Kereső toggle

"Régen még a rockerek is ártatlanabbak voltak"

Interjú Kalap Jakabbal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jakab Zsolt nagyon komolyan veszi a vicceskedést. Bábkoncertjein gyerekek tömegeibe veti el a magokat. Vallja, bízni kell abban, hogy amit egyszer elvetettünk, az idővel kikel.

Kezdjük a legelején: úgy tudom, már gyerekkorodban verseket írtál, és valaki azt mondta, hogy ez megzenésítve lenne jó. Vettél egy gitárt, amivel minden el is kezdődött…

– Valóban úgy volt, hogy én verseket írtam, amelyeket aztán megmutattam egy tanáromnak, aki felfigyelt rám. Kérdezte is, nem gondoltam-e arra, hogy ezeket jobban tudnám megismertetni másokkal, ha dalba foglalnám. Mondtam, hogy nem tudok hangszeren játszani. Na, gyorsan megmutatott nyolc akkordot, amiből a mai napig élek.

A versírás hogyan jött?

– Hát tinédzserként mindenki írogat, nem? Én nem tartom ezt olyan különlegesnek. Amikor kérdezik, hogyan találom ki ezt vagy azt, akkor mondom, hogy semmi különös, csak leírom azt, amire gondolok. Úgy érzem, ezt mindenki meg tudja csinálni. Ha akarok írni erről a teáról, akkor amit gondolok, azt leírom, és fel is vállalom. Én így működöm.

Sokat próbálkoztam, írogattam ezt-azt, majd egy idő után jelentkeztem a tanáromnál, hogy itt van nyolc dal, mit kezdjek vele?

Ledöbbent? Vagy tudta, mit várhat tőled?

– Igen, tudta. Elkezdtem járni óvodákba, iskolákba, pedig még csak középiskolás voltam, és hívtak táborokba is. De nem gondoltam ezt én olyan komolyan, nem is foglalkoztam vele. Akkor húztam elő ezt a lapot újból, amikor bevonultam katonának. Nem nagyon éreztem magaménak a katonáskodást, aztán egyik nap be voltunk zsúfolva egy étterembe, és megkérdezték, hogy tud-e valaki zenélni? Na, ezt én kiugrási lehetőségnek tartottam. Akkor hagyomány volt, hogy a katonazenekar a határőrfalvaknak ingyen játszott az esküvőkön, bálokon. Elég jó arcokkal kerültem össze a zenekarban, például Kun Petivel, aki az Eddának lett később a gitárosa.

Ott, gondolom, azért nem gyerekdalokat énekeltetek…

– Ja nem, aktuális slágereket. Én soha nem voltam igazán „a zenész”, mindig csak úgy előhúztam a gitárt. Soron következő ilyen „előhúzásom” a katonaság után volt, amikor megnősültem, gyermekeim lettek. Elkezdtem otthon a szobában a gyermekeimnek játszani. Ott születtek az első gyerekdalok. Ebben az időben volt egy gyerekzsúr, ahol a gyermekeim unszoltak, hogy csináljak nekik egy rögtönzött koncertet. Az egyik apuka meg pont egy műsorszervező volt, és odajött, hogy ennél sokkal rosszabbakat szokott ő szervezni, nem lenne-e kedvem ezt komolyan csinálni. Mondtam, hogy én nem vagyok ilyen, de aztán meggyőzött. Elkezdett nekem bulikat szervezni, ami aztán annyira beindult, hogy abba kellett hagynom az akkori munkámat, és csak a zenélésre összpontosítottam.

Az első zenekarod az Elektrocowboy volt 2001-ben, igaz? Az én generációm szinte ezen nőtt fel. Azt megterveztétek, vagy szintén spontán szerveződés volt?

– Spontán volt nagyon. Azt elterveztük, hogy csinálunk egy lemezt, ami meg is született, és a Magneoton kiadónál jelent meg. Akkor kezdődtek olyanok, hogy Minimax mesehajó a Dunán, ott én voltam a házigazda, meg volt még egy-két dolog, ami beindította az üzemet. Aztán ért egy csalódás. Amikor megjelent a lemez, pár hét alatt elkapkodták, és jó visszhangja volt. Utána bementem a kiadóba, hogy mekkora királyság ez, de mondták, hogy ja, őket ez nem foglalkoztatja, nem is gondolkodnak utángyártásban, nekik minden évben fel kell mutatniuk valami újdonságot – szóval részükről ennyi volt. 

Ezután kimaradt neked  tíz év. Hiányzott?

– Igen, de tulajdonképpen hangszerem és kutyám mindig volt. Talán még dalokat is írtam.

Mi hozott vissza?

– Az, hogy megnőttek a gyermekeim, jöttek az unokák, megjelent egy új generáció. Újból elkezdtem zenélni nekik, meg több oldalról jöttek impulzusok, amik szintén az újrakezdésre ösztönöztek.

Arról még nem beszéltünk, hogy a Kalap Jakab név honnan jött? Meg maga a kalap egyáltalán?

– Hát régebben az Elektrocowboy idején a cowboyok kalapban voltak. Aztán most, amikor pár évvel ezelőtt újból elkezdtem, már tudtam, hogy nem akarok zenekarral játszani, mivel az nem olyan egyszerű dolog. Inkább szólistaként képzeltem el a folytatást. Aztán volt egy bulim Győrben, ahol fellépés után otthagytam valamit az iskolában. Másnap, amikor visszamentem, a portás már nem emlékezett rám. Ez mély nyomott hagyott bennem: tegnap csináltunk itt egy fergeteges bulit, és másnapra már el is felejtik. Innen jött, hogy kéne valami, amiről meg tudnak jegyezni, így került a fejemre a piros kalap.

Felnőtt emberként mennyire nehéz „gyermekké” válni, velük együtt énekelni, egy húron pendülni?

– Nem tudom, én úgy érzem, hogy nem kapcsolok át sehova. Későn érő vagyok, az biztos. Szoktam mondani, hogy én most 50 vagyok, és még nem tudom, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek. Nem tudtam soha tervezni, eltervezett pályán haladni.

A gyerekeken látod, amikor nagyon merevek? Fel kell oldani őket?

– Igen. Két dolgot látok mostanában: egy 15-20 évvel ezelőtti világot, meg egy mostanit. És hatalmas a különbség.

Miért?

– Most nagyon sok gyermeknek nincs apukája, én legalábbis így élem meg. Nagyon könnyen kialakul bennük egyfajta ragaszkodás felém, egy-két pillanat kell, és hatalmas bizalom lesz bennük. Kevés „bácsi” van az életükben, akin érzik, hogy jót akar, vidám és barátságos velük. Sokszor megesik, hogy amikor vége a koncertnek, akkor rosszul esik nekik az elválás. Ez nem azt jelenti, hogy nekik konkrétan nincs apukájuk – persze ez is előfordulhat –, inkább olyan benyomásom van, mintha túl keveset foglalkoznának velük férfiak.

Régebben nem érezted ezt?

– Nem éreztem ezt ilyen erősen, de hozzáteszem, hogy én is sokkal fiatalabb voltam. A másik érdekes jelenség, hogy ugyanaz a dolog, ami 10-20 évvel ezelőtt egy ötödikes gyermeket érdekelt, az iránt ma már egy nagycsoportos gyermek érdeklődik. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy ez a világ, a média, a zene csak tinédzserkortól kezdi el úgymond befolyásolni a fiatalokat, de sajnos ez nem így van. Lenyomták ezt a határvonalat. Ez szerintem a szülők hibája is, például általános iskolás gyermekekkel olyan zenéket hallgatnak együtt, ami nem nekik való. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy régen még azok a zenekarok is, amelyek a felnőtteknek játszottak – még a rockerek is –, valahogy ártatlanabbak voltak. Ma már ezt nem lehet elmondani róluk.

Ma a gyermekdalok egyáltalán le tudják kötni a fiatalokat?

– Jó kérdés. Nekem ma a legnagyobb kihívás az, ha általános iskolásoknak játszom. Nagyon szeretem, de nem könnyű. Amikor bemész hozzájuk, jönnek a grimaszok. Aztán ha a 45-50 perces műsor végére barátok leszünk, éreztetik velem, hogy elfogadtak és tetszik nekik, amit csináltam, akkor elértem a célomat. Pedig úgy kezdtük, hogy miért nem a Justin Bieber jött.

Nekem is le kell tennem valamit az asztalra, hogy érdeklődjenek. Kimozdítani abból őket, hogy „mi már nem dedósok vagyunk”. A legjobb az, amikor be tudom bizonyítani nekik, hogy „ti még gyermekek vagytok, csak a környezet megpróbálja elhitetni veletek, hogy nem”. Nagyon gyorsan fel akarnak nőni ezek a gyermekek, és a felnőttek meg mindent megtesznek azért, hogy ezt segítsék, plusz erre jön még rá a szórakoztató iparág. Ez nem jó.

Tudsz értékrendet közvetíteni a játékoddal?

– Szeretnék. A műsoraimban valamilyen morális üzenet mindig van. Olyan dolgok, amiről úgy gondolom, hogy fontos, hogy megtanulják.

Mesélj a könyvedről, ez nemrég jelent meg Ebengubák címmel. Zene után könyvírás is lesz?

– Ez a könyv kilenc magyar kutyafajtát mutat be a gyermekeknek. Az ötlettel eleinte több könyvkiadónál is házaltam, de persze szépen visszautasítottak. Aztán jött egy egyéni vállalkozó, akinek megtetszett, és mondta, hogy kiadja. Úgyhogy nagyon gyorsan – ha jól emlékszem egy hét alatt – kellett megírnom a meséket.

Mik a terveid a jövőt tekintve? Mondjuk egy következő könyv?

– Nem, attól nagyon elment a kedvem. Viszont most tervezem elindítani a YouTube-csatornámat Kalap Jakab Klub néven, s azon csinálok majd egy Muppet Show-t. Izgalmas lesz.

 

Olvasson tovább: