Kereső toggle

Nyelvuralom

Velük született előnyök

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Régóta tudjuk, hogy a magyarok idegennyelv- tudása – finoman szólva – nem kielégítő. Újabban viszont már az angolszászok is keményen ostorozzák ifjaikat, mert azok nem hajlandók más nyelvet beszélni, mint az angolt.

Habár Európában az angol 80-90 százalékban uralja az idegennyelv-oktatás minden szintjét, látszik, hogy az angolajkúak önbizalma sem végtelen. Optimista feltételezések szerint a világ összlakosságának fele 2050-re meg fog tanulni angolul. De mi van, ha mégsem? És különben is: még így is milliárdok fognak kommunikálni – és még fontosabb: gazdasági kapcsolatokat létesíteni – az angol nyelv ismerete nélkül.

Persze az idegennyelv-tanulásnak mindig megvannak az előnyei és a hátrányai – kezdi írását ebben a témában a londoni The Economist. Az előnyök közé tartozik például, hogy ha valaki idegen nyelven végzi a munkáját, az az ember általában jobb döntéseket hoz – bizonyítják a kutatások. Továbbá bizonyított, hogy a többnyelvűség segíti a fiatalokat a különféle feladatok megoldásában, míg az idősebbeket határozottabbá teszi. Hátrány viszont – szintén kutatásokra hivatkozva –, hogy azok az amerikaiak, akik idegen nyelvet tanulnak, csupán 2 százaléknyi pluszjuttatásban részesülnek a későbbiekben a karrierjük során. Ha tehát például 30 ezer dollárt (majd 7 millió forintot) keres valaki egy év alatt, az ezen felül kapott „nyelvi bónusz” összesen évi 600 dollár. Ez első blikkre nem tűnik soknak… De vannak más nézőpontok is: vegyünk például az USA-ban egy egyetemi diplomást, akinek esetében sokkal valószínűbb, hogy használ idegen nyelvet a munkája során, mint az, akinek nincs egyetemi végzettsége. Az átlagos kezdő fizetés körülbelül 45 ezer dollár (évi több mint 10 millió forint!). „Tegyük fel, hogy a friss diplomásunk megtakarítja a nyelvtudásáért járó bónuszt. Évente 15 százalékos valódi béremelést és évi 2 százalékos átlagos reálhozamot feltételezve 40 éven keresztül, a 2 százalékos bónusz mai árfolyamon 67 ezer dolláros extra jövedelmet jelent a nyugdíjszámlán. Nem rossz!” – állapítja meg a fenti példa kapcsán a The Economist újságírója.

Albert Saiz, az MIT (Massachusetts Institute of Technology) közgazdásza, aki kiszámolta az előbbi 2 százalékos prémiumból származó jövedelmet, azt is feltárta, hogy minden nyelvnek más a díjazása: a spanyolé csak 1,5 százalék, míg a franciáé 2,3, a németé pedig már 3,8 százalék. Ez pedig a befektetett pénz mértékére nézve is nagy különbségeket jelent: a spanyol 51 ezer dollárt, a francia 77 ezer dollárt, a német 128 ezer dollárt ér. Habár az emberek híresen rosszul mérik fel és vetik össze a jövőt a jelennel, ezek az összegek már önmagukért beszélnek.

Az eltérések természetesen nem minősítik az egyes nyelveket. A válasz nyilvánvalóan a kereslet és kínálat összehangolásában rejlik. Egy másik kutató például kiszámolta, hogy habár a spanyol anyanyelvűek valamivel nagyobb részben járulnak hozzá a világ GDP-jéhez, mint a német anyanyelvűek, Németország egymaga olyan, mint egy „kereskedelmi erőmű”, így a német nyelv gazdaságilag értékesebb lehet egy külső fél számára, mint egy viszonylag zárt nemzetgazdaság anyanyelve.

Amerikai kontextusban értelmezve: az idegen nyelv szempontjából fontosabb tényező a kínálat, mint a kereslet. A nem latin nemzetiségű amerikaiak többsége talán azért tanul spanyolul, mert olyan sokszor hallja maga körül ezt a nyelvet. Tisztán gazdasági szempontokat alapul véve viszont pont ez lehetne a legjobb ok arra, hogy ne tanuljanak spanyolul! Egy spanyolul tanuló amerikai fiatalnak nagyon nehéz dolga lenne, ha egy spanyolul és angolul folyékonyan beszélő latinóval kellene versenyre kelnie egy állásért, ahol mindkét nyelv követelmény. Valóban, Saiz arra jött rá, hogy a spanyol nyelv tanulása kevésbé kifizetődő azokban az államokban, amelyeknek nagyobb hányadát teszik ki a spanyol ajkúak. Hiszen már így is jelentős a túlkínálat! Jobb, ha inkább egy olyan idegen nyelvet tanul, amire van kereslet, de biztosan kicsi a kínálat. „Ebből az egy okból kifolyólag, nem kétséges, hogy az ambiciózus amerikai szülők rövid úton a mandarin nyelv elsajátítására fogják ösztönözni a gyermekeiket” – vonják le a viccesnek ható következtetést.

Több nyelv, több GDP

A tanulmányok, mint amilyen Albert Saizé is, arra engednek következtetni, hogy az oktatási rendszer változásai igen nagy hatással vannak az egész gazdaságra. (Ezt a magyaroknak nem is kell külön magyarázni.) A világ leggazdagabb országai például zömében szabad, nyitott, kereskedelemvezérelt gazdaságok. Ebben a rangsorban – az olajgazdaságokat kivéve – az első tíz helyet olyan országok foglalják el, ahol mindjárt három nyelv általános ismerete a jellemző. Ilyen például Luxemburg, Svájc vagy Szingapúr, de olyan kisebb gazdaságokat is említhetnénk, mint a skandináv országok, ahol általánosságban elmondható, hogy kitűnően beszélik az angolt. Természetesen nagyon sok oka van annak, hogy ezek a felsorolt nemzetek ilyen gazdagok. Ám ezen okok közül is kiemelkedik az a hajlandóság, hogy szívesen tanulják a kereskedelmi partnereik anyanyelvét. (Ebben a kontextusban nálunk örök vesszőparipa volt/lesz az orosz nyelv, habár sokak szerint számunkra ez a hajó már elment… De ki tudja? Talán  visszaúszik. Esetleg az arabbal a farvizén.)

James Foreman-Peck, a Cardiff Business School kutatója által készített tanulmány azt mutatta ki, hogy Nagy-Britannia gazdaságának az idegennyelv-tudás hiánya 48 milliárd fontba (80 milliárd dollárba) kerül minden évben, ami az ország GDP-jének a 3,5 százaléka. Habár ez az arányszám már önmagában is nagyon magas, ehhez még hozzájön annak a súlyosan téves feltételezésnek az ára, hogy a külföldi vásárlók majd örömmel tanulják meg az exportőr nyelvét, és nem is zavarja őket, hogy ez fordítva viszont nem működik.

Szerelemből könnyebb

Néhány éve az Eurostat azzal sokkolt minket, hogy a magyarok jelentős része semmilyen idegen nyelvet nem beszél. Pontosabban: 2011-ben a 25 és 64 év közötti megkérdezettek összesen 37 százaléka vallotta, hogy beszél még egy nyelvet a magyaron kívül – valamilyen szinten. (Az összképhez hozzátartozik, hogy ez némi javulást mutat azért a néhány évvel korábbi felméréshez képest, amikor is az derült ki, hogy az adott korosztály 74,8 százalékának nincs semmilyen idegennyelv-ismerete.) Az EU-n belül ezzel továbbra is sereghajtók vagyunk, Bulgáriával karöltve. A 2011-es adatok szerint a megkérdezett magyar felnőttek 25 százaléka állította, hogy jól beszéli az angolt, az abszolút első számú idegen nyelvet az EU28-ban. A listavezető Norvégiában ez az arány 47 százalék!

Ezzel szemben viszont mintha létezne egy párhuzamos univerzum is: „Az angol fiatalok európai viszonylatban sereghajtók a második nyelv tanulása terén” – jelentette ki a brit The Telegraph egy 14 európai országra kiterjedő kutatás eredményeire hivatkozva. Tehát mindenki elégedetlen. Ám tekintettel az angol nyelv domináns szerepére a nemzetközi kommunikációban, az angol diákok nyilvánvalóan kevésbé vannak rákényszerülve arra, hogy más nyelvet is megtanuljanak, mint európai társaik. A globális ESL-ipar (azaz az angol mint második nyelv) mindenfelé virágzik. Akkor mégis mi motiválhat egy angol anyanyelvűt (és egyáltalán bárkit), hogy más nyelvet tanuljon?

A nyelvészek már évtizedek óta tanulmányozzák a motiváció jelentőségét a nyelvtanulásban. A kapott eredmények alapján pedig két fő ösztönző erőt különböztetnek meg: az integratívot és az instrumentálist. Azaz röviden: szerelemből vagy kötelességből tanulunk. Integratív motivációnak nevezzük azt, amikor valaki azzal a kifejezett céllal tanul idegen nyelvet, hogy jobban megismerje és megértse annak a másik országnak a kultúráját, gondolkodásmódját (ez leggyakoribb a romantikus vagy családi kapcsolatok létrejöttekor). Nyelvészeti tanulmányok kimutatták, hogy az integratív motiváció gyorsabb és hatékonyabb eredményekkel jár, mint más motivációs típusok. A vágy, hogy kommunikálni tudjunk egy partnerrel és kifejezzük tiszteletünket és szeretetünket a kultúrája felé, felgyorsíthatja a nyelvtanulás folyamatát – mondják a szakértők.

Természetesen ez nem csak a vegyes házasságok vagy távoli, rokoni kapcsolatok esetén igaz. Azok számára például, akik többnyelvű országban élnek, az integratív motiváció abban nyilvánul meg, hogy meg akarják tanulni a nemzeti nyelveiket, mert kapcsolatba szeretnének kerülni saját honfitársaikkal. Ilyen az angol és francia Kanadában, a német, francia és olasz Svájcban, valamint a hindu és egyéb, helyi nyelvek Indiában.

Instrumentális motiváció vezérli viszont a nyelvet tanulókat, amikor a nyelvi szakértelem elsajátítása nem cél, hanem eszköz egy ettől független üzleti vagy tanulmányi eredmény eléréséhez. A legtöbb diák azért tanul nyelvet, mert az iskolai követelmény. Bár lehet, hogy időközben megkedvelik azt, és esetleg még az ország kultúrája is vonzó lesz számukra, az elsődleges motivációs tényező továbbra is inkább instrumentális jellegű: a szakmai elismerés megszerzése és az iskola befejezése.

Bár a vizsgálatok magasabb korrelációt mutatnak az integratív motiváció és a nyelvtudás között, ez nem jelenti azt, hogy az instrumentális motiváció kevésbé lenne fontos. (Itt megjegyzendő, hogy talán nem véletlen, hogy az Eurostat azt is kimutatta, hogy ahol Európában az első számú idegen nyelv az orosz, a lakosság közel fele jól is beszéli azt. Sokak szerint nem szerelemből.) A nyelvtanulás intézményesített formái ugyanis fegyelmezettséget hoznak létre: a határidők, a vizsgaidőpontok és a megcélzott tudásszint elérése segíthetik a nyelvet tanulót az összpontosításban.

Az instrumentális motivációval tehát nincs önmagában probléma – állapítja meg a The Telegraph. Ugyanakkor, ha a tanulót a legkevésbé sem érdekli a nyelvet beszélők kultúrája, vagy akár még előítéleteket is táplál iránta, valószínűleg több nehézséggel fog küzdeni a tanulásban. Nem számít, hogy a jártassági vizsga milyen arányú fizetésemelést eredményez, a tanulási folyamat sokkal nehezebb lesz azokhoz képest, akiket az integratív „szerelmi” motiváció vezérel.

Olvasson tovább: