Kereső toggle

Kulturális hadüzenet Cannes-ból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ki gondolta volna, hogy a nemrégiben lezajlott 52. cannes-i filmfesztiválon a biztos
befutóként számontartott rendezők, Almodovar vagy éppen Egoyan helyett egy teljesen
ismeretlen – és túlnyomórészt amatőr – gárda viszi el a pálmát? Az idei Aranypálma
díjat ugyanis egy belga film, a Dardenne fivérek Rosetta cím? alkotása kapta, de az
egyéb kategóriák díjazottjai sem okoztak kisebb meglepetést: elég csak Bruno Dumont
sokat vitatott l\'Humanité (Emberiség) cím? filmjére gondolni. A különösebb kommentár
nélkül bejelentett döntéseknek úgy tűnik határozott üzenete van: az amerikai
szuperprodukciókkal szemben Cannes az európai kultúra hagyományos – tehát pénzzel
kevésbé mérhető, illetve kifejezhető – értékeit, jobban mondva értékítéleteit
kívánja felvállalni.



A zsűri nagydíjasa a l\'Humanité (Emberiség) cím? film lett. Felborzolta a kedélyeket

A kanadai rendező, Cronenberg által vezetett nemzetközi zsűri idén zömében elsőfilmes
amatőröket vagy eddig teljesen ismeretlen művészeket jutalmazott, és nem foglalkozott
a nagy nevekkel. Ezzel nem kis meglepetést és megdöbbenést váltott ki szakmán belül
és kívül egyaránt. A döntés teljesen előreláthatatlan volt, állítja Sugár Judit
filmkereskedő. Igaz, a tavalyi fesztivállal szemben, amikor is az amerikai
szuperprodukciók szinte taroltak a filmek seregszemléjén, idén a nyitó- és zárófilmek
megválasztása (például az orosz Mihalkov alkotása) már valamennyire sejteni engedték
a fordulatot. A zsűri mostani döntése nyomán többek között egy 18 éves munkanélküli
belga kislány, Emilie Duquenne első amatőr filmszerepét (Rosetta) cannes-i nagydíjjal
jutalmazták. Ez nyilván nagyon is tudatos állásfoglalás volt, szögezi le a
szakember, a zsűri nem a nagy költségvetés? szuperprodukciókra, hanem a kispénzű,
de tartalmas európai (olykor harmadik világbeli) művészfilmekre volt kíváncsi.
Szerepet játszik ebben a magatartásban az amerikai kultúrdömpinggel szemben világszerte
– de Franciaországban különösen – tapasztalható ellenállás éppúgy, mint az utóbbi
időben felfokozódó európai identitáskeresés.

Cannes-ban most tudatosult végre, hogy az amerikaiakkal nem az ő m?fajukban kell fölvenni
a versenyt. Nem katasztrófafilmeket és óriási szuperprodukciókat kell csinálni, mert
ők abban verhetetlenek, hanem olyan (jó) filmekre van szükség, amelyek nekünk és rólunk,
európaiakról szólnak. A boldogulás egy az egyben átvett amerikai modellje ugyanis európai
viszonyok közt használhatatlan.

A kiválasztott belga film valóban európai módon szól a társadalom perifériáján élők,
a munkanélküliek kitörési lehetőségeiről – tehát semmiképpen sem illeszthető
bele egy tipikus amerikai sikertörténetbe. Köztudott, hogy az európai művészfilmek
az USA-ban mindig is eladhatatlanok voltak – a lelki önmarcangolással, a problémák
állandó elemezgetésével és az olykor teljes kiúttalansággal fémjelzett életérzés
ott egyszerűen nem talál befogadókra. (Rossz nyelvek szerint az olasz rendező, Benigni
immár angol nyelven is megtekinthető nagysiker? filmje, "Az élet szép" megfelelően
steril problémakezelésével, happy endes megoldásával jócskán megüti az amerikai
fogyaszthatósági mércét.)

Mindezek kapcsán persze nem lehet elfelejtkezni a két említett kultúra merőben különböző
életfelfogásáról, ami jól tükröződik a filmipar termékein is. A mégoly drámai
amerikai filmekben is mindig ott van egy reményteljes felhang, egy újrakezdési készség
és legalább egy pozitív szereplő, akivel azonosulni lehet. Ezzel szemben mi jellemzi
az európai művészfilmek szereplőit? Ők sokkal inkább vesztes típusok, gyakran olyan
perifériára szorult, marginális emberek, akikkel – túlélési ösztönünknél fogva
– igen nehéz azonosulnunk.

Mindezek fényében az sem véletlen, hogy a magyar film mára érdektelenné vált – évek
óta senkinek semmilyen formában nem kell Amerikában, de sajnos Európában sem. A februári
magyar filmszemlén köztudottan nem osztottak fődíjat, és Cannes-ban sem szerepeltünk
versenyfilmmel. Sugár Judit ennek fő okát – a vasfüggöny-romantika elmúlásán

kívül – kicsit leegyszerűsítve abban látja, hogy régebben a magyar film tényleg
erről az országról vitt hírt, és nem is akármilyen formában. Manapság viszont a kínálatot
túlnyomórészt a csak belföldön eladható közönségfilmek vagy pedig az igen szűk rétegnek
szóló, kissé öncélú produkciók alkotják. A probléma gyökere nem csupán anyagi
természetű.

A cannes-i eredmények nyilván nem képesek az európai tömegkultúra jellegét megváltoztatni,
de fel tudják kelteni a jobbára silány tévéműsorokon tengődő nagyközönség
figyelmét a lassan elfeledettnek hitt kulturális értékekre. A jó művészfilmnek ma
is megvan a szélesebb közönsége, ugyanakkor semmilyen segítség, semmilyen díj nem
használ a rossz filmnek. Egyébként sem a kasszasikereket, hanem a művészileg értékes
alkotásokat kell a leginkább támogatni, mert azok maguktól nem élnek meg. Az elmúlt
hét cannes-i eseményei végeredményben részei azoknak a törekvéseknek, amelyek az
európai kultúra – és Cannes – hagyományos szerepét kívánják visszaállítani.

Olvasson tovább: