Kereső toggle

Mészáros Tamás cikkei

Vélemény

Érthető persze, de korántsem körültekintő, vagy mondjuk inkább úgy: nem elég előrelátó a kormányzati kommunikáció igyekezete, hogy bagatellizálja azokat az engedményeket, amelyeket viszonylag gyorsan meg kell tennie, ha tárgyalóasztalhoz akar ülni az IMF-el. Egyre-másra hangzik el – akár a szóvivőtől, akár államtitkári, avagy miniszteri szinten –, hogy már közel járunk az egyeztetések végéhez, és legfeljebb egy-két részletkérdésben térnek még el a nézeteink.
A miniszterelnök úr „elvárja” a rendvédelmi dolgozóktól, hogy „minden körülmények között” a rend pártján álljanak a rendbontókkal szemben – tolmácsolta Szijjártó Péter a szakszervezeti vezetőkkel folytatott kedd reggeli, újfent eredménytelen kormányfői tárgyalások után Orbán Viktor üzenetét.
Matolcsy György jegybankelnöki kinevezése kissé mintha elterelte volna a közfigyelmet arról a szintén nem elhanyagolható fejleményről, hogy utóda a nemzetgazdasági miniszter posztján Varga Mihály lett.
A nyár úgy múlt el a magyar kormány felett, hogy semmiféle érdemi választ nem adott a Nemzetközi Valutaalapnak, amely felhívta a figyelmet a jövő évi költségvetés kétségbevonhatatlan irrealitására. Ennek ellenére a piacok továbbra is abban bíztak, hogy előbb-utóbb sor kerül majd az IMF-fel való megállapodásra, legkésőbb valamikor október-november tájékán.
A miniszterelnök úgynevezett évértékelőjével azért nem lehet érdemben foglalkozni, mert a Millenárison nemhogy a múlt évet nem értékelte, de még arról sem ejtett szót, ami épp ezekben a napokban történt. Kedden, a beszéd idején – a szociális krízis jeleként – már úton volt a borsodiak éhségmenete, a múlt héten pedig bedőlt a majd hetvenéves Malév.
Az osztrák bulvárlapban, a Neue Kronen Zeitungban megjelent Orbán-interjúnak Magyarországon jobbára mindenki azzal a kitételével foglalkozik, miszerint a miniszterelnök „nem csinál titkot” abból, hogy kétharmados törvények révén akár a következő tíz kormány számára is lehetetlenné óhajtja tenni mai, saját gazdaságpolitikai koncepciójának későbbi megváltoztatását.
Amikor a múlt hét csütörtökön fiatal protestálók egy csoportja átmászott a Fidesz székházának kerítésén, hogy megtöltve az udvart, hangosan követelje az akkor még csak tervezett alkotmánymódosítás visszavonását, a kormánypárti Békemenet vezetői fellármázták aktivistáikat.
Litvániában vizitelt a minap Orbán Viktor, ahol elmondta vendéglátóinak: „Mi naponta folytatunk egyfajta szabadságharcot, hogy le tudjuk hozni az államadósságot az 50 százalék alá, ahol már biztonságban érezheti magát az ember.” Vilniusban biztosan hallottak már a magyar miniszterelnök szenvedélyes függetlenségi háborújáról, hiszen jószerével valamennyi európai fórumon eddig is elő
Az ítélet szerint bűncselekmény történt, elkövetője megkapta büntetését; a bíró indoklása azonban azt is kimondta, hogy a szoborállítás elleni tiltakozás „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt”.
Akár mulatságosnak is tekinthető, hogy Szájer József, magyar EP-képviselő, az új alkotmány egyik legfőbb kodifikátora azzal szólta le az Európa Tanács alkotmányügyi tanácsadó testületét, a Velencei Bizottságot, hogy az nem érti a magyar jogrendet, ezért kritizálja az általa vizsgált normaszöveget. Szájer tehát tudatja a világgal, hogy ennek a hozzá nem értő nemzetközi testületnek a véleményét Magyarország nem fogadja el.
Nem volt jó napja a magyar kormánynak március 14-én, személyesen a miniszterelnöknek sem. Elébb a Bundestagban folyt egy órán át a vita a Budapesten elfogadott alkotmánymódosításról és annak lehetséges szankcionálásáról, s a témáról szinte ugyanakkor Brüsszelben is tárgyaltak az uniós csúcstalálkozó kormányfői.
Aligha van még egy miniszterelnök a világon, aki hasonlóképp gyakran beszélne a legkülönfélébb rendezvényeken, mint Orbán Viktor. Szónoki aktivitása különösen az utóbbi hónapokban fokozódott; jószerével minden alkalmat megragad, hogy gazdasági természetű kommentárjain kívül főként világnézeti, ideológiai fejtegetésekbe bocsátkozzon.
Három esemény a múlt hétről. Három történet, ha úgy tetszik. Három olyan politikai döntés, amit nem lett volna szabad meghozni – mégpedig éppen azok érdekében, akik mégis meghozták ezeket a döntéseket.
Idézetek egy nyilatkozatból: „Az emberi jogi és közjogi állapotok – a rendszerváltozás vívmányaként – az elmúlt évig alapvetően rendezettek voltak hazánkban. Ma azonban azt látjuk, hogy a kormánytól a hatalmi ágak rendszerén keresztül elválasztott jogállami intézmények függetlensége és általában a szabadságjogok a rendszerváltás óta soha nem látott mértékben veszélyben vannak.
Sorra vehetők persze mindazok a szempontok, amelyek alapján lekicsinyelhetjük egy-egy időközi képviselőválasztás jelentőségét, hiszen kétségtelen, hogy általában csakugyan alacsony a részvételi arány, és az eredmény nem tekinthető reprezentatívnak a közelgő országgyűlési voksolásra nézve.
Valljuk meg, sokaknak okozott csalódást Angela Merkel, amiért az október 13-án sorra került találkozójuk után, a sajtótájékoztatón megengedő hangon nyilatkozott Orbán Viktorral folytatott tárgyalásairól.
Józan ésszel nemigen érthető, miért háborodott fel a magyar kormány annyira az Európai Bizottság állásfoglalásán, amely a pénzügyminiszterek tanácsának azt javasolta, hogy függessze fel az országnak járó kohéziós támogatás egy részét. Itt ugyanis csupán egy opcióról van szó, és az Orbán-kormánynak még van módja és ideje meggyőzni az uniót arról, hogy végre fogja hajtani a szükséges költségvetési korrekciókat.
Alig néhány nappal azután, hogy a miniszterelnök azzal kérkedett pártja kongresszusán, miszerint kokikat, sallereket és baráti tarkón legyintéseket osztott ki az Európai Parlament „izgága” – értsd: a kormányt bíráló – képviselőinek, ezek az egyszer állítólag már lepofozott strasbourgiak ismét vették a bátorságot, és kedd délelőtt újra elsorolták Orbán Viktornak, mi nem tetszik nekik a Fidesz-kétharmad által elfogadott magyar alkotmányban.
Természetesen a legkevésbé sem valószínű, hogy Kopits György írása, amit múlt héten a Wall Street Journal közölt, meg a Nemzet­kö­zi Valutaalap (IMF) szinte ugyanak­kor kiadott jelentése a magyar gazda­ság állapotáról valamiféle összehan­golt akció volna „a kormány lejáratására” – ám egyáltalán nem okozna meglepetést, ha például Kumin Ferenc, a nemzetközi kommunikációért felelős helyettes állam
Az ATV-nek abban a riportjában, amelyet még október 23-a előtt készített a tüntetésekre készülő táborokról, egy Orbán-szimpatizáns hölgy átszellemült mosollyal lelkesedte bele a kamerába: „ Ő a mi Árgyélus királyfink, aki legyőzi a sárkányt.” Ez a mondat mintegy esszenciális kifejezése volt mindannak, amit legodaadóbb hívei a miniszterelnök iránt éreznek; mesehősként, afféle mítiku
Háromórás frakcióülésen magyarázta el a miniszterelnök a Fidesz képviselőinek, hogy kormánya mit miért tett eddig – ha hinni lehet az egybehangzó tudósításoknak. És miért ne lehetne? A hír legfeljebb azért meglepő, mert értelemszerűen az következik belőle, hogy a Lázár János vezette képviselőcsoport egészen mostanáig nem tudta, mit csinál, csak fegyelmezetten tette a dolgát, vagyis rendre megszavazta a fentről készen kapott törvénytervezeteket.
Az a kormánypárti állítás, hogy Magyarországot az európai baloldal kitartóan támadja, a legkevésbé sem újdonság; jobboldali közszereplők szinte naponta erre hivatkoznak, ha külföldről szó éri a házuk elejét.
Megszakadtak a tárgyalások vagy sem – ez itt a kérdés. Múlt hét végén az origo legalábbis úgy értesült, hogy a Nemzetközi Valutaalapnak elege lett a magyar kormányból, és véget vetett az egyébként is elakadt diskurzusnak.
Rejtelmes interjút adott Csaba László közgazdász professzor nemrég az Indexnek. Azt mondta, hogy a kormánynak nem kell mindenképpen megállapodnia az IMF-fel. A beszélgetés első felében Csaba még feltételes módban fogalmaz, amikor arról beszél, mit tanácsolna a miniszterelnöknek, ha módjában állna találkozni vele.
Úgynevezett „erős mondatként” idézi a Népszabadság Schiffer Andrástól, hogy „Orbán Viktor nagyot fog bukni 2014-ben, mert lehet erőszakosnak lenni, de a hatalmi arroganciának mindig megvan a böjtje”. Nos, lehet, hogy az LMP frakcióvezetőjének amúgy általánosságban igaza van, de a konkrét esetben – mármint Orbánra vonatkoztatva – jó volna, ha a részletekről is mondana valamit. Arról tehát, hogy mitől lesz három év múlva böjtje annak a hatalmi arroganciának, amit most tapasztalunk.
Ha eddig nem tudtuk volna, „kétféle fiatal létezik ma Magyarországon” – világosított fel bennünket Kocsis Máté, a kormánypárt szóvivője. Nem, nem arra utalt a Fidelitas országos választmányának ülése után, hogy vannak például fiatal fiúk, meg fiatal lányok – holott ez legalább vitán felüli, kézenfekvő megállapítás lett volna –, ő másként osztotta ketté a magyar fiatalságot.
Mostanában egyre-másra azt olvasni politológusoktól és publicistáktól, hogy az egész orbáni „szabadságharc” – tisztesség ne essék szólván – csak kamu; hiszen miközben a miniszterelnök itthonról keményen üzenget Brüsszelnek, aközben lassan, de biztosan teljesíti az uniós elvárásokat.
Mi történik a Fidesz felső köreiben? A látszat arra vall, hogy a gazdaságpolitika, vagy legalábbis annak retorikai előadása változófélben van; ha változásnak lehet tekinteni például a miniszterelnökségi államtitkár azon kijelentéseit, amelyek tételesen ellenkeznek a Matolcsy-féle programmal.
Hát mégsem vonultak. Persze, ha a Nemzeti Érzelmű Motorosoknak volnának valódi nemzeti érzelmeik, egyáltalán nem is akartak volna a német neonácik mintájára demonstrálni – se a zsinagóga előtt, se máshol –, minthogy az antiszemitizmus, tévedések elkerülése végett, nem fér össze a nemzeti érzülettel, amely csak tisztességes ember sajátja lehet; tisztességes (magyar) ember pedig nem rasszista.
A köztársasági elnök lemondásával túljutottunk a mind kínosabb Schmitt-ügyön, de az esetnek – ha lehet egyszerűen csak így nevezni ezt a hónapokig húzódó szappanoperát –, kínálkoznak mélyreható tanulságai.
Minthogy a Magyar Orvosi Kamara elnöke az előző években is folyamatosan kemény bírálatokkal illette az akkori kormányok egészségpolitikáját, hitelt kell adnunk mai véleményének, amikor hasonlóképp elégedetlen az Orbán-kabinettel. Éger István most egyenesen azt állítja, hogy a Semmelweis-tervet vissza kell vonni, mert az alkalmatlan az egészségügyi ellátás javítására, de még szinten tartására is.
A nagymúltú és most részben felújított jáki templom ünnepélyes átadásán részt vett a miniszterelnök; s mint az utóbbi időben bármilyen kínálkozó alkalommal, ezúttal is kormányzásának sikereit propagálta. Lényege szerint „a kontinens és benne Magyarország” megújulásáról szólt a beszéd, arról, hogy „az életfelfogás középpontjába” vissza kell helyezni „az imádság és a munka hagyományát”.
Jövő hétfőn nevezi meg köztársasági elnökjelöltjét a Fidesz. Még castingolnak, írja a sajtó, mintha csakugyan olyan meghatározó kérdés volna, hogy Kövér László vagy Áder János lesz-e a befutó.
Kaptunk egy jó, meg egy rossz hírt. A jó az, hogy Kovács Zoltán, a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár olvassa a Financial Timesot. A rossz pedig: hogy olvasói levelet ír a lapnak, ha nézete szerint a Financial Times bírálja a magyar kormányt. Persze, nem feltétlenül magának a levélírásnak a ténye hiba, bár erősen kétséges, vajon kell-e a politikai folyamatokat, avagy helyzeteket ismertető, azokat netán kommentáló újságcikkekre az érintett kormányoknak válaszdolgozatokban reagálniuk.
Múlt vasárnap két kormánypárti korifeus is megnyilatkozott Magyarország és az Európai Unió viszonyáról. Egyikük sem a félvezetők vagy a kvantummechanika tárgyköréből védte meg a diplomáját; Szájer József a jog, Navracsics Tibor a politológia tudora, utóbbi mai napig is egyetemi oktató.
A kormányfő mintha tesztelné a forintot. Azt figyeli, mikor szakad be a már most is kedvezőtlen árfolyam. Erre minden esély megvan, hiszen embereivel együtt egy szépen összehangolt kommunikációs akció keretében kétnaponta elmondják, hogy márpedig az IMF-hitelnek nem lehetnek politikai feltételei.
Aligha vigasztalhat bennünket, hogy együtt hanyatlunk a Nyugattal, amelyet Orbán Viktor már-már eltemetett. De mindig sejthettük, hogy ha Németország gazdasági növekedése az eddigi szárnyaláshoz képest csökken, azt csúnyán megérezzük, mert visszaesik az exportunk. Tudhattuk, hogy a svájci frank erősödése elvonja a hazai források jórészét, és nem volt titok az sem, hogy amennyiben az amerikai termelési adatok nem javulnak tetemesen, tovább zuhannak az európai tőzsdék is.
Nem kétséges, hogy a magyar parlamenti tévéközvetítések akárcsak egyetlen órájának megtekintésénél kevés kínosabb, kiábrándítóbb és látszólag haszontalanabb időtöltés van a világon.
Rákényszerültünk erre a gazdasági pályára – mentegette egyetemisták előtt a kormány bizonyítványát Kövér László –, mert ha az Európai Unió a Fidesz hatalomra kerülése után megengedte volna, hogy a jobboldali kurzus eltérjen az előző kabinet által vállalt, de – úgymond – hamis adatokra épített hiánycéltól, akkor nem kellett volna unortodox módszerekhez nyúlni. Amire finoman azt mondhatjuk: a házelnök több mint aggályos helyzetelemzése meglehetősen eltávolodott a valóságtól.
Múlt héten ugyanitt arról írtam, hogy vége a „matolcsyzmusnak”, a kormány gazdaságpolitikája megbukott, a friss adatok szerint leállt a mégoly szerény növekedés is. Azóta ebben a tárgykörben két fontos nyilatkozat került nyilvánosságra. Először a miniszterelnök állt a kamerák elé, és minden további nélkül az euróválságnak tudta be a magyar gazdaság nehézségeit.
A magyar parlament – már jónéhány korábbi korrekció után –, épp ezen a héten zárja le a meglehetős vihart kavart trafiktörvény módosításairól szóló szavazást, vagyis épp, amikor  napvilágra került, hogy eddig talán nem is sejtett méretű céghálózatok épültek ki a koncessziós pályázat nyerteseinek közreműködésével.
Úgy tűnik, a kormányzati kommunikáció új értelmezési keretbe próbálja foglalni Orbán Viktor uniós hadjáratának eddigi történetét. Egyfelől igyekszik bagatellizálni az eddig már megtett, valamint a majdan következő engedményeket, másfelől kitartó, szívós konzultáció eredményének akarja feltüntetni, hogy elhárultak az akadályok a Nemzetközi Valutaalappal kezdendő hiteltárgyalások elől.
Igen, tényleg nincs vége. Pedig minden jel arra mutat, hogy sürgősen be kellene fejezni. Hogy elég volt az IMF, a Valutaalap, a hitelminősítők és a minden rendű-rangú „tőzsdecápák” ellen folytatott verbális hadjáratból, mert ezek a folyamatos kormányzati kirohanások semmit nem segítenek rajtunk, viszont nemsokára szükségünk lehet a nemzetközi szervezetek segítségére. Felelős közgazdászok mielőbb alapvető koncepcionális változást sürgetnek a magyar gazdaságpolitikában.
Remélheti-e a kormány, hogy az unió már júniusban kiengedi Magyarországot az úgynevezett túlzottdeficit-eljárás alól? Ha pusztán azt nézzük, hogy a költségvetés hiánya 2012-ben az előírt három százalék alatt maradt, és a folyó évre hasonló eredmény várható, akkor – vagyis pusztán a számok alapján – Orbán Viktor követelése jogos.
Több mint figyelemreméltó interjút közölt Pokorni Zoltánnal a hétfői Népszabadság. Ez a beszélgetés annak ellenére drámai, hogy a Fidesz alelnöke és oktatáspolitikai szakértője igyekszik kerülni a kiélezett fogalmazásmódot. De talán épp ezáltal támad olyan érzésünk egyes passzusok olvastán, hogy az oktatási rendszerben történő változások sokkalta károsabbak, mint az eddigi híradásokból kitetszik.
Orbán Viktorról, Magyarország miniszterelnökéről kiderült, hogy még ellenzéki pártvezetőként, a 2006-os választási kampányban megfontoltan hazudott a nyilvánosság előtt. Közben legalább ilyen megfontoltan, diplomáciai csatornákon igyekezett értésére adni a külföldnek: „Ne figyeljenek arra, amit azért mondok, hogy megválasszanak.”
Viviane Reding, az Európai Unió igazságügyi biztosa, aki eddig sem tartozott az Orbán-kormány kedvencei közé, a múlt hét végén interjút adott a bécsi Der Standardnak, és ezzel végképp bizonyította, hogy nevét – bizonyára Rui Tavaressel, az Európai Parlament jelentéstevőjével együtt – a magyar jobboldal méltán iktathatná akár az alaptörvénybe is; természetesen a nemzet európai ellenségeinek egyr
Félidejéhez érkezett az Orbán-kormány, és ilyen­kor már bízvást számbavehető, milyen eredményeket mutathat fel az ország „újjászervezésében". Választási kampánya során a Fidesz ugyan nem vázolt fel konkrét programot, de amint homályban hagyott, avagy jól titkolt terveire megkapta a biankó-felhatalmazást, csakhamar kiderült, hogy Orbán Viktor lényegében két vonatkozásban fog határozott lépéseket tenni.
„Ez a gazdaságpolitika működik”– jelentette ki a miniszterelnök, válaszul azoknak a frakcióvezetőknek, akik úgynevezett országvédelmi tervét főként azzal támadták a parlamentben, hogy a kormány politikájának egész gazdasági alapvetése elhibázott. Az ellenzék pártjai egyetértettek abban: hiába vezeti be Orbán Viktor a hatpontos válságkezelő programot, ha az eddigi „vircsafton” nem változtat.
Kim Lane Scheppele professzor igazán nem vádolható azzal, hogy késlekedve reagál a magyar alkotmányossággal kapcsolatos politikai fejleményekre. Már eddig is több ízben alaposan górcső alá vette mindazokat a törvényi változtatásokat, amelyeket a kormány az utóbbi években bevezetett, ezúttal azonban kivételes gyorsasággal elemezte az ötödik alkotmánymódosítás tervezetét.
Megkérdezte egy internetes portál Lázár Jánost, mit szól ahhoz, hogy pártjának két képviselője védnökséget vállalt egy olyan bálon, amelyen gyűjtést rendeztek Horthy Miklós szobrának elkészítésére. A Fidesz frakcióvezetője meglehetős óvatossággal nyilatkozott a kormányzóról; legmarkánsabb kijelentése szerint Horthy szerepe és személyisége „ellentmondásos".
Hajlamosak vagyunk mindenért Orbán Viktort okolni. Persze, az egyszemélyi felelős keresése és megnevezése nem indokolatlan igyekezet: miután sorozatosan azt látjuk, hogy a pártvezér miniszterelnök mindkét funkciójában megfellebezhetetlen hatáskörrel jár el, és döntései az utolsó pillanatban is képesek felülírni akár többhónapos, keserves szakmai egyeztetések eredményét, a Fidesz-kurzus egyetlen ember akarata által meghatározott, demokráciákban példátlanul autoriter politikai szisztémának tűnik. És minden bizonnyal az is.
Történt az utóbbi napokban-hetekben néhány meglepő, aligha előrelátható, vagyis az elemzők által sem kalkulált, legalábbis regionális jelentőségű politikai esemény. Három közülük kivált érdemes lehet megkülönböztetett figyelmünk­re.
Lényegét tekintve egyszerű kérdést tett fel hétfő délután a parlamentben Harangozó Tamás szocialista képviselő Orbán Viktornak, noha kétségtelenül messziről vezette fel, hiszen emlékeztetett rá, hogy a miniszterelnök a nyolcvanas években még harcolt a diktatúra ellen, ma pedig – mint hivatalos útjai is jelzik – „beteges vonzalmat érez” a keleti önkényuralmak iránt, de végül csak nekiszegezte: „
Nem került sor Nyírő József újratemetésére múlt vasárnap Székelyudvarhelyen; egyelőre meghiúsult hát végakaratának teljesítése: a jelenlévők csak egyfajta „megemlékezést" tarthattak. Nem kellett volna így történnie. Ha az 1953-ban, spanyolországi emigrációban elhunyt írót valóban magánszertartás keretében akarták volna most szülőföldjén elhantolni, a kegyeleti aktus aligha borzolja fel a kedélyeket.
Nem tudhatjuk, hallottak-e Szaúd-Arábiában arról, hogy a magyar miniszterelnök szavaira – saját bevallása szerint – nem kell odafigyelni. Ha politikai-gazdasági körökhöz eljutott ez a hír, akkor aligha lepődtek meg azon, hogy Orbán Viktor rijádi tárgyalásai során kijelentette: „Teljes átalakításának eredményeként Magyarország egy-másfél éven belül nagyon versenyképes ország lesz.” Persze, amennyiben a szaúdi vezetés netán értesült is a magyar kormányfő vállalt szavahihetetlenségéről, valószínűleg úgy vélte, hogy amit Orbán hazai használatra sajátos erényeként hirdet, azt külföldön talán mégse gyakorolja. Ezért hát megpróbálták komolyan venni a mondandóját.
Amikor a Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet egyik vezetője a múlt hét végén az euobserver.com portálon elemezte, miként értékeli az Európa Tanács az emberi jogok és a jogállam magyarországi helyzetéről készült Tavares-jelentést, akkor még nem tudhatta, hogyan fog beszélni ugyanerről Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában.
Tizenhat arab országból több mint kétszáz vendég érkezett Budapestre, hogy a hétfőn kezdődött Arab–Magyar Gazdasági Fórumon tovább ápolja Magyarországgal az eleddig nem kimondottan élénk kereskedelmi kapcsolatokat.
Először is tegyük egyértelművé: Dörner György és Csurka István nem az igazgatói pályázat szakmai elbírálásának eredményeként kerültek az Új Színház élére. Mert a Dörner által jegyzett, de nem is titkoltan Csurka szellemi inspirációjából táplálkozó pályázat színházi szemszögből nem értékelhető.
Tisztázni kellene végre egy hovatovább – legalábbis a médiában – gyakori félreértést az Európai Parlamentben elfogadott Tavares-jelentés ajánlásaival kapcsolatban. Az újságírók és a műsorvezetők ugyanis előszeretettel kevernek össze, illetve azonosítanak egymással két, valójában különböző bizottság felállítására tett javaslatot.
Ismét hír lett Szanyi Tibor kijelentéséből, miszerint Gyurcsány Ferenc és stábja szivárogtatta ki annak idején a botránykővé vált őszödi beszédet. Két évvel ezelőtt a szocialista honatya egyszer már hangot adott ennek a véleményének, de állítását sem akkor, sem most nem támasztotta alá semmivel.
Miután az LMP kongresszusa –  bár csak kis többséggel – úgy döntött, nem fogadja el az Együtt 2014 mozgalom csatlakozási ajánlatát, az együttműködést már korábban elutasító Schiffer András elégedetten állapította meg, hogy a küldöttek a párt első számú stratégiai céljának ezentúl is az Orbán-kormány leváltását tekintik.
Mint Polt Péter legfőbb ügyész nem kis büszkeséggel megállapította, most először fordult elő, hogy egy kormányfő részt vett az Ügyészség Napjának rendezvényén. És tegyük mindjárt hozzá, eddig az sem volt divat, hogy miniszterelnök jelenlétével tisztelte volna meg a vádhatóság embereinek kitüntetését – kvázi ő adja át az ordókat az arra érdemeseknek.
Nem tudni, miért szakosította a kormánypárt Kósa Lajost fiskális kérdések megválaszolására, sőt, a világ- és a magyar gazdaság helyzetének mondhatni rendszeres elemzésére, hiszen valahányszor csak módja nyílik rá, tanújelét adja, hogy ándungja sincs ehhez a témakörhöz, és szövegeivel hol komolyabb, hol szerényebb károkat okoz. Olykor nemzetgazdasági, olykor politikai természetűeket.
Külügyi szakértők tollából két publikáció is megjelent a héten a „magyar modellről” – az egyik értékelés az Internationale Politik hasábjain, a Német Külügyi Társaság orgánumában, a másik az amerikai Külpolitikai Kutató Intézet égisze alatt.
Hétfő délután a parlamentben a Jobbik frakciójának egyik tagja, aki nem mellesleg a külügyi bizottság alelnöke, átlépett egy határvonalat. Ezúttal nem a szélsőjobb szokásos, mondhatni „szimplán” antiszemita kiszólásai egyikének lehettünk tanúi: Gyöngyösi Márton immár a magyarországi zsidóság listázását követelte.
Kommunikációs csúcsteljesítményt nyújtott múlt pénteken Orbán Viktor miniszterelnök és a Nemzetközi Valutaalappal ezentúl tárca nélküli miniszterként „főtárgyaló” Varga Mihály. Történt, hogy a hetente szokásos reggeli rádióinterjújában Orbán ápertén kijelentette, hogy márpedig nem módosítják a jegybanktörvényt.
Nem kétséges, hogy 2011. október 23-án lezajlott az utóbbi két évtized egyik legjelentősebb politikai megmozdulása. Nem hivatásos politikusok csinálták, hanem politizáló civilek. Ez igen nagy különbség. Mert fájón igaz, hogy a magyar társadalom mindmáig nem tanulta meg véleményének és akaratának közvetlen kifejezési formáit.
Mint néhány napja tudjuk, létezik olyan törvényileg védett, kétezer hektáros tőzegláp az országban, amelynek éppen a mintegy tizedét kitevő legközepe valami rejtélyes okból hivatalosan nem tekintendő lápnak. Ezért továbbra is szabadon bányászható az itt rejlő mintegy két és félmillió köbméter tőzeg, ellentétben a terület nagyobb hányadával, ami a természetvédelmi hatóság oltalma alá került.
Először is nem árt tisztázni, mit értünk ma kultúrharcon, mert a kifejezés sokak számára megtévesztő lehet. A formális logika alapján úgy tűnhet, hogy ennek a fogalomnak a jelentése: különböző kultúrák, netán kulturális intézmények egymás elleni küzdelme. Holott a kultúrharc valójában egyoldalú politikai támadás,
Azt mondta Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter hétfő délelőtt, a parlament szakbizottságának meghallgatásán, hogy ez a válság a kormány várakozásaival ellentétben elhúzódó krízis lesz. Ehhez képest alig két hete a CNN hírtelevíziónak adott interjújában ismert magabiztosságával kijelentette, a válságnak márpedig vége.
Érthető, mégsem jó látni, ahogyan jószerével az egész hazai média „rákattant" a miniszterelnöki megbízott rendelte „történelmi" festmény-kollekcióra. Azért nem jó, mert az interjúk, beszélgetőműsorok, elemzések óhatatlanul jelentőséggel ruháznak fel egy lényegét tekintve dilettáns, ízléstelen és elfogadhatatlan kormányzati píárakciót.
A hét elején Salgótarjánt ígérte megszabadítani felhalmozott adósságától a miniszterelnök: szándéka szerint 2014-re a megyeszékhely hitel- és adósságmentes lesz, bár a megoldás részleteiről édeskeveset közölt a városban tartott sajtótájékoztatón.
Mint kiderült, a kormánynak van „kommunikációs irányvonala” a Nyirő-ügyben. Legalábbis utólag. A sorvezető a külképviseletek munkatársainak készült, de természetesen kiszivárgott: a kabinet csupán kegyeleti aktusnak tekinti, hogy Székelyudvarhelyen Kövér László közreműködött a nyilas író újratemetési kísérletében.
Mint az előre látható volt, az Új Színház igazgatói kinevezésének skandaluma nem ért véget azzal, hogy Tarlós István nemrég kijelentette, nem hajlandó magyarázkodni, és a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. A történtek ugyanis túlnőttek a főpolgármesteren.
Amikor Balog Zoltán csúcsminiszter bejelentette, hogy a Nemzeti Színház élére a pályázatokat elbíráló szakmai bizottság véleménye alapján 2013. július elsejével Vidnyánszky Attilát nevezi ki, egyszersmind gratulált eddigi munkájához Alföldi Róbertnek, az intézményt öt éven át irányító – úgymond – „nagyformátumú vezetőnek”, és megállapította, hogy egyik kiválóság váltja most a másikat.
Fárasztó már elviselni a nagyhatalmak különböző személyiségeinek folyamatos kioktatását, panaszolja Kövér László a hét elején megjelent Magyar Hírlap-interjúban, és hozzáteszi, hogy a rendszerváltás előtt „egy kicsit más módszerekkel”, de hasonló mentalitással oktattak ki bennünket egy másik hatalom vezetői. Miután a házelnök ezzel a minden alapot nélkülöző, abszurd párhuzammal indítja a beszélgetést, olvasója azonnal felmérheti, milyen intellektuális színvonalat várhat el a továbbiakban.
A legnagyobb példányszámú országos napilap e hét kedden megszellőztette, hogy Orbán Viktor nemrég párttársai szűk körében – állítólag – azt mondta, ha jön az IMF, ő elmegy. Malíciával mondhatnánk erre, úgy legyen; nem kétséges, hogy sokan már távcsővel figyelik, mikor bukkan fel a dombok mögött a Valutaalap előőrse.
Orbán Viktor legutóbbi parlamenti felszólalásában mintegy összefoglalta, mit gondol az új alaptörvény megalapozottságáról, legitimációjáról és jellegéről. Előadását csak a frakcióvezetői hozzászólásokra adott kormányfői viszontválasszal együtt érdemes értelmezni, minthogy abban Orbán a maga módján válaszolt a főként Schiffer András megfogalmazta alapvető ellenvetésekre.
A múlt év legvégén, közvetlenül karácsony előtt mind Orbán Viktor, mind Matolcsy György úgy érezte, hogy a 2013-ban ránk váró gazdasági fejlemények felől nem hagyhatja kétségek közt a hazai nyilvánosságot, ezért – bár külön-külön, de aligha egymástól függetlenül – rózsás nyilatkozatokat tettek e tárgyban.
Két nappal az Alkotmánybíróság ítéletének nyilvánosságra kerülése előtt az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke közölte, hogy bármi legyen is a verdikt, a már eddig nyugdíjazott és a majd az év második felében sorra kerülő bírák nem kapják vissza pozícióikat – ha jogorvoslatra tartanak igényt, indítsanak munkaügyi pereket.
A múlt hét csütörtökön még azt írtam, hogy talán hónapok, vagy csak hetek vannak hátra Magyarország bóvlivá minősítéséhez, és akkor eljön az ítélet napja. Mármint az Orbán–Matolcsy-féle „nem szokványos” gazdaságpolitika felett kimondott ítéleté. Tévedtem. A nemzetgazdasági miniszter még aznap bejelentette, hogy tárgyalási kérelemmel fordul az IMF-hez. És ezzel lezárult a tizennyolc hónapos szabadságharc.
2007-ben, még ellenzéki korában, Orbán Viktor támogatta, hogy a MÁV Cargo privatizációja után a dolgozók kapjanak részesedést a befolyt eladási árból. Miért épp ezt ne támogatta volna a Fidesz elnöke, ha egyszer minden olyan munkavállalói követelést magáénak vallott, ami a Gyurcsány-kormány helyzetét nehezíthette, viszont hálás visszhangra találhatott a lakosság körében?
Ötven kilométert gyalogolt egyetlen éjszaka alatt, hogy a fővárosba érve átadja petícióját a miniszterelnöknek. Több mint száz szimpatizánsa végigkísérte az úton, amely egy edzett távgyaloglónak talán meg se kottyan, de aki nincs folyamatos edzésben, annak bizony rendkívüli kihívás. De hát épp ez volt a szokatlan menetelés célja: megmutatni, hogy a tüntetőleg Pestre hozott kérelmet is kívételes helyzet diktálta.
A Hallgatói Hálózat az ELTE Bölcsészettudományi Karán tartotta az új év első fórumát, amelyre természetesen meghívta a társzervezeteket is, de a HÖOK és az Oktatói Hálózat képviselői mellett kivált szerette volna ott látni a kormány embereit: jelesül a miniszterelnököt, minisztereivel és államtitkáraival együtt.
Visszaszólt a miniszterelnöknek az Alkotmánybíróság elnöke. Eleddig ez nem fordult elő; holott lett volna épp elég alkalom és indok az elmúlt több mint két évben arra, hogy a kormányfő személyes állásfoglalásait épp a jogállam képviseletében elutasítsák, hiszen Orbán úgy a parlamentben, mint számos nyilatkozatában, beszédében rendre kiállt nemcsak nyilvánvalóan „unortodox”, hanem az európai alkotmányosság normáival és szellemiségével összeegyeztethetetlen törvények mellett.
Jó ideje megfigyelhető, hogy Orbán Viktor miniszterelnöki expozéi­nál sokkal érdekesebbek és több szempontból is figyelemre méltóbbak a parlamenti frakcióvezetők reagálásaira adott válaszai. Míg a kormányfő napirend előtti felszólalásai jobbára „elvi iránymutatások” meg „termelési értekezletek” régről ismert szellemében fogannak, és írott anyagot, de legalábbis bő vázlatot követnek, addig a spontán replika már csak jellegéből következően is szabadabb fogalmazásmódot enged.
Senkit nem lephetett meg, hogy a kétharmados parlamenti többség által elfogadott egypárti alkotmány  – a médiatörvény körüli nemzetközi botrány után és ahhoz szorosan kapcsolódva – újabb erős külföldi ellenérzéseket keltett. Az orbáni alaptörvény ugyanis hasonló szellemben fogant, mint a véleményszabadság korlátozására létrehozott jogszabály, és ezt sajtóorgánumok és politikusok egyaránt megértették.
Nem mondhatjuk, hogy a magyar társadalom osztatlan felháborodással rea-gált arra a napilapcikkre, amely legutóbb lényegében a romák „jelentős részének” likvidálására szólította fel olvasóit.
A Londonból hazatérő spor­tolók és nézők nemcsak az olimpia szervezettségéről, eseményeinek tökéletes lebonyolításáról, hanem az angolok viselkedéséről is elragadtatottan beszélnek. Teli a média a házigazdák többszólamú dicséretével; egyre-másra arról olvasunk és hallunk, hogy a lelátók közönsége milyen sportszerűen, bőrszínre és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül ismerte el, s ünnepelte a győzteseket akkor is, ha azok történetesen nem brit színekben indultak.
Sajátos kommunikációba kezdett a kormánypárt, illetve némely „neve elhallgatását kérő befolyásos politikusa”. Különféle megfejtéseket szivárogtatnak ki a sajtónak Orbán Viktor céljairól, álláspontjáról, várható magatartásáról az IMF-fel folytatandó tárgyalások kapcsán.
Előre látható volt, hogy ez nemsokára bekövetkezik. Ami kedd este Gyöngyöspatán történt – vagyis, hogy a faluba visszaszivárgó szélsőséges szabadcsapatok a rendőrség orra előtt verekedést provokáltak a romákkal –, arra bizton számítani lehetett, hiszen jó ideje nyilvánvaló, hogy az eddigi szélsőjobbos masírozások és hecckampányok célja az erőszakos konfliktusok kirobbantása.
Hogyan lehetséges, hogy egy komoly kormányzat január végéig sem képes megjelölni, ki tölti majd be alig több mint egy hónap múlva a jegybank elnöki posztját? Miután minálunk most így áll a dolog, tudomásul kell vennünk, hogy Magyarországot bizony komolytalanul kormányozzák.

Belföld

Ha hinni lehet némely jól értesült újságnak, a kormányzati kommunikáció emberei csakúgy elégedettek Navracsics Tibor legutóbbi brüsszeli szereplésével, mint maga a miniszterelnök, aki kifejezetten sikeresnek tartotta helyettese fellépését. Mégpedig azért, mert – mint meg nem nevezett forrását idézi egy lap – Navracsics „partnere volt Kroes médiaügyi biztosnak”. A világért sem szeretnénk kedvét szegni a nyilatkozó szakértőknek, de ez a „kifejezett” sikerérzés alighanem megint csalóka önszuggesztió eredménye.
Varga kérte, Rogán teljesítette. Rövid úton elintézték egymással, hogy e hét hétfőjén a parlament ne fogadja el a jegybanktörvény módosítását. Mert ha ez megtörténik, Varga Mihály újdonsült főtárgyalóként már aligha teheti hasznossá magát. Az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap ugyanis múlt héten megüzente, hogy a legutolsó indítvány sem elég a hitelszerződésről megkezdendő diskurzushoz. Amit egyébként a kormány házatáján jó ideje tudtak, csak megpróbáltak úgy tenni, mintha nem tudnák.
Ott ül a magyar parlament páholyában Neelie Kroes, a médiaügyekért felelős EU-biztos, és figyeli, amint a képviselők – pontosabban a kormánytöbbség – megszavazza a médiatörvénynek mindazokat a módosításait, amelyekhez az unió ragaszkodott. És amelyekről múlt év de-cemberében Orbán Viktor még hallani sem akart, amelyeknek lehetőségét még később is heteken át tagadta az igazságügy-miniszter, a miniszterelnöki szóvivő és a kommunikációért felelős államtitkár.

Üzlet

Higgadtan kell védenünk a magyar érdekeket - mondta a miniszterelnök nemrég a parlamentben. Ennek a kijelentésnek mintegy illusztrációjaként jelent meg a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung Orbán-interjúja, amelyben a magyar kormányfő felettébb higgadtan azt kérdi, vajon „ki választotta meg az Európai Bizottságot? Hol van a demokratikus legitimációja? És kinek tartozik felelősséggel az Európai Parlament?"

Külföld

Szörnyülködik a világsajtó, szörnyülködnek a politikusok Európában és Amerikában - Kadhafi löveti és bombáztatja a saját népét. A képek, amelyeket a hírügynökségek küldenek csakugyan borzalmasak, és az áldozatok száma egyre nő; Líbia diktátora nem adja fel hatalmát, inkább zsoldosokat bérel, és mindenáron megkísérli leverni a felkelést. A Nyugat mintha nem erre számított volna.

Háttér

„Sokkal több letartóztatás lesz, és még több bizonyíték kerül majd napvilágra a korrupcióról” – így kommentálta a Heteknek az utóbbi napok Nemzetközi Labdarúgó Szövetséggel kapcsolatos eseményeit a Nemzetközi Sportbiztonsági Központ illetékes részlegigazgatója.
Kibontották hát a várva várt „csomagot”. Hogy kiét? Alighanem Orbán Viktorét, de a miniszterelnök, aki egyébként két utóbbi, úgynevezett évértékelő beszédében – a Millenárison, majd a Parlamentben – erő­teljes hangsúlyokkal vállalta fel az ország  „újjáalakításának” programját, ezúttal, mint azt korábban bejelentette, Matolcsy Györgyre testálta a részletek ismertetését.

Oldalak