Kereső toggle

Évezredek tekintete

Találkozás Fehér László festőművésszel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"...Elkezdtem nekik elővenni a képeimet, és akkor életem egyik legnagyobb
katarzisát éltem meg. Akkor még együtt voltak a zsidó témájú képeim, mivel
senkinek sem kellettek, a Sófárfújók, a Rebék, a Reggel, részek az Eszter
könyvéből és mind a többi. Ezek azóta Svájcban és a világ jelentős múzeumaiban,
gyűjteményeiben vannak. Szóval veszem elő sorban a képeket, mutatom nekik, és
közben beszélgetünk. Egyszer csak azt látom, hogy elkezdenek sírni. Életerős,
huszonöt-harminc év körüli fiatalemberek voltak, és úgy zokogtak, hogy nem tudták
abbahagyni. Mondom a feleségemnek: \'Editkém, jól fordítottál te, csak nem
bántottuk meg őket?\' Kérdeztem tőlük: \'Valami baj van?\'. Erre mondják, hogy ne
haragudjunk, de egyszerűen olyan hatása van a képeknek, hogy... Ezt nem gondolták
volna, hogy itt, Magyarországon, egy elzárt világban ezt találják..."



Fehér László. "Egy a lényeg, hogy a totális igazságot megtaláld" Fotó:
Somorjai L.

– Cézanne egyszer azt mondta, az ember nem lelket fest, mert azt nem lehet,
hanem testet, de ha azt jól megfesti, kisugárzik belőle a lélek. Úgy érzem, a te
alkotásaidra ez különösen érvényes. Az élet legapróbb pillanatait fogalmazod meg a
képeken, azok mégis monumentálisak, drámaiak, tiszták és világosak.

– Mindig arra törekszem, hogy a legegyszer?bb emberi gesztusokat próbáljam
megragadni, mert ezeknek a felmutatása a legmonumentálisabb, tudniillik e pillanatokból
és jelentéktelennek tűnő helyzetekből állnak a mindennapjaink. Évtizedek óta
próbálom feldolgozni az olyan – hogy is mondjam – "semmi" témákat, mint egy
játszótér, egy balatoni kép, egy erkély, amelyekről úgy gondolom, hogy
banalitások, de e banalitás nem más, mint a totális élet. Ha valaki keményen és
bátran képviseli önmagát, és ugyanakkor őszinte a világgal szemben is, erre nagyon
nagy igény van. Igény van a tiszta koncepcióra, tiszta hitre és világképre. Annyi
minden kavarog az emberekben, a gyűlölettől a bizonytalanságon át a szeretetig, hogy
nagyon hálásak minden kristálytisztán felmutatott emberi érzésért és gondolatért.

– Azt mondják, te az életben is egy bátran őszinte ember vagy.

– Így van. Fontos, hogy az ember konzekvensen mindig, minden körülmények
között vállalni tudja önmagát. Ha egy ember állandóan ide-oda helyezkedik, ahogy a
szél fúj, ez számomra visszataszító. Tulajdonképpen az embernek a saját hitét kell
felmutatnia tisztán és markánsan, mert végül is így egy világot mutat fel. És
abban a pillanatban, ahogy ezt megtette, nagyon komoly rezonanciákat fog kiváltani,
emberi sorsok nyílnak meg előtte, feltárul a történelem.

– Ezt mint magánember vagy mint festő mondod?

– Ezt már nem tudom különválasztani. Járom a világ nagyvárosait –
kiállításaim megnyitójára mindig elmegyek –, és bemutatott képeim óriási
reakciókat és megnyilvánulásokat váltanak ki a közönségből és a kritikusokból
is. Mikor a párizsi kiállításom volt, hihetetlenül nagy tömeg jött össze.
Művészek, világsztárok, közéleti személyiségek, akiket én nem is ismertem
igazából. Ezután nem sokkal kaptam az első meghívást Hamburg egyik legnagyobb
galériájába. Miután megcsináltuk a kiállítást, megkérdeztem, hogy miért pont
engem választott. Azt mondta a galéria tulajdonosa, látta Párizsban a kiállítást,
és olyan dolgokat, érzéseket indított el benne, amit idáig más festők képei nem.
Látott egy olyan koherens, egyéni világot, amely – így fogalmazott – "új szín,
új hang a palettán".

– Honnan ez a koherens, egyéni világ?

– Ez egy drámai és felemelő történet. De ha azt szeretnéd, hogy teljesen
érthető legyen, messziről kéne elkezdenem.

– Parancsolj.

– Döntő momentum volt számomra, mikor kisgyerekkoromban kezembe került egy
képes kalendárium, amiben volt egy nagy riport az első világháború utáni időszak
zsidóiról. Elszegényedett, rongyos rebék, szakállas orosz zsidók fekete-fehér
fotói néztek velem szembe. Hihetetlen volt a tekintetük. Benne volt több ezer év
szomorúsága, hite, vágyakozása. Ahogy néztem ezeket a fotókat, olyan volt, mintha
évezredek óta bennem lenne ez a tekintet. Mintha tükörbe néztem volna. Ezek után
elkezdtem festeni ezeket az arcokat és embereket. Csak hogy jobban értsd: apám
református, anyám katolikus. Emiatt templomi esküvőjük sem volt. Ennek
következtében aztán, nagy szerencsémre, semmilyen elkötelezett hitre vagy vallásra
nem neveltek. Istenszeretetre viszont igen. Mint kisgyerek, azt sem tudtam, mi az, hogy
zsidó, vagy nem zsidó. Engem, mondom, a tekintet fogott meg: olyan ősi igazságot,
erőt hordozott, ami egyszerűen leny?gözött.

Mikor a következő évben elmentem egy üdülőtáborba, a legjobb barátom egy MTK-s
gyerek volt. És ha most visszagondolok a habitusára, gondolkodására – ő egy zsidó
fiú volt. Ez után elkezdődött egy hihetetlen szellemi kötődés ezekhez az
emberekhez, akik később ugyanúgy viszontkérdeztek a munkáimra: "Ezt most ki
csinálta? Mert annyira benne van egy bizonyos gondolkodás, egy mag, ami tulajdonképpen
egyfajta erő a zsidó mentalitásban." A mindig megújulni akarás, a fontos kérdések
örökös újraértelmezése, hogy mindig közelebb kerüljön az ember az igazsághoz.
Tulajdonképpen a művészet lényege ez a fajta igazságkeresés, a "hogyan lehetne
jobb" gesztus kifejeződése. Hogy aztán ez milyen formában jelenik meg, az megint egy
más kérdés. Maga a diaszpóra is csodálatosan megtermékenyítette és előrevitte a
világot, sokat adott az embereknek kultúrában, gondolkodásban, hitben. Mondhatom azt,
hogy egész orientáltságom a tizennégyes kalendáriumi élményem
meghatározottságával működött. Továbbra is kerestem létezésem értelmét,
célját, a hitnek a gyökereit, alapját, és vágytam arra, hogy még közelebb
kerülhessek Istenhez. És továbbra is festettem a zsidó témájú képeimet. Ha
sarkítottan fogalmazok, akkor azt kell, hogy kérdezzem, hogy egy református-katolikus
vallású házaspárnak milyen vallású lehet a gyereke? Nem lehet más, csak zsidó. Ez
egy nagyon érdekes dolog, mert az ember ha újból felvállal valamit, akkor az csak a
legősibb, legtisztább, legerőteljesebb megnyilatkozás kell hogy legyen, hogy a hite a
legbiztosabb talajon álljon.

– Ezek szerint te nem vagy zsidó származású?

– Tulajdonképpen nem, de ezt nem lehet lebontani csak faji-genetikai
kérdéskörre, mert abból mindig fals dolgok jönnek ki. Egy a lényeg, hogy a totális
igazságot megtaláld. Ezek után számomra a legtisztább és legegyszer?bb ez a fajta
kötődés volt. Hiszen ezeknek a rebéknek a tekintete olyan elementáris volt, mint
amikor az ember szívébe egy jelet tesznek. Ez a jel, ez a fény, bármiféle módon
akarják is eltakarni, vagy kiszorítani, ott lüktet egyre erősebben. És ez adja meg az
erős ritmust, az élni akarást, a művészi, emberi kiteljesedést. Tiszta és
megfoghatatlan, mint a szerelem. Hogy miért történik mindez? Azért, hogy a létezés
továbbmenjen, hogy rátaláljon valaki valakire, vagy valami valamire, és ez
megduplázódjon, megsokszorozódjon. Az én "rátalálásom" valahogy ehhez
hasonlítható. Ehhez a szerelemérzéshez, ehhez az istenközelséghez, ami odalökött,
és pontosan beletalált, megtalálta azt a pontot, ami aztán egy óriási energiává
fejlődött ki bennem. Ekkor én már a képzőművészeti főiskolás éveimet jártam,
hosszú hajam, pajeszom volt, és fekete kalapot hordtam.

– És nem okozott problémát, hogy a hetvenes években a Nagykörúton te fekete
kabátban, kalapban, és hosszú pajesszal közlekedtél?

– Akkor elmondok egy történetet. Mentem trolival az Izabella utcában. Ahogy
leszálltam, jött velem szemben egy viszonylag jól öltözött ember. Ahogy elmegy
mellettem, köp egy nagyot, és elkiáltja magát: "Fel kell akasztani a zsidókat!"
Abban a pillanatban én őrületesen megrendültem: hogyhogy, hisz én ugyanaz az ember
vagyok kalapban is, mint kalap nélkül. Ugyanaz. Tehát ember vagyok. És akkor ilyen
megnyilvánulást vált ki pusztán a megjelenésem. Őszintén el kell, hogy mondjam,
ettől a mondattól megroggyantak a lábaim. Szó szerint. Az albérletembe valahogy
hazataláltam, leültem, és tudtam, hogy jól választottam. Ezek után totálisan
felvállaltam ezt a fajta létezést, és gondolkodásmódot. És festettem tovább. A
képeim olyan erős emóciót és érzelmeket váltottak ki az emberekből, hogy sokszor
elsírták magukat. Akkortájt a Bécsben tartott zsidó világkongresszus résztvevői,
főleg a fiatalok átjöttek Magyarországra. Egyszer csak odajön hozzám két
fiatalember – az egyik a New York-i, a másik a jeruzsálemi fiatalok tagozatának
vezetője –, hogy szeretnék megnézni a képeimet. Hallották, hogy festő vagyok, és
érdekli őket, hogy ebben a régióban milyen a zsidó művészet. Én akkoriban a
Berzsenyi utcában laktam a feleségemmel, elég nagy szegénységben. És mondtam nekik,
hogy jöjjenek fel másnap este hétkor. Pontosan meg is érkeztek. Minden pénzünket
összedobva halas szendvicset és valami kóser dolgot csináltunk. Elkezdtem nekik
elővenni a képeimet, és akkor életem egyik legnagyobb katarzisát éltem meg. Akkor
még együtt voltak a zsidó témájú képeim, mivel senkinek sem kellettek, a
"Sófárfújók", a "Rebék", a "Reggel", részek az Eszter könyvéből és
mind a többi. Ezek azóta Svájcban, és a világ jelentős múzeumaiban,
gyűjteményeiben vannak. Szóval veszem elő sorban a képeket, mutatom nekik, és
közben beszélgetünk. Egyszer csak azt látom, hogy elkezdenek sírni. Életerős,
huszonöt-harminc év körüli fiatalemberek voltak, és úgy zokogtak, hogy nem tudták
abbahagyni. Mondom a feleségemnek: "Editkém, jól fordítottál te, csak nem
bántottuk meg őket?", kérdeztem tőlük: "Valami baj van?". Erre mondják, hogy
ne haragudjunk, de egyszerűen olyan hatása van a képeknek, hogy... ezt nem gondolták
volna, hogy itt, Magyarországon, egy elzárt világban ezt találják.

– De ma a világ egyik legkeresettebb kortárs festője vagy. A képeid is ennek
megfelelő nemzetközi áron kelnek el. Ezek szerint ez nem volt mindig így?

– Örülök, hogy ezt a témát felhoztad. Most mindenki azt képzeli, hogy kijön
a főiskoláról, és minden Hawaii lesz, és ráborul az emberre a nagyvilág. Roppant
kemény és nehéz éveken és évtizedeken mentem keresztül. A feleségem néha még
most is emlegeti, hogy amikor megismert, sokszor cukros vizet ittam – hogy komoly
energiáim legyenek a munkához –, mert másra nem volt pénz. Az egyik albérletemből,
egy mosókonyhából átalakított 19 négyzetméteres lakásba kerültem. Víz nem volt
benne, csak kint a folyosó végén. De ez már legalább az enyém volt. Itt már
elkezdhettem festeni. Nem dúskáltam vásárlókban. A képekből nem tudtam eltartani a
családot. Ez reménytelennek tűnt. Ne érts félre, én hittem a képeimben, és
festettem, és csináltam, de ehhez is pénz kellett. Mindent elvállaltam, ami annyit
jelent, hogy reggeltől estig presszókban, bárokban, rendezvényeken doboltam. Felnőtt
fejjel megtanultam dobolni, levizsgáztam, B-kategóriájú dzsesszdobos lettem. Reggelig
zenéltem, aztán festettem a képeket. Egy bányász munkájával ért fel. Viszont
elkezdtem keresni, és ebből tudtam finanszírozni a művészetet.

– A siker nem adta könnyen magát?

– Hogy mennyire nem: ez egy darabig így ment, aztán jöttek a gyerekek, és
valami elképesztően nehéz volt az élet. Hogy a hónap végén tejet tudjunk venni,
mindig kisegítettek a szülők, adtak, mondjuk, egy ezrest. Ez annak ellenére így volt,
hogy zenéltem. Képzeld el, ott voltak ezek a hatalmas művek a lakásban, bejöttek a
gyűjtők, és elfordították róluk a tekintetüket. Ültünk a szobában, és mondom a
feleségemnek: "Hidd el, ezek a képek potenciálisan milliókat érnek, de nem kellenek
senkinek. De engem nem érdekel a világ, nem érdekel a divat, én továbbra is ezt fogom
festeni, ha így élünk, így élünk, ha életem végéig dobolnom kell, akkor életem
végéig dobolni fogok."

– És hogyan indult be a nemzetközi karriered?

– Egyszer felkeresett egy svájci galériás. Én rakosgatom, rakosgatom neki a
képeket sorba, és kérdezem: "Melyik tetszene?". Azt mondja, rakjam csak ki az
összeset, hadd nézze meg őket. Mikor kiraktam, mondom neki: "Mégis, melyik
kellene?". Azt mondja: "Mind." Én nem tudtam akkor az európai árakat, és
bagatell összeget mondtam képenként, persze magyar viszonylatban ez top árnak
számított. 1988 táján mindez ugyanígy megismétlődött egy osztrák galériással.
Ő is mindent elvitt. Ez hihetetlen volt számomra, hihetetlen. Majd megkaptuk a
világútlevelet, és elkezdtek keresni a galériák. Innentől kezdve egy csapásra
minden egzisztenciális problémám megszűnt. Még szintén abban az évben Grazban
csináltak velem egy óriási – szinte életm? nagyságú – tizenegy termes
kiállítást. Ezek után beválogattak az elmúlt tíz év legjobb művészei közé.
Szinte egyik pillanatról a másikra a világ legnagyobb mestereinek művei közt lógtak
a képeim. És nem estek le a falról. "Ki ez? Ki ez?" – kérdezték, és beindult a
nevem. A kilencvenes Velencei Biennáléra engem delegáltak. Néray Katalin volt akkor a
kormánybiztos. Nagyon hálás vagyok neki a merészségéért, bátorságáért, hogy fel
merte ezt vállalni. De nem kellett csalódnia, mert magyar művésznek ekkora sikere még
soha nem volt, mint akkor. Tizenkét tv-állomás csinált velem portréfilmet,
Amerikától Japánig. Akkor volt a Gorbacsov-őrület, és sajnos nem én kaptam a
díjat, hanem az oroszok, az orosz pavilon. Holott minden riport úgy indult, hogy mi
lesz, ha ez a kis nemzet megkapja ezt a nagydíjat. A politika elütötte tőlem, de a
totális erkölcsi siker ott állt mellettem és Magyarország mellett. Ami egy kicsit
fájt, hogy itthon nem nagyon szóltak erről. Ettől a pillanattól fogva a képek a
világ minden részén elkezdtek dolgozni. Senki nem hiszi el, hogy nincs menedzserem.
Csak a telefont kellett otthon felvennem. És a világ nagy múzeumai, galériái,
m?gyűjtői csak jöttek, jöttek. 2001-ig be van lőve a naptáram, úgyhogy nem
nagyképűség, hogy itthon csak ritkán tudok kiállítani. És még valami. Az az én
nagy tapasztalatom: ahhoz, hogy igazi sikereket érjek el, a mások sikereinek is
őszintén kell örülnöm, mert ha ez megvan, minden kinyílik előttem.

– Ha van ars poeticád, elmondanád?

– Van. Ez egy történet. Egy kis közösségnek van egy híres, idős tagja, s
ennek van egy fia, aki szinte már az apját is túlszárnyalja, és az egész
közösségnek a hite, reménye ez a fiatal fiú. Ez a fiú az egyik pillanatról a
másikra váratlanul meghal. És jön a péntek este, el kell temetni. Nagy gyászba borul
a közösség. A péntek esti istentiszteleten mindenki sír, és egyszer csak kinyílik
az ajtó, bejön az öreg rabbi, az apa. Mindenki rászegezi a tekintetét, de nem látnak
rajta semmit. Ő a szokásos módon leül a helyére, elöl, és mintha mi sem történt
volna, elkezd imádkozni. Mindenki megdöbben. Vége az istentiszteletnek, és utána jön
a kiddus, amit ugye az öreg rabbi tart. És belekezd, mondhatni, majdnem derűsen, a
mondandójába, amikor is az egyik tanítvány az öreghez fordul, és megkérdezi tőle:
"Ne haragudjál, annyira szeretünk, nagy tisztelőid vagyunk, de most vesztetted el
életed reménységét, értelmét, az egy szem fiadat, aki a mi reménységünk is
volt." Erre a rabbi feláll, nagy csend lesz, és elkezd egy történetet. Egy ember
megy az úton, őrült nehéz körülmények között, nagy sár van, fúj a szél, esik
az eső, de ő megy, megy előre. Egyszer csak hátulról egy iszonyatos ütés éri. Erre
belezuhan a sárba, összeszedi az erejét, feláll, továbbmegy előre, és nem néz
hátra. Aztán megint egy óriási ütés éri, megint próbál felállni, de most már
sokkal nehezebb, mint előzőleg, mégis feláll, és megy tovább. Most sem néz hátra.
És amikor ez már harmadszor történik meg vele, akkor minden ereje elhagyja, azt mondja
magában: "Nem tudok felállni. De fel kell állnom." És akkor összeszedi minden
erejét, és nagyon nehezen és lassan, de feláll. És ebben a pillanatban megfordul. És
kit lát? A legkedvesebb barátját. Erre széttárja a karját, odalép hozzá, és azt
mondja: "Köszöntelek, kedves barátom!" Számomra ez az ars poetica azzal a
tanulsággal jár, hogy ez a kis nép, akit annyiszor akartak a sárba, mocsokba
beletaposni, és megsemmisíteni, ez a legnehezebb periódusban is fel tudott állni –
és fel tud állni –, és szét tudta tárni a karját, és azt tudta mondani:
"Köszöntelek, kedves barátom!" Ennyi.

Olvasson tovább: