hetilap

A párisi kiállításon láttam egy képet, Dagnan francia festőnek a műve: az Az utolsó vacsorát ábrá­zolja. A képtárlat nézői egy pillantást vetettek erre is. Aztán továbbmentek. Ez a kép nem ennek a publikumnak való volt, amelynek szeme rohanva igyekszik felfalni egy világkiállítás tömérdek látványosságát. A rikító színű képek állították meg őket, meg az olyan képek, mint a japániak.De én nem tartozom a siető emberek közé. A kép megállított. S mikor végig­mentem a nagy palotán, újra visszatértem hozzá.A csoportosítás hagyományos ebben Az utolsó vacsorában, de az alakok élnek.Jézus a középen áll fehér ruhában. A kezében széles üvegpoharat tart. Szemét az égnek emeli. Ebben a pillanatban mondja:– Ez az én vérem…A tanítványok arcán látszik, hogy érzik ennek a percnek ünnepi jelentőségét. Mindnyájan áhítattal bámulnak a mester arcára. Egy félkönyökre támaszkodó fiatalembernek az ajkai is nyitva vannak az áhítatos figyelemtől.Csend van.Szívünknek a dobogása is megáll, mikor várjuk, hogy a Mester folytatja a szavait.Hát ilyen lehetett ő valósággal. Talán nem volt ennyire szép, szabályos arcú, talán a zsidó arcok közt ma is látunk olyanokat, amilyen arca neki volt, de a szeme, az az isteni lelket kifejező szeme, az csak ilyen lehetett, amilyen ezen a képen.Elgondolkozom, milyen lehetett az, hogy micsoda ember lehetett az, akiért hatvan-hetven ember odahagyta mesterségét, hajlékát, családját, és könyörgött neki:– Engedd, hogy kövesselek.Semmi hasznot nem vártak tőle. Semmi pénzt. Semmi kényelmet. Mert hiszen neki nem volt se vagyona, se hajléka. Ő nem adott semmit, ami földi kincs.Micsoda varázsa lehetett az ő szavaiban, az ő lelkében, az ő alakjában, hogy így magához tudta bilincselni az embereket, ahogy azok boldogok voltak, hogy vele lehettek.Hiszen bölcs emberek és édes beszédű emberek mindenkor voltak a világon, de ez az egy mégiscsak csodálatos lehetett. Hogy annyira megragadta az első megjelenésével az embereket, hogy annyira magához kötötte, ahogy később inkább a vérpadra léptek, hogysem meg­tagadják.Az ember ma, mikor tizenkilenc száz év áll köztünk, azt is gondolhatná, hogy talán nem is igaz, amit a négy evangélium az ő szavai gyanánt előad. Talán csak a papok komponálták ki azokat a szép szavakat, amiket Jézus szavai gyanánt ismerünk. De hiszen a papok maguk is írtak könyveket. Voltak köztük lángeszű emberek, s a maguk gondolatait a maguk nevével adták ki. Hogyan van, hogy mindezek a gondolatok halvány szikrák azokhoz a tündöklő szavakhoz képest, amelyek Jézus ajkáról szállnak hozzánk. Nem lehet az ilyet komponálni. Nem lehet ilyen egyöntetűség akármilyen nagyeszű emberek tákolmányában.Ha csak János evangéliuma maradt volna fenn, arra is azt mondanám:Íme, ez az ember ismerte fiatal korában az ő mesterét.Nem kellett-e a mesternek rendkívüli embernek lennie, hogy a tanítvány egész életére varázsa alatt maradt. Sem az idő, sem a helyzeti változások nem tudtak elhalványítani a szívében.Pedighát ez a János evangelista maga is okos ember volt, kétségen kívül képes arra, hogy bíráljon és ítéljen. Amiket ő megírt Jézusról, sem több, sem kevesebb, mint amennyire az emberi emlékező erő kiterjedhet. Valószínű, hogy Jézus, tanítványaival beszélgetve, sokszor visszatért egyes igékre és mesékre.Ilyenek lehettek az ő kijelentései, az ő meséje a magvetőről, az ő beszéde a nyolc boldogságról.Az utolsó estén mondott szavai különösen nem mosódhattak el, mert a tanítványok emlegetvén őt, sokszor elmondották, s ha valamelyik felejtett volna, a többi kiigazította: így volt, így mondotta.A könyvet nem olvasó nép között ma is láthatjuk, hogy mily kevés az eredeti ötlet és gondolat, s hogy a tudás csupa szóbeli hagyaték összege lévén, mennyire híven meg tudna őrizni egyes mondatokat. És ez természetes is. Az ő memóriájok nincs annyira túlterhelve mint a könyvolvasó ember memóriája. Szekrényökben a keveset jobban rendben tarthatják, mint mink a sokat.Aztánhát Jézus képekben beszélt:– A rókáknak barlangjaik vannak, és az ég madarainak fészkeik, de az ember fiának nincs hova a fejét lehajtsa. – Egyetek ebből, ez az én testem. Igyatok ebből, ez az én vérem!– El lehet-e ilyen mondatokat felejteni?!Akárki akárhogyan fogja fel Jézust, az bizony kétségtelen, hogy rendkívüli lélek volt.Én a templomi tanításokat nem lapozom itt, csak a magam jámbor felfogása szerint gondolom, hogy az emberi lelkek olyanformán származnak Istenből, mint a napból a sugarak. Egyik testbe kisebb sugár száll, a másikba nagyobb. Jézus a legfényesebb és a legmelegebb sugara volt a földön élt emberiségnek. Az emberi testben zártan is több volt benne az égi természet, mint a földi.S mi, akik nem érezzük annyira az égi származásunkat, az emberi művelődés nagy hajlásában látjuk és érezzük, hogy mégis a legtöbbet tudott, s azóta is akármerre halad az emberiség vándorlása, a törekvések és jelszavak erdején át min­denkor az ő szava ragyog át:– Én vagyok az út, igazság, élet.Ő az út: a szeretet.Ő az igazság. Ki kételkedhetik szavainak őszinteségében, mikor meghalt azért, amiket mondott. Nem volt kénytelen vele. Ismerte ellenségeit: kerülhette volna, s végső esetben visszavonhatta volna minden tanítását.De ő elfogadta a kínos halált.Az utolsó szavát sokféleképpen magyarázzák. Nekem eszembe jut Fadrusz elbeszélése.Delíriumban volt. A rettenetes kínban enyhítő segítséget kívánt, s hogy ezt nem kapta meg, féleszméletlen állapotban jajdulhatott meg:– Miért hagysz el engem.Ő volt az első, aki ezt mondta az Istennek:– Atyám.Az embernek: – Testvérem.S a természet vizsgálata kétezer év múltán bizonyít, hogy az Isten valóban Atya.(Az írást a Noran Libro kiadó hozzájárulásával a Bibliai történetek – Magyar írók novellái című, 2011-ben megjelent kötetből közöljük, szerkesztő: Kőrössi P. József)