Kereső toggle

Hősök tere

Teljesítmény, morál, önbizalom: feltámadhat a magyar foci?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Aligha volt még arra példa a magyar futballtörténelemben, hogy vesztes mérkőzés után olyan sokan és olyan lelkesen fogadják a magyar válogatottat, mint ahogyan az hétfőn a Hősök terén történt. Az ünneplés után azonban érdemes a jövővel is foglalkozni.

A kollektív örömmámor nem alaptalan: igaz, hogy egy huszonnégy csapatos rendszerben már korábban is kijutottunk volna az Eb-re, de elsőként végezni egy olyan csoportban, ahol két válogatott is az első tíz között szerepel a világranglistán (Portugália 8., Ausztria 10.), olyan teljesítmény, amit nemzetközi szinten is megsüvegelnek a szakemberek. A huszonnégy csapat közül egyébként a tizenharmadik helyen végeztünk, megelőzve többek között Szlovákiát, Törökországot, Romániát és Svédországot is, több válogatott játékos előtt pedig megnyílt az út a nyugat-európai topklubok felé.

Talán jobb is, hogy most jutottunk ki, hiszen ahogy több játékos is elmondta – és hazaérkezésük után Gera Zoltán ráerősített –, most sikerült olyan csapatot összekovácsolni, ahol a felkészülés és a torna hosszú hetei alatt sem voltak feszültségek, a pályán és azon kívül is egymásért tudtak küzdeni a srácok.    

Szimpatikus volt az az alázat is, ahogy a maguk helyét, szerepét értékelték: reálisan, de mégsem reménytelenül. Hazaérkezve Bernd Storck szövetségi kapitány mondta ki a lényeget: nemzetközi szinten továbbra is tapasztalatlan együttesről van szó, amely ugyanakkor a kontinensviadalon megmutatta, hogy az élcsapatokkal is képes felvenni a küzdelmet. Hozzátette: ő már a jövőre, a következő két évre gondol, és legfontosabb célnak azt tartja, hogy a válogatott kijusson a 2018-as oroszországi világbajnokságra.

„A magyar válogatott Eb-szereplését nem lehet elég nagyra értékelni. Ez az eredmény hosszú idő után Magyarországon is újra megjelenítette a futball semmivel sem összehasonlítható társadalmi hatását, ráadásul – és ez nagyon fontos – politikamentesen” – fogalmazott a Heteknek Hegyi Iván, a Népszabadság sportszakírója. Hozzátette: annak, hogy csoportelsők lettünk, semmiféle előzménye nem volt, ezt „józan ember” nem várta, nem is várhatta – és ez még akkor is óriási eredmény, ha az Eb számunkra nem örömünneppel ért véget, hiszen a belgák „agyonvertek” bennünket.  Hegyi Iván hangsúlyozta: ez a teljesítmény nem a magyar foci jelenlegi állapotából következett, hanem annak a stábnak köszönhető, amelynek segítségével a csapat erőn felül teljesített, bizonyítva, hogy szisztematikus munkával akár látványos eredményt is el lehet érni. „Mindez azt is bizonyítja, hogy harminc éve nálunk nincs szisztematikus felkészítés. Csak gondoljon bele: a srácok közül többen ötvenszer-hetvenszer vagy akár többször is szerepeltek már a válogatottban, mindenféle sikerélmény nélkül. Király Gábor például a 99. válogatottságáig szinte inkognitóban volt – pedig nem akármilyen klubokban szerepelt sikeresen –, nyolc meccsel később pedig már nemzeti hős” – mutatott rá a szakértő. 

Szerinte a változás Dárdaival kezdődött, akinek a legnagyobb érdeme az őszinteség volt: nem hitegetett senkit azzal, hogy esélyesek vagyunk, bevállalta, hogy beállunk 30 méterre, mert nem tudunk futni. Erre építve Bernd Storck és Andy Möller nemcsak a felkészülésben alkotott maradandót, hanem a csapat moráljának és – a sorrend is fontos! – önbizalmának megerősítésében. „Az Eb-mezőny szó szerint legkisebb értékű csapatából, a szegénylegényekből a lehető legtöbbet hozták ki, a Hősök teréig vitték a korábban lesajnált, megbélyegzett bicebócákat” – tette hozzá Hegyi Iván. 

Kérdés, hogy ez a siker mennyire tud visszahatni a klubszinten még mindig gyenge magyar labdarúgásra. A szakértő szerint nem magától értetődő, hogy ez a pozitív visszahatás egyáltalán megvalósul. „Ez azért még továbbra is Magyarország. Sajnos nem vagyok benne biztos, hogy a magyar edzők mindegyike maradéktalanul örül a sikernek, hiszen ez bizonyos értelemben leleplezi őket” – fogalmazott.

Mit lehet tanulni Izlandtól?

Ha a magyar válogatott jó szereplése meglepetés volt, akkor mit lehet mondani az összesen 330 ezer lelket számláló Izlandról, amelynek válogatottja a legjobb nyolc közé jutott, miután hazaküldték az angolokat. Bár előzmények azért már voltak: két éve kijutottak a világbajnokságra, az Eb-selejtezők során pedig oda-vissza verték Hollandiát. Nem véletlen, hogy amíg 2012-ben a 131. helyen álltak a világranglistán, addig most a 34. helyen vannak – és az Eb után vélhetően tovább emelkednek majd.  
„Korábban egy-egy válogatott meccs előtt az izlandiak – egy kis túlzással – felmentek a Reykjavík melletti dombra, és kidobolták, hogy ki akar játszani – mondjuk – a lengyelek ellen. Aki jelentkezett, azt bevették a csapatba. A fővárosban olyan pályájuk volt, mint a régi gyirmóti pálya, ráadásul júniusban játszották szinte az összes nemzetközi meccsüket, akkor volt megfelelő az időjárás. Meg persze olyankor szinte le sem megy a nap, úgyhogy az ellenfél játékosai alig tudtak aludni” – illusztrálta plasztikusan Hegyi Iván, hogy honnan indulva ért el óriási sikert az izlandi labdarúgás. A szakíró, aki a magyar válogatottat rendszeresen elkísérte a szigetországi selejtezőkre, kiemelte: mindez bizonyítja, hogy szakértelemmel, tanulással, elhivatottsággal messzire el lehet jutni a futballban. „Még akkor is, ha az izlandi válogatott valójában nem is 4-4-2-t játszik, hanem 9-1-et, vagyis mindent a védelemre építenek. Van két-három nagyon jó játékosuk – főként Ragnar Sigurdsson és Gylfi Sigurdsson –, a többiek pedig kiváló iparosok, akik úgy mennek, mintha Duracell lenne bennük, és úgy ütköznek, mintha díjbirkózók lennének” – magyarázta, kiemelve a Svédországból igazolt szövetségi kapitány, Lars Lagerbäck szerepét. 
A 2007-től egy éven keresztül Izlandon légióskodó ifj. Bicskei Bertalan az izlandiak hihetetlen munkabírását emelte ki a Heteknek nyilatkozva. „Nekik mindegy volt, hogy hányadik osztályban fociznak, esik-e az eső, fúj-e a szél, és hány néző van. Mindig maximálisan odatették magukat” – mondta, hozzátéve, hogy azóta ehhez a „harcmodorhoz” és fizikai felkészültséghez hozzáadódott a technikai tudás is, vagyis „megtanultak focizni”. Bicskei szerint mára a futball népszerűsége a szigetországban legalábbis felzárkózott a hagyományosan nagyon népszerű kézilabda mellé, Lars Lagerbäck pedig valóságos nemzeti hős. A sikerhez – jegyezte meg – elengedhetetlen volt az infrastrukturális fejlesztés is, a kisebb településeken is sorra épültek fedett műfüves pályák, amelyek lehetővé teszik, hogy aki csak érdeklődik a futball iránt, az jó körülmények között tudjon játszani.

Vége a spanyol korszaknak?

Hegyi Iván az Európa-bajnokság kiesői közül a címvédő spanyolokat sajnálja leginkább, illetve azt, hogy úgy tűnik, a brazil után a spanyol korszaknak is vége szakadhat. „Mintha Del Bosque megöregedett volna. Nem értem, hogy miért erőcsatárokkal, Moratával és Adurizzal próbálkozott, és miért nem maradtak a tikitakánál” – jegyezte meg. Ami pedig az egyik legnagyobb meglepetést, az Izland–Anglia mérkőzést illeti, a szakértő úgy véli, ez csak izlandi szempontból volt meglepő, az angoloktól „már megszokhattuk, hogy magukat ugyan tanítómestereknek tartják, de a világversenyeken örök lúzerek”.