyéni és közösségi szabadság elemeit is biztosítani.

A keresztény világ és kultúra azt is jelentette, hogy Magyarországon a reformáció és a különböző keresztény reformmozgalmak sikerrel tudtak működni, megújítva a kereszténységet és alapvetően a nemzeti gondolkodást is.  Egy keresztény kultúrának a fő értékmérője az, hogy mennyire képes olyan közeget kialakítani, ahol az emberek szabadon és lelkiismereti korlátozás nélkül tudják rendezni a kapcsolatot Teremtőjükkel. Az István király korában megteremtett magyar állam a történelem viharaiban is, minden hódító törekvés időleges sikere ellenére képes volt arra, hogy megvédje az országot, biztosítsa a nemzet fennmaradását. A magyar állam az időleges kudarcok ellenére képes volt különféle korokban megújulni ezen a területen. A magyar állam történetéhez hozzátartoznak olyan fejezetek, amelyeket legszívesebben felejtenénk és törölnénk, mint például a siculicidium, vörösterror, fehérterror és a holokauszt borzalmai, de István művének az erejét az a megújulási képessége adhatja, amely képes a jövő biztosítására.

A magyar kultúra, irodalom, tudományosság működési kereteinek megteremtése is a magyar államalapítás sikeréről szólt. Sőt, a magyar kultúra képviselői tisztában voltak azzal, hogy a magyar nemzet ilyetén produktumai nem jöhettek volna létre. Amikor megemlékezünk Kossuthról, Rákócziról, Károli Gáspárról vagy éppen Kölcseyről, Petőfiről, Adyról, Szentgyörgyi Albertről vagy Nobel-díjasainkról, ez mind szól István király művéről is.

A mai világban, amikor különféle irányokból feltűnnek azok, akik a nemzet létjogosultságát megkérdőjelezik, érdemes megfigyelni, hogy annak a kultúrának, erkölcsnek a rombolása, amit ők képviselnek, alapvetően a szabadság felszámolásával is jár, az pedig a puszta élet lehetőségének a megszüntetésével.

Egy nemzet hivatásának a betöltése nem a múltról, sőt, alapvetően nem is a jelenről szól, hanem a jövőről. Egy nemzet történelmi szerepe a jövőben teljesedik ki. Az államalapítás üzenete sem a múltról szól, hanem a jövőről. Arról, hogy ami eddig történt a múltban, erőfeszítések a mában, „ész, erő és oly szent akarat” hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt. Magyarország élni akar, nem a múlt terhe alatt roskadozni, vagy a jelen pusztító áradatának martalékává válni. Ahogy Ady írta: „Ide új erő, új hit és új munka kell!” És az lesz a keresztény kultúra, ha a jövendő világ erőinek a forrását mindenki meg tudja találni.

Olvasson tovább: