Kereső toggle

Mit adott nekünk a globalizmus?

Egyenlőtlenség, piaci káosz és ingerült szavazók

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagyot fordult a világ az elmúlt évtizedben – állítja a Der Spiegel egyik friss elemző írása. Ki gondolta volna még 2006-ban, hogy a britek készek lesznek elhagyni az Európai Uniót, vagy hogy egy populista milliárdos lesz az Egyesült Államok elnöke? A főbb változások motorja a német lap szerint maga a globalizmus, amit inkább meg kellene szelidíteni, mintsem végképp eltörölni.

Milyen is volt 2006? Németország volt a labdarúgó-világbajnokság házigazdája, Berlin pedig egy történelmi jelentőségű iszlám konferenciának adott otthont, a vallási integráció jegyében. Oroszország még tagja volt a G8-aknak, akik éppen Szentpéterváron üléseztek abban az évben. XVI. Benedek ellátogatott Törökországba, és imát mondott Ahmed szultán mecsetjében, a híres „kék mecsetben”. Mindeközben a nemzetközi kereskedelem évi 9 százalékkal nőtt, a kínai gazdaság pedig 13 százalékkal hasított.

Aztán jött 2008 és a válság évei: bankok és egész országok sora szorult pénzügyi segítségre, konszolidációra, miközben az adósság csak nőtt, a bizalom viszont – mind a politikában, mind a gazdaságban – egyre csak csökkent. Az adósságcsapda végiggyűrűzött az egész világon, amit végül a fejlett országok lakossági megtakarításai és leginkább a középosztály nyugdíjalapjai bántak. Most, 2016-ban – folytatja a Der Spiegel szerkesztőségi cikke – ott tartunk, hogy a „nyugati világ” a munkahelyeket, a prosperitást és gyermekei jövőjét félti. A fejlett országok lakossága úgy tekint magára, mint vesztesekre: az elmúlt évek fejlődése csak az elit szekerét tolta.

És akkor jött Donald Trump, aki véget akar vetni a globalizációnak (azaz az áruk és a munkaerő szabad áramlásának), és újra „Amerikát akarja első helyre tenni”. A válaszra sem kellett sokat várni: Kína vezetésével a térség 21 államát összefogó Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) máris hitet tett amellett, hogy ők bizony nem hagyják, hogy a szabadkereskedelmet felszámolja a protekcionizmus és a bezárkózás, és megkérdőjelezik a globalizmussal szemben „növekvő szkepticizmus” létjogosultságát is.

Habár ez utóbbit még Barack Obama sem tagadta. Szeptemberi búcsúbeszédében az ENSZ gyűlésén kifejtette: „A nemzetközi közösséget ma számos bigott erő veszélyezteti.” Ilyenek a vallásos fundamentalizmus, az agresszív nacionalizmus és a gazdasági protekcionizmus, amely hol balszélről, hol jobbszélről támad. Obama szerint habár a szabadkereskedelem és a nyitott piac intézményei „tökéletlenek”, mégiscsak a prosperitás zálogai. „Ma egy nemzet, aki falakat épít maga köré, csakis önmagát börtönzi be. Azok viszont, akik csak a globalizmus előnyeit fújják, nem veszik figyelembe a nemzetek közötti egyenlőtlenségeket.”

Jobban élünk, mint 30 éve

Tény, hogy a globalizmus milliárdok életszínvonalát tette jobbá, körülményeiket élhetőbbé. Az elmúlt 25 évben a demokratikus országok száma megduplázódott, miközben az „extrém szegénységben” élők aránya 40 százalékról 10-re csökkent. Ezt a részét nyilván mindenki szívesen folytatná. Ám naívság azt gondolni, hogy a táguló világkereskedelem előnyei mindenkit ugyanolyan arányban érintettek. „Vannak győztesek, valódi vesztesek és képzelt vesztesek” – kategorizál a Der Spiegel. Valódi vesztesek, akik elveszítették az állásukat, mert a munkaadójuk nem bírta a nemzetközi versenyt. (Az Egyesült Államokban például a növekvő kínai import hatására 1,5 millió állás szűnt meg a gyártóiparban a ’90-es évek eleje óta, miközben az amerikai ipar összesen 6,9 millió munkahelyet épített le 2011-ig emiatt.) Csak képzelt vesztesek viszont, akik azt hiszik, hogy a külföldi cégek jelenléte nélkül ők jobban járnának, holott csak saját inkompetenciájukat próbálják elfedezni a nemzetközi versenytársakra mutogatva. Hiába hozta el tehát a szabadkereskedelem az olcsó árakat, ez nem segít azokon, akik kereset nélkül maradtak.

A globalizmus tehát valóban kiélezte a különbségeket még a világ jómódú felén is. Az úgynevezett Gini-együttható, amely 0 és 100 közötti értékkel mutatja, hogy adott helyen mindenki ugyanannyit keres (nulla) vagy a jövedelem egyetlen kézben összpontosul (100). Nos, a 34 OECD-országban a Gini-együttható 29-ről 32-re nőtt a ’80-as évek közepe óta – írja a Der Spiegel. Nem igazán van ország, ahol az egyenlőtlenségek csökkentek volna ez idő alatt. Németorszában jelenleg a felső 10 százalék hétszer több jövedelemmel rendelkezik, mint az alsó 10 százalék. A gazdagok gazdagabbak lettek, a szupergazdagok pedig szupergazdagabbak. A világ felső 0,1 százalékának tagjai jó pár alkalommal megduplázták a vagyonukat az elmúlt évtizedekben, miközben közülük kerülnek ki a pénzügyi világ vezetői és a start-upok alapítói. „Ők a globalizáció szupersztárjai, mert nemcsak profitálnak belőle, hanem sokkal jobban profitálnak belőle, mint mások.”

A nemzetközi gigavállalatok tehát még erősebbek lettek, miközben a világgazdaság könnyen sebezhetővé vált. A globalizáció tehát egy sor problémáért felelős – amit enélkül nem is ismernénk –, és amit elsősorban az emberek súlyos bizalomvesztése követett. Ma ott tartunk, hogy a nemzetközi kereskedelem folyamatosan lassul, az állami újraelosztás szerepe pedig egyre inkább nő. A cél tehát leválasztani a káros mellékhatásokat, de közben az előnyöket sem elveszíteni.

A munkamegosztás forradalma

De mikor is kezdődött a „globalizáció kora”? A Der Spiegel írása szerint az 1970-es évek Kínájában kell keresni a választ. A keleti óriás ugyanis ekkor tért vissza a nemzetközi porondra és forradalmasította a földrészek közötti munkamegosztást. Aztán leomlott a berlini fal, megszűnt a vasfüggöny. A cégek pedig elkezdtek ott termelni és gyártani, ahol a bérek a legalacsonyabbak voltak. A drága, iparosodott területeken gyárak szűntek meg, helyettük viszont a fejlődő országok lakosságának növekvő igényeire épülő termékek és szolgáltatások kezdtek gombamódra szaporodni. A világ arculata megváltozott… A globalizáció első fázisa 2006-ig tartott – mondják a szakértők.

„A globalizáció első szakaszában úgy tűnt, hogy a növekedésnek nincs határa” – idézi a német lap Henrik Enderlein berlini közgazdászt. Hogy ez az érzés mennyire csalóka volt, arra 2008 szeptemberében ébredt rá a világ, és ekkor következett a második szakasz, azaz a pénzügyi krízis évei. A „Lehman Momentum” mérföldkő volt a globalizáció folyamatában. Akkor ősszel az IMF éves ülésén azt mondták a fejlett világ pénzügyi vezetői, hogy „helyre kell állítani a nemzetközi pénzügyi rendszerbe vetett bizalmat”, ám kivitelezni már nem tudták a szándékukat. „A jegybankokat nyugodtan rá lehet tenni arra a listára, akik a válságot okozták” – mondta kritikusan William White, aki anno a Nemzetközi Fizetések Bankjának (azaz „a jegybankok jegybankjának”) vezető közgazdásza volt. „A jegybankok ugyanis az igazi hangulatfelelősök” – mondja: ha a hangulat optimista, a befektetők kockázatosabb termékek felé fordulnak, ha pedig a hangulat negatív, akkor visszavonják a pénzeiket.

„A központi bankok rosszul mérték fel a globalizáció következményeit, és rosszul is reagáltak rá.” Miközben a ’90-es években a világot elárasztották a kelet-európai és délkelet-ázsiai áruk, a jegybankok nem érzékelték ennek a kínálati sokknak a mélységét, és továbbra is a keresletet pumpálták, holott a probléma maga a túltermelés volt.

A Fed könnyen nyúlt a kamatvágáshoz, a világ jegybankjai pedig rendre követték. Amikor fellendült a gazdaság, a pénzügyi vezetők csak arra ügyeltek, hogy ne forrósodjon túl, de a kamatkurzus továbbra is csökkenő volt. „Ilyenkor mindig arra mutogattak, hogy semmi jele az inflációnak – ami egyébként a globalizmus egyik hatása volt –, ellenben fájdalmasan figyelmen kívül hagyták tetteik rossz következményeit” – mondja White. A fogyasztói árak növekedése helyett ma annak lehetünk tanúi, hogy a részvények, kötvények és ingatlanok ára emelkedik ész nélkül – no meg az adósság. White szerint a monetáris rendszer ilyetén elszakítása a valós gazdasági folyamatoktól végül extrém adósságszintet fog eredményezni, ami béklyóba köti a gazdaságot, lassítja a növekedést, és elhozza az újabb pénzügyi krízist.

Az adósság pedig leggyorsabban a fejlődő országokban nő. Kína vagy Brazília mérete viszont már olyan jelentős, hogy kilengéseiket a fejlett régiók is megéreznék. Mekkora a veszély? Most egész pontosan 340 milliárd dolláros. Ennyiért kellett ugyanis kötvényeket kibocsájtaniuk a fejlődő országokban működű vállalatoknak, hogy a 2016–2018-as időszakra fedezzék a (többnyire külföldi) adósságszolgálatukat.

Újratervezés folyamatban

Ahogy pedig erősödnek a globalizációs félelmek, ez hozza el a harmadik szakaszt, a globalizáció „újraformálását”, és itt tartunk most – mondja Henrik Enderlein. A közgazdász szerint a kialakult társadalmi szakadékok felszámolását „otthon kell kezdeni”, elsősorban a helyi adórendszeren, a jóléti rendszeren és az oktatáspolitikán keresztül.

És itt jutunk el az egyik legkritikusabb témakörhöz: az adózáshoz és a versenyhez. E két pont, amely szinte örök viszályt szül országok és régiók között. Például az Egyesült Államok és az Európai Unió legalapvetőbb szembenállása is gyakorlatilag a versenyszabályozás miatt van. Miközben az amerikai kormány mindent megtesz azért, hogy megvédelmezze az olyan mamutokat, mint a Google vagy a Facebook, Brüsszel (hivatalosan) azon van, hogy gátat szabjon a piaci erejüknek, és megerősítse: ezek a vállalatok sem állnak a kormányok felett. (Hogy az adóparadicsomokról és az azokat kihasználó oligarchákról már ne is beszéljünk.)

A globalizáció eredménye tehát, hogy a cégek egyre nagyobbak lesznek, a piaci koncentráció pedig folyamatosan nő. Ez viszont nem jó a fogyasztóknak, hiszen gyengül a verseny, szűkül a választék. A cégek nagy mérete miatt a kormányok kiszolgáltatottá válnak, a szabályozásokat a multik kedvére igazítják. Cserébe viszont még azt sem mondhatjuk, hogy a nagy gigavállalatok minden pénzüket visszaforgatnák vagy produktív módon befektetnék. (Sőt, inkább visszavásárolják a saját részvényeiket, csakhogy egekbe szökjön az árfolyamuk.)

És habár az amerikai kormány nem fogadja el az EU igényeit arra vonatkozóan, hogy az Apple fizesse be „az elmaradt adóit”, azért ő maga is szívesen látna több olyan céget, mint az Apple vagy a Google, amennyiben otthon is több adót fizetnek. A digitalizáció világában azonban még azt is nehéz megmondani, hogy hol adózzon jogosan egy termék, és hol zajlott az igazi értékteremtés.