Kereső toggle

Holland hippik az alföldi pusztában

Bevándorlók, akik nem veszik el a magyarok munkáját

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A legtöbb esetben még a válságövezetekből érkező bevándorlók számára sem Magyarország jelenti a célállomást, többségük tovább menne Nyugat-Európába – mint ahogy a sorsukkal, lehetőségeikkel elégedetlen magyarok sokasága is. Alábbi cikkünk azonban egy olyan fiatal párról szól, akik számára Magyarország jelenti álmaik beteljesülését. Ráadásul nem a szebb napokat is látott Afganisztánból vagy Szíriából érkeztek, hanem a nyugati civilizáció egyik legerősebb jóléti államából, Hollandiából.

Nem tudom, a kedves olvasó mennyire ismeri az Airbnb nevű szolgáltatást. A lényege a következő: ha valakinek a világ bármely pontján van kiadó szobája, lakása, háza, az meghirdetheti a szolgáltató honlapján, a keresleti oldalon pedig ezek közül válogathatnak az utazni, kirándulni vágyó felhasználók. A dolog eléggé felkapott, tekintve, hogy viszonylag olcsón lehet megbízható szállást találni (a felhasználói visszajelzésekből a pozitívum és a negatívum is egyértelműen kiderül), ráadásul nincs közvetítő, csak egy minimális közvetítői díjat kell kifizetnie a szállásadónak. A magyarországi kínálatot böngészve az Alföld déli részén, a csólyospálosi tanyavilágban egy nem hétköznapi lehetőségre bukkanhat az ember: ez a Noah Farm. Bár az elnevezés a bibliai Noéra utal, nem vallási dologról van szó, legalábbis nem a szó hagyományos értelmében. A vendéglátó két hippi – szó szerint. A magát Hippietrip Duonak (körülbelül: Hippiutazás Páros) nevező fiatal férfi és hölgy – mint az interneten vezetett blogukból és a Facebook-oldalukról kiderült – Hollandiából érkeztek Magyarországra, ahol egy hamisítatlan alföldi tanyán rendezkedtek be szinte teljesen önfenntartó életmódra. Itt fogadják a vendégeiket is, akik akár az udvaron felállított indián sátorban is alhatnak, ha kedvük szottyan. Ha nem akarnak vagy nem tudnak fizetni, semmi gond, a koszt és a kvártély egy kis önkéntes munkával is megváltható. A visszajelzések szerint voltak már itt svédek, németek, hollandok, sőt még brazilok is. Kivétel nélkül áradoztak a hippi tanyáról.

Hollandia nem menő

Levelemre gyorsan válaszoltak, és néhány hetes (!) időpontegyeztetés után (ki gondolná, hogy a hippik is ennyire elfoglaltak…) a megadott GPS-koordináták alapján nekivágtam a csólyosi pusztának. Bár GPS-szel sem volt könnyű odatalálni, még mindig jobb időt futottam, mint a Hippietrip Duo. Miután az interneten kiválasztották a tanyát, amit meg akartak venni. Ide utazva három napig keresték, hogy hol is van pontosan. Ezt már a farm „háziasszonya”, a 22 éves Rowan és házi-gazdája, a 32 éves Gijs meséli, miközben finom háziteájukat kortyolgatom, és Kosmo névre hallgató komondorukat próbálom távol tartani magamtól. „Két éve hagytuk ott Hollandiát, és 2013 őszén költöztünk ide. Egyből beleszerettünk ebbe a helybe, bár az első tél szörnyű volt. Előre nem tudtuk megtervezni, hogy mennyi élelemre van szükségünk, és Hollandiában a klíma is jobb, ott például tíz éve esett utoljára hó” – magyarázza Gijs angolul (ebben a nyelvi térben volt a nyelvismeretünknek közös metszete). Barátnője, Rowan hozzáteszi: azért hagyták maguk mögött hazájukat, mert ott már minden a pénzről szól. „Az emberek azért élnek, hogy dolgozzanak, és nem azért dolgoznak, hogy éljenek. Ahhoz például, hogy egy ilyen tanyát egy ekkora területtel megvásárolj, Hollandiában egy életen keresztül kellene melózni” – fogalmaz. Felvetem, hogy nálunk is sokan keményen dolgoznak, csak éppen annak az összegnek a töredékéért, amit mondjuk Hollandiában kereshetnének. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a modernkori népvándorlás keletről nyugatra irányul, és nem fordítva. A tanyasi hippik szerint azonban ma már Hollandia sem a régi. „Magasak ugyan a fizetések, de nagyon sok számlát kell fizetni, sokan vannak, akik emiatt utcára kerültek. És minden egyedül a pénztől függ. Ha nincs belőle elég, akkor senki vagy, és gyötör a depresszió” – magyarázza Rowan. A magyarokra is ráférne egy kis kedélyjavítás, gondolom, de nem mondom ki, inkább elfogadom, amit a fura páros állít: a magyar pusztán megtalálták a boldogságukat. Szerintük a „puszta fílinget” vendégeik is megérzik, akik az itt töltött napok alatt még az „ájfonjaikat” is elfelejtik.  

Sertésmennyország

A hippi duo, amit csak lehet, házilag készít el, javít ki, termel meg – legyen szó a kemencéről, amit Gijs éppen a kenyérsütéshez hevít, a fölé ácsolt tetőről vagy éppen a kertben nevelt zöldségekről. A konyhakert mellett állataik is vannak: kecskék, libák, csirkék, két szamár és egy mangalica disznó. Mindegyiknek van neve: az egyik liba Remi, a kecskék között pedig ott találjuk Kicsit, Dunát és Lénát. A mangalicának a Henrik nevet találták legjobbnak a sertésnévhatározóban. Megjegyzem, hogy a hagyományos magyar sertésfajtának kifejezetten finom a húsa, mire – nyelvi korlátaimhoz képest – mély ideológiai vita veszi kezdetét. „Az állatok ugyanolyanok, mint az ember, csak más bőrben élnek” – szól a hippi tételmondat, és hiába vetem ellen, hogy akkor a sertések miért nem hoztak létre saját civilizációt, kultúrát politikával és könyvtárakkal. Abban maradunk, hogy a húsmentes helyi konyhából Henrik és társai biztosan profitálnak. A hippi tanya úgyszólván valóságos sertésmennyország.
Közben Rowan sütéshez készíti a megkelt kenyértésztát, Gijs pedig a kemencébe helyezi a formás darabokat. Amíg kisülnek a cipók, egy fészernek tűnő helyiségbe telepszünk le. Kiszolgált fotelek egymás mellett, az egyikben Kosmo foglal helyet. „Nincs tervünk, és nincsenek szabályaink. Pontosabban csak egy: nem készítünk terveket, és nem hozunk szabályokat” – magyarázzák a fiatalok, akik irtóznak mindentől, ami hivatalos. Beleértve például az iskolát is. „A suliban semmi értelmeset nem tanultam az életről, itt annál inkább. A régi időkben is a természetben éltek az emberek, miért ne lehetne azt ma is megvalósítani?” – jegyzi meg Rowan, de azt felvetésemre nevetve ismerik el, hogy internet nélkül azért tényleg nehéz lenne az életük. Egyrészt rengeteg mindent onnan tanulnak (földművelés, receptek, házilag elkészíthető központi fűtés és a napkollektor), másrészt a Gijs által fából faragott díszeket, ékszereket is a világhálón keresztül értékesítik.
Apropó kereskedelem, a hippik legtöbbször csereüzleteket bonyolítanak: tojást, kecskesajtot vagy akár kecskét adnak szénáért, burgonyáért és egyéb árukért. (Persze a kecskét csak akkor adják oda, ha a vevő leteszi a nagyesküt, hogy nem sültnek vagy pörköltnek vásárolja az állatot, hanem a tejéért.) Készpénz nélkül azért még itt is lehetetlen lenne az élet, de a holland hippik saját bevallásuk szerint átlagosan 150 eurónál nem nagyon költenek többet havonta.        

Nincs unalom

A kemencében sült házi kenyér igencsak jól sikerült, olyannyira, hogy a receptjét is elkérem. Egészen kiváló kecskesajtot harapunk hozzá, amiből van frissebb, érettebb, sőt, köménymagos is – elvégre a vendéglátók az egyik legnagyobb nemzetközi sajthatalmat, Hollandiát képviselik. A főépületben falatozunk, egy deszkákból ácsolt konyhaasztal mellett. A ház éppen átalakítás alatt van, talán csak a hálószoba mondható késznek. Gijs azt fejtegeti, hogy már tervezi az új fűtőrendszert, és a konyhabútort is saját kezűleg rakja majd össze. Ahogy az udvar egyik félreeső szegletében felállított két indiánsátrat és a nagyobbik közepén álló tűzhelyet is ő készítette.
„A mainstream mindig unalmas, mi viszont soha nem unatkozunk. Sőt, itt a magyar pusztában találtuk meg az életünk értelmét” – mondják a fiatalok, akik szerint Európának befellegzett, a legjobban akkor teszi mindenki, ha önellátásra rendezkedik be. A gazdaság fenntartása ugyan nem egyszerű mutatvány, de a hippik megbirkóznak vele. Távozás előtt néhány perc erejéig én is besegítek: egy jókora körbálát görgetünk be a kapuból a szamarak karámjához.
Mielőtt útnak indulnék, Rowan és Gijs a kezembe nyomnak egy cipót, kétféle sajtot, egy levendulából készült illatosító krémet és egy adag „fluorid mentes” házi fogkrémet, ami kókuszzsírból, szódabikarbónából, tengeri sóból, mentaolajból készült, és meglepően jó.
Az ajándékcsomag tartalmát ráadásul olyan lelkesedéssel ismertetik, hogy tényleg elhiszem, Hollandiában sem lennének ennyire elégedettek a sorsukkal.

Olvasson tovább: