Kereső toggle

„Magyarba’ is elromlott a menet”

A moldvai csángókat a megélhetés érdekli, nem a kettős állampolgárság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar politikáról mit sem tudnak, a nyelven kívül szinte semmi sem köti ket a magyar kultúrához-közélethez. Nem sokan ismerik errefelé a magyar miniszterelnököt sem, Orbán és Gyurcsány neve nem hordoz kibékíthetetlen ellentétet, mert jórészt ismeretlenül cseng. Az ezer kilométer, ami elválasztja a moldvai csángókat Budapesttl, nem fejezi ki azt a távolságot, amely elválasztja az anyaországtól ezt a különös népcsoportot.

Udvariasak, kedvesek, de nehezen nyílnak meg, és a nyelven kívül nemigen köti semmi őket a magyarsághoz – állítja róluk Deáky András, aki maga is csángó, de gyimesi, azaz az ezeréves határon belül élő csángókhoz tartozik. A csángók a legtöbb kutató szerint magyar eredetű népcsoporthoz tartoznak, és Magyarország felől érkeztek jelenlegi tartózkodási helyükre, de vannak olyan elméletek is, miszerint a honfoglalás során maradtak a gyepűn hátra, hiszen Moldvához már nagyon közel esik a néhai Etelköz. A csángók magját a történelem hiteles írásai szerint a honfoglaláskor határőrzőként kint hagyott magyarok alkották. Legtöbben Románia északkeleti részén, Moldvában, azon belül is Bákó környékén élnek. Maguk a csángók három fő csoportot alkotnak: a moldvai, a gyimesi és a barcasági csángók. Identitásuk alapját leginkább római katolikus vallásuk képezi, amely még a nemzeti hovatartozást is felülírja. Deáky tanár úr szerint a moldvaiak a magyar nyelv egyik régi dialektusát beszélik, és a körülbelül háromszázezres népcsoportból mára már csak egyharmaduk ért és beszél magyarul. Pusztinán hosszan tekergünk, míg nagy nehezen szóba tudunk elegyedni a falu főterén néhány fiatal férfival. Bizalmatlanok, nem nagyon akarnak beszélni magyarul, de végül csak sikerül beszélgetni velük. Egyikük elszólja magát, kiderül, hogy dolgozott „magyarban”, de nem sikerült gyökeret vernie, mert mindig lenézték őt a származása miatt, hiába végezte jól a munkáját.
„Jöttment román, csak így hívtak még a munkatársaim is, pedig magyarul beszéltem, igaz csángósan, ahogy itthon is. Aztán továbbálltam Spanyolországba, ott szedtem a narancsot meg a fügét, és a román nyelvvel jól elboldogultam” – meséli András, aki nyárra hazajött ugyan, éppen a szüleinek segít „szénát csinálni”, de megy is vissza, mert nősülés előtt áll, és ahhoz kell a pénz.
„Itt nincs munka, szinte lehetetlen a megélhetés, a boldogulás” – mondják egymás után beszélgetőtársaink. Olaszország, Spanyolország, esetleg Franciaország – ezek a lehetséges úti  célok, ott lehet pénzt keresni, amiből viszont már itthon építkeznének. Ma már közel sem olyan a gyermekvállalási kedv a csángóknál, mint régen, amikor kilenc-tíz gyerek se volt ritkaság – jegyzi meg Deáky András. Sőt az sem volt szégyen, ha mire férjhez ment a lány, már volt két-három gyerek a bálok után. A legények ugyanis ott aludtak a lányos háznál, és ha nem vigyáztak a szülők, bizony meglett a baj. Egyet azonban nem lehetett: a megfogant gyermeket elvetetni, mert azt tiltotta a katolikus vallás. A gyereket mindig áldásnak tekintették, szorgos kéznek, aki segíti a családot, nem pedig hátráltatja. Ma viszont a háromgyerekes család is ritka, mert már nem a hagyományos önellátó életvitel jellemzi a csángókat. Rekecsinbe érkezünk, a magyar fővárostól ezerkétszáz kilométerre. A legkeletibb csángó település ez a Szeret-folyó mentén. A templom előtt állunk meg, esteledik, a mise után vagyunk. Sokan jönnek ki a templomból, pedig hétköznap van, sok asszony és gyerek – felnőtt férfi azonban kevés. Oda vannak külhonban dolgozni – mondja a tanító néni, aki magyart is oktat a gyerekeknek a faluban. A kilencvenes években sokan indultak „magyarba” a megélhetésért, de nem találták meg a számításukat. Románia uniós csatlakozása után szabad út nyílt előttük, és egészen a válság kezdetéig kint dolgoztak, csak néha jöttek haza a pénzzel a falubeli emberek. A beszélgetés közben odaint egy magas férfinak, Ferusnak, aki dolgozott az anyaországban is. „Nem jó magyarba’, ott is elromlott a menet” – foglalja össze lakonikus tömörséggel mondanivalóját emberünk. Nincsen magyarországi munkalehetőség, ott is érezteti hatását a gazdasági válság – fordítja le a hosszú ember mondatát segítőnk. Ha már így összemelegedtünk, felteszek egy merész kérdést: minek tartja magát, románnak vagy magyarnak? A válasz egy sejtelmes mosoly és egy legyintés, majd Ferus kalapot billentve elköszön. A szavak nélküli jelbeszédnek ez a fordítása: kinek mi köze hozzá, oszt jó napot. A településen úgy tartják, nincs értelme fejtegetni a kérdést, hiszen a mindennapok úgyis eldöntik azt. „Jöttek ide már államelnökök, miniszterelnökök, magas rangú ilyen-olyan diplomaták, de aztán mind továbbálltak, be nem teljesített ígéretek halmát hagyva hátra. Nincs értelme feszegetni a hovatartozást, a nyelv még él, de az asszimiláció erős” – foglalja össze a tanító néni.
A román összeolvasztás sem valósult meg teljesen, mert ezek az emberek nagyon zárkózott életet élnek, egyedül a papjaikra hallgatnak, mert ezt nevelték beléjük. A magyar politikai közélet szereplőit alig ismerik, annak ellenére, hogy külön a csángóknak tartottak felkészítést a kettős állampolgárság kérdésében. Kevesen érdeklődtek a falvakból eddig, bár erre pontos adat nincs – mondja névtelenséget kérve egy, a csángó kultúrával foglalkozó tanárember. Gyurcsányi meg Orbányi – így ismerik a két miniszterelnököt errefelé, de csak annyit tudnak róluk, amit a magyarban dolgozó hozzátartozóiktól hallottak – teszi hozzá. A kettős állampolgárság ígérete sem hozza lázba őket, mert közigazgatásilag sohase tartoztak Magyarországhoz, és a falusiak úgy gondolkodnak, minek az a papír, hiszen semmi hasznuk sem származik nekik itt Moldvában belőle.
A diktatúra alatt meg voltak félemlítve az itt élők, itt a székelységben élőkkel ellentétben nem engedték meg a magyar szót. A tanár úr szerint az akkori és kicsit a mostani hatalom is úgy próbálta, próbálja elrománosítani a csángókat, hogy engedték a csángókat templomokat építeni, mivel Moldvában a katolikus vallás védett volt. A misét román nyelven román katolikus papok szolgáltatták, így aki templomba járt, kénytelen volt románul beszélni.
„A Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége igyekszik rávenni a fiatalokat, hogy tanuljanak magyarul, de csak a gyerekek harmada-negyede teszi ezt meg” – közli a rideg tényeket interjúalanyunk.

Olvasson tovább: