Kereső toggle

Egy hivatásos levélíró

Bosszankodom, tehát írok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogy valakit a különböző lapokba írt olvasói levelei
tegyenek híressé, ez Magyarországon eddig csak egy embernek
sikerült. Del Medico Imrének hívják. A legnevesebb honi
sajtólevelező többek közt arról vall, milyen is az, amikor
az állampolgárnak véleménye van.



Del Medico Imre: "Van egy belső ösztönzésem, hogy
megmondjam a véleményemet"
Fotó:
Somorjai László

– Levelei általában két csoportba sorolhatók: egy
részük valamilyen cikk ténybeli pontatlanságára hívja fel a
figyelmet, a másik részük – és ez az érdekesebb –
valamilyen bosszantó dologról, igazságtalanságról szól.


– Hát persze, meg kell írni. Nézd, úgy van ez, hogy
olvasom, bosszankodom, begerjedek. Ilyenkor leülök a jó öreg
kopogós írógépemhez, és azon frissiben megírom a levelet.
Előfordul, hogy nem egyből írom meg, de akkor nem is lesz
belőle semmi. Amikor halogatom, akkor már nem jó. Azonnal kell
reagálni, tudod?

– Levelei mégsem tartoznak a durva hangú névtelen
reagálások kategóriájába.


– Nem, azt nem csinálom. Végső fokon leveleim célja a
helyesbítés vagy a javítás, a véleménynyilvánítás.
Nézd, én azt mondom mindig, hogy mindenről meg lehet mondani a
véleményemet, még akkor is, ha az gyakran sértőbb, mintha
sértegetnék. De megsérteni embereket, azt nem szabad.

– Összeszámolta már, hány levelet írt eddig, akár a
munkája során, akár azon kívül?


– A feleségem néhány évvel ezelőtt megszámolta:
körülbelül tizenöt-húsz ezer levelet.

– Emlékszik még, mi volt az a konkrét eset, amikor
először írt olvasói levelet?


– Hogyne! Jó harminc éve lehetett. Persze azt hozzá kell
tenni, hogy én nemcsak újságoknak, hanem hivataloknak is
írtam. Az első eset is ilyen volt. Ugyanis akkor az Alagút
budai kijáratánál állt egy nagy fa – ma már nincs meg –
és azt beaszfaltozták. Bosszankodtam, majd írtam egy levelet
az első kerületi tanácsnak. És amikor három hét múlva arra
jártam, már fel volt törve a burkolat a fa körül, úgyhogy
tulajdonképpen választ kaptam.

– A Del Medico-levelek nem hosszúak, egy-egy gondolatot
fejtenek ki.


– Kérlek, tömören kell írni. Néhány levelemet meg is
húzták már, de a lényeg, hogy a mondanivaló ne változzon
meg. Addig nem bosszant. Vannak olyan emberek, akik nem tudják
röviden kifejezni magukat.

– Úgymond grafománok?

– Igen. Néhányan engem is grafománnak tartanak. Nem vitás,
tényleg szeretek írni. Van egy belső ösztönzésem, hogy
megmondjam a véleményemet. Erre azt lehet mondani: mindenkiben,
aki a nyilvánosság elé lép, valamilyen módon van egy
bizonyos fokú exhibicionizmus, ez még arra is áll, aki egy
vállalati értekezleten felszólal. Vannak olyanok is, akik
mindig visszahúzódnak... Ez egyéntől függ.

– A régi rendszerben még ismeretlen lehetett az efféle
civil kurázsi… Soha nem gyűlt meg a baja a hatóságokkal?


– Nem, de névtelen leveleket, fenyegetéseket többször
kaptam. Bizonyos mértékig szokatlan volt régen, amit
csináltam. Egy véleményen kellett lenni, és ha te valamit
szóvá tettél, akkor az sokszor nagy bátorságnak tűnt.

– Mennyiben változtak az újságok a rendszerváltozás
óta?


– Mindenféleképpen óriásit. A pártállami időkben egy
újságot elolvastál öt perc alatt: ott volt ugye a sport, meg
a bűnügyi hírek. Ezelőtt húsz évvel – legyünk őszinték
– lényegében minden újság ugyanazt írta. Ma azért az
újságok érdekesek, színesek. A hírek most is azonosak az
újságokban, de a kommentárok, a cikkek nem egyformák.

– És az olvasói levelek?

– Amit én elsőként megnézek a lapokban, az az olvasói
levél. Mert az spontán visszhang, így ez a leghitelesebb.
Sokszor olyan dolgokról szerezhetek tudomást, amelyeket cikkben
nem olvashatok. Hozzá kell tenni, hogy az emberek általában
utálnak levelet írni, utálnak fogalmazni, ezen felül még ma
is sokszor a ne szólj szám, nem fáj fejem elve érvényesül.

– Levelein mindig ott van a pecsét, a teljes címmel.
Sokan félnek vállalni a levelüket, és megelégednek azzal,
hogy "név és cím a szerkesztőségben".


– Ezt tökéletesen megértem, mert egy-egy ilyen levél után
az írót megrohanhatják kérdésekkel, és itt nem is csak a
gorombáskodásokra gondolok. Te, én kapok sokszor olyan
levelet, hogy intézzem el ezt vagy azt. Ilyenkor legjobb
tudásom szerint válaszolok, vagy őszintén megírom: uram, nem
áll módomban.

– Mennyire fontos egy "hivatásos" sajtólevelezőnek a
kiegyensúlyozott családi háttér?


– Nagyon fontos. Az a baj, hogy nálunk a rossz családi
példákat citálják, hírszempontból a jók nem érdekesek.
Mikor a fiaim kicsik voltak, zavarta őket, ha a tanító azt
mondta nekik, hogy olvastam apátok levelét. Most már nem.
Egyébként nagyon toleránsak a hobbimmal kapcsolatban. Ma már
nem zavarja őket, hogyha bemutatkoznak valahol és
visszakérdeznek: Del Medico, Del Medico, csak nem…?

– Az is biztos, hogy ez a név könnyebben megjegyezhető
az átlagos családneveknél.


– Ez érdekes történet. A dédnagyapám, Del Medico Pietro
1840-ben települt az olaszországi Udineséből Budára, és
1850-ben már megalapította az első magyar szalámigyárat,
amely egészen 1912-ig működött. Ő persze nem levelezgetett
ennyit, mint én, de a nagyapámat már jobban érdekelték a
közéleti ügyek, hiszen ő törvényhatósági bizottsági
tagként dolgozott.

– Manapság sok szó esik a polgárról, a polgári
magatartásról, életformáról.


– Erről éppen nemrég írtam valahol, mert a közelmúltban
Orbán Viktor azt mondta, hogy a polgáron ő a "maga ura
embert" érti. Ezzel messzemenőkig nem értek egyet. Ebben
ugyanis egy óriási adag marxista oktatás érződik, mely
szerint minden bérből és fizetésből élő személy
proletár, és mindenki, aki szabad vállalkozó, az burzsoá.
Régen volt nemes, polgár, paraszt. Én kifejtettem, hogy
polgáron azt értem, aki gondolkodik, aki kritikával él,
akinek vannak bizonyos kulturális igényei, és ez független az
anyagi helyzetétől. A polgár érdeklődő.

– És a polgárnak véleménye is van…

– Így van. Nem ártana, ha az emberek megmondanák a
véleményüket. A közvéleményre úgyis sokan szeretnek
hivatkozni. És a véleménynyilvánítás nemegyszer kacagtató
helyzeteket produkál. Még régen történt, hogy a tévében
közvetítették a pártkongresszust, és nekem feltűnt, milyen
fülsértően hamisan éneklik az Internacionálét. Nem vagyok
kommunista, de írtam a pártközpontnak, hogy én néztem az
adást, és az éneklés fantasztikusan hamis volt, javasoltam
hát, indítsanak be valami gépzenét, amelyre a jelenlévők
dalolhatnak. 1977-ben készült velem a tévében egy interjú,
amelyben ezt az esetet is elmondtam, és hozzátettem: kíváncsi
vagyok, hogy a következő pártkongresszuson hogy fognak
énekelni. Mint megtudtam, sokat vitatkoztak a tévében ezen az
egy mondaton, hogy bennemaradjon-e a vágott anyagban.
Bennemaradt.

– Ez a fajta levélírás tulajdonképpen hobbi?

– Mindenképpen. Szórakoztat is, és mint egy igazi hobbi,
költségekkel jár. Írógépszalag, bélyeg, papírok,
indigó…

– Sok munkát ad a postának is. Milyen a viszonya
például a postásokkal?


– Kifejezetten jóban vagyok velük. Az ajánlott levelek nagy
mennyisége azt mutatja, hogy az emberek bizalmatlanok a
postával szemben, és ez nem jó. Azért a simán feladott
levelek is megérkeznek. Igaz, már nem annyira bosszant a
jelenség, mert már ezt is megírtam valamelyik újságnak.

Olvasson tovább: