Kereső toggle

Határeset

Mink sehol sem vagyunk magyarok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A határon túli magyarok körében általános vélekedés, hogy Magyarország
schengeni övezethez való csatlakozása még jobban elszigeteli őket az
anyaországtól. Igazából nem is az fáj nekik, hogy ezentúl fizetni kell majd az
átkelésért, hanem az, hogy továbbra is koloncnak érzik magukat Európa mindkét
oldalán.



A szabadkai magyar konzulátus előtt várakozók

Fotó: Nádor

Aröszkei átkelő felé haladva vajdasági kísérőnk a határmenti magyar
települések drámai tempójú elnéptelenedéséről mesél. A háború idején az
értelmiség és a fiatalok inkább a szabadságot választották, mint a
hadkötelezettséget. Bácskán és Topolyán is vannak olyan utcák, ahol már csak
egy-egy anyóka ragaszkodik elárvult házához, a kiürült épületeket a betelepített
szerbek és a biztos halál elől menekülő bosnyákok vették meg.

A magyar vámosokkal még lehet viccelődni, példának okáért az orosz dizájnt hűen
őrző usankájukon, és a kétműszakos 12 órákért járó havi száz rongyon; de a szerb
oldalon már csak maximum bevásárló turisták lehetünk, ha jót akarunk. A háború
valahogy kiölte belőlük az újságírók iránti szimpátiát, és az okos firkász jól
teszi, ha kitérő választ ad érkezésének valódi céljáról, különben könynyen úgy
járhat, mint Vujity Tvrtko tévériporter, akit szőnyegbe csavarva rugdostak meg a
szerb határőrök, jelentősen megnehezítve ezzel az orvosszakértő dolgát.

Sorban állás a bizniszért

A szabadkai magyar nagykövetség előtt 50 méteres sor kígyózik hajnali négy
óta. Állítólag nem mindig ilyen hosszú, de most a rohamléptékű, karácsony előtti
határmódosulás közriadalmat okozott. Hazánk uniós csatlakozása óta van
vízumkényszer, és hogy mit hoz a „schengeni rém”, senki sem sejti. Egy jól
értesült idősebb házaspár tudni véli, hogy átlépésenként 35-40 euró körüli
összeget gombolnak le az emberről, arról nem is beszélve, hogy ezzel a vízummal
„nem lehet ám csak úgy tekeregni az egész unióban”. Ha ez igaz, a törökkanizsai
bácsi 150 eurós nyugdíja aligha lesz elég arra, hogy sűrűn látogassa unokáit
Magyarországon. „Mi már leírtuk a magyarokat, a népszavazás óta nem érdekelnek
minket. Át nem mennék a határon, ha a gyerekem nem volna ott” – mondja keserűen
legyintve, és azt sérelmezi, hogy egy határ mellől érkező vajdaságinak
ugyanolyan nehéz bejutni az unióba, mint egy „ghánai négernek”.

„Ha egy átlépés kerül majd 35 euróba, akkor az én bizniszem meghalt” – tekint a
jövőbe egy negyvenes forma asszony, aki szombaton Topolyán, kedden pedig
Moravicán piacol a betevőért. Mint mondja, ennyi idősen már a kínaiba sem veszik
föl elárusítónak. Naponta megfordul a röszkei határnál a csencselők által
közkedvelt 50 átlépésre szóló vízummal: Szegeden tömi meg a csomagtartóját
élelmiszerrel, majd irány a vásár. Tapasztalatai szerint a magyar vámost már nem
olyan könnyű megkenni, mint régen, nemrég egyikük két tábla milka csokit és egy
500 forintos bankót tekintett sértésnek. Az asszony érti, hogy egy ötezrestől
boldogabb lenne, de ő nem tudja úgy kényeztetni a határőröket, mint a háború
idején a határ mellé települt jómódú bosnyákok. „Ezek, ha 3000 euróért
vásárolnak Magyarországon, azt is be tudják hozni, én még a 200 eurós árumat is
alig” – rója fel az igazságtalanságot, és akkor még a sűrű ingázásra felfigyelő
szerb vámosok tarifájáról nem is esett szó. „Mink sehol sem vagyunk magyarok:
Szerbiában azért, mert nem lehetünk, Magyarországon meg azért, mert nincs
pénzünk” – avat be a húsbavágó kérdésbe, de megnyugtatásul azért hozzáteszi: „Én
akkor is magyarnak érzem magam, ha az otthoniak tudomást sem vesznek rólunk”.



Fotó: Sebestyén István

Az átfagyott asszony az úgynevezett „áfázásból” él, ami azt jelenti, hogy a
magyar termék után a határon visszajáró áfán túl Szerbiában még a teljes
vételárat is zsebre vághatja. Állítása szerint minden tizedik vajdasági így
keresi kenyerét, igaz, most már nem lehet mesés jövedelemre szert tenni belőle.
Az „áfázás” evolúciója úgy néz ki, hogy először az áfa és a termék vételára a
haszon; utána egy kilóra megvett vámos pecsétel már átlépés nélkül is; majd
beszerzésre kerül egy saját, természetesen hamisított pecsét; végül helyet lehet
foglalni a Csillag börtön egyik lakrészében. Mostanában az étolaj a sláger, de a
háború alatt az élelmiszerből és a gyógyszerből lehetett meggazdagodni. A nagy
gyógyszergyáraknak ugyanis nem voltak képviseleteik az embargó alá rekesztett
Szerbiában, ezért a csempészek Szeged és környéke összes patikáját
„kifosztották”.

Miközben a sorban állókat faggatjuk, láthatóan felindult rendőr lép hozzánk – és
persze szerbül – heveny gesztikulálásba kezd. Szerencsénkre akad tolmács, így
kiderül, hogy az épület előtt sorakozók engedély nélküli megörökítése aggasztja.
Tiltakozásunkra a konzulátust veszi célba, beszalad, kiszalad, és nincs mit
tenni, figyelő tekintetétől övezve nekilátunk kitörölni a képeket. A fotómasina
„no images found” felirata láthatólag megnyugvással tölti el, távozik. A
közjáték egy hajnal óta sorban álló asszonyt arra sarkall, hogy nálunk jelentse
föl ősi ellenségét. Beszámolója szerint a szóban forgó közeg soron kívül szokta
összeszedni szerb ismerősei útlevelét, hogy a várakozókat kikerülve az épületbe
vigye. És ha már itt tartunk, tudjuk meg – így az asszony –, hogy „ennek a
schengennek nincs nagy jelentősége, mert tavasszal úgyis kitör a háború Koszovó
miatt”.

Gyurcsány és Orbán a piacon

A szabadkai híres nagypiacon háromezerért kapni a „gyíkos pólót”, azaz a
Lacoste fölsőt, garantáltan – török eredetű – eredeti. A néni, aki 140 eurós
nyugdíját patkolja meg a napidíjjal, nagy érvágásként éli meg, hogy – ahogyan ő
megértette a híradásokat – 35 eurót kell fizetni az egyszeri, de akár fél évre
szóló átlépésért. Úgy érzi, még jobban el fognak szigetelődni az anyaországtól,
ha szigorodnak az átkelés szabályai, és főleg a tehetősebbek mennek majd
Magyarországra.

A beszélgetést hallva itthoni vásárlók nyugtatgatják: a Petőfi Népe is megírta,
hogy a vajdaságiaknak nem kell majd vízum. Na, ez már sok volt a szemközti
bódéban horgászcikket áruló srácnak, és feledve a jó üzlet lehetőségét, tegezve
szól be a hazaiaknak: „Nekem mondod, hogy nem kell vízum? Akkor mér’ nem
engednek át, ha anélkül megyek? Beszélsz itt zöldeket. Ki írta azt a cikket, a
Gyurcsány?” Panaszáradatából kiderül, hogy mindkét nagyapja orosz hadifogoly
volt, és kastélyukat a hozzá tartozó földbirtokkal elvették a kommunisták.
„Nekem kell vízum, miközben az összes kínainak tárva-nyitva az ország. Ha
átmegyek, akkor meg lejugóznak, meg büdös szerb, meg ilyesmi” – dühöng a pecás,
és bevallása szerint „köp rá”, hogy mi magyarok milyen intézkedésekkel
lehetetlenítjük el a határon túliakat. Sírni, azt nem fog – mondja – legfeljebb
ezentúl csak havonta egyszer lépi át a határt, de akkor meg sem áll
Németországig, ahonnan három autós trélerrel tér majd haza ősei földjére.

Elvira farmerboltja menekülésképpen jött szóba a parázs hangulatban, de rögvest
újabb front nyílik, amint kiderül, hogy az iménti szóváltás a schengen-téma
körül bonyolódott. Úgy tudja, hogy a vajdaságiak öt évre szóló nemzeti vízumot
kapnak, ha lesz olyan itthoni polgár, aki szavatol értük. Szerinte azonban nem
lesz, mert „a magyar népről azért tudni kell, hogy nem valami segítőkész”.
Vevőköre alapján állítja: az anyaországiak 90 százalékának gőze sincs arról,
hogy mi az a határon túli magyarság, és ő maga is járt már úgy, hogy kitágult
pupillákkal kérdezte egy budapesti, hol tanulta meg ilyen szépen a nyelvünket?
„Orbánnak ugyanúgy nem köszönhetünk semmit, mint a balosoknak” – értékeli az
elmúlt időszakot, majd a ma már sokadszor hallott kérdést fogalmazza meg: miért
kap előbb letelepedési engedélyt Magyarországon egy kínai, afrikai vagy egy
bosnyák menekült, mint a vajdasági magyar?

Határtalan lehetőségek

A Szeged Határrendészeti Kirendeltség a schengeni övezet külső határszakaszán
húzódó 64 kilométeres zónáért felel több száz határőrrel. Hogy van elég dolguk,
mi sem bizonyítja jobban, mint hogy november végéig 5,2 millió embert léptettek
ki és be az illetékességi területükön elhelyezkedő öt átkelőhelyen. Éberhardt
Gábor alezredes semmilyen váratlan körülményre nem számít a karácsony előttre
időzített csatlakozás kapcsán, hiszen beszámolója szerint csaknem három éve
folyamatos felkészülés zajlik az ügy érdekében. A generál mindent utolért, csak
a béreket nem. Mialatt új objektumok épültek és régiek újultak meg, a Schengen
Alapból több milliárd került felhasználásra új egyenruhára, gépjárműparkra,
informatikai hálózatok és eszközök fejlesztésére, szakemberképzésre, addig egy
kezdő határrendész kereste még nem versenyképes egy már schengeni, azonos
besorolású kollégájáéval.

Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a határőrök között még mindig jelen van a
korrupció, bár a kirendeltség vezetője szerint minimálisra korlátozták a
visszaélések számát. Sikerük bizonyítékaként említi, hogy évek óta nem volt
köreikben büntetőjogi felelősségre vonás, és egy török kamionosok bevonásával
készült nemzetközi felmérésből az is kiderült, hogy a magyar határőröket már nem
olyan könnyű korrumpálni. Biztosak lehetünk tehát abban, hogy a vámosok Makón
felépített kacsalábon forgó palotáit más rejtett jövedelemből finanszírozták.

Eredménytáblájukat gazdagítja viszont, hogy határszakaszukon 2005 óta 100
százalékkal növekedtek a felderített jogsértések. A népszerűségi listát az
okmányhamisítás és a zöldhatáros migráció vezeti. Idén már 500, főleg albán
menekült akadt fenn a hálón, de a migrációs nyomás fokozatosan növekszik a
koszovói helyzet miatt. A klasszikus árucsempészet már a múlté, annyira erős az
ellenőrzés mindkét oldalon, hogy gyakorlatilag nem éri meg trükközni.

Mintha karmester intette volna be, épp’ akkor jelentenek egy kilépésre várakozó
lopott BMW-t, amikor az alezredes a SIS-ről, azaz a Schengeni Információs
Rendszerről kezd el kiokosítani. Az övezethez tartozó tagállamok adattárai a
strasbourgi információs központhoz kapcsolódnak, így a térségbe érkező
valamennyi gépjármű és személy ellenőrizhető. A szóban forgó BMW-t történetesen
Franciaországból lopták, és mivel az ottani hatóságok már körözik, mi – az EU
bűnügyi együttműködési egyezménye értelmében – lefoglaljuk és az ORFK Sirene
irodáján keresztül tájékoztatjuk az eljárást elrendelő tagállamot.

Ami pedig a vajdaságiak félelmeit illeti, Éberhart úr tiszta vizet önt a
pohárba. A schengeni vízum nem csak magyarországi tartózkodásra jogosít, hanem
az övezet valamennyi tagállamának kapuit megnyitja előttük, úgy hogy az ominózus
35 euróért többszöri beutazásra kaphatnak jogosultságot.

Keleten a helyzet változatlan

Az utolsó végvár keleten az ukrán-magyar határ, aki itt belép az unióba, azt
már nem állítja meg senki. De ez eddig is így volt. A rendszerváltás előtt
ugyanis az volt az ukáz, hogy a varjú is csak útlevéllel mehet át. A román,
ukrán és magyar határőrség nagyon szigorúan fogta a határt. Ezért sokszor arra
játszottak a „vándorok”, hogy a magyar határon úgyis elkapják őket, de majd a
fogdából megszöknek, és onnan irány Ausztria.

Erre a 1997–2000 közötti időszakban rengeteg példa volt. A volt jugoszláv
államokból űzött, illetve Afrika északi részéről, Ukrajnából, Oroszországból
menekültek hirtelen annyian jöttek, hogy a 80-120 főre méretezett ideiglenes
fogdákban Nyírbátorban 350-420 fő élvezte a magyar vendégszeretetet. Egy-egy
zendülés alkalmával a felbőszült tömeg úgy „fújta el” a kisebb-nagyobb
kerítéseket, mint papírszalvétát a szél.

A határmenti kereskedelem jeles képviselői semmit sem tudnak arról, hogy jobb
vagy rosszabb világ jön-e a változások életbe lépésével, de tény, hogy a magyar
határszélen minden ötödik vásárló ukránul beszél. Ők eddig is csak tranzit-,
tanuló- vagy ideiglenes vízummal jöhettek át kis hazánkba, hogy az uniós
árkülönbségek miatt állandósult illegális kis- és nagykereskedelemből a saját
zsebükbe is csorgassanak valamit. Egy csomag márkás cigaretta Ukrajnában 100
forint, Angliában 1000, aligha várhatjuk tehát, hogy alábbhagyjon a márkás
jövedéki termékek csempészete. A határtól egészen Nyíregyházáig alkalmi árusok
sorakoznak, akik hivatalosan zoknit árulnak ugyan, de ha közelebb megy az ember,
akkor a szűrő nélküliből és a szűrősből választhat.

Az óriási mértéket öltött benzinturizmust az elmúlt 2-3 évben adminisztratív
eszközökkel fojtotta meg a magyar vámügy, de az igazsághoz az is hozzátartozik,
hogy az ukrán fél komolyan megemelte a benzin fogyasztói árát. Azóta
megduplázódott a szabolcsi benzinkutak bevétele.

Az ingázókat – eddig legalábbis – azzal akarta leszerelni a magyar határőrség,
hogy óránként 4-5 autónál nem engednek át többet, így a balti körülmények között
hosszú órákat várakozóknak még az életkedve is elment az utazástól. Előfordult,
hogy regisztrálták, ki hány kilométert tett meg odaát, és mennyi benzin volt a
járműben. Extrém eltérés esetén elkobozták az autót, vagy pénzbírságot szabtak
ki. Többek szerint ez az adatgyűjtés nem állná ki az alkotmányosság próbáját.


Az ukrán oldalon 600 forint az átjutás: 200 a vámosnak útlevél-ellenőrzéskor,
100 a határőrnek és 100 a kiskatonának a hídon. És nem vicc, hogy az ukrán
határon visszafelé jövet egy kiskatonának semmi más dolga nincs, mint hogy
felváltsa a turisták nagyobb címletű magyar pénzét, nehogy elmaradjon az
„illeték”. Aki nem fizet, mehet a közeli rendőrőrsre, és akár egy nap is
eltelhet, mire tolmácsot kerítenek.

Szûcs Gergely

Mégis kell útlevél

A december 21-ei schengeni csatlakozást követően útlevelet vagy személyi
igazolványt kell magukkal vinniük a magyar állampolgároknak, ha egy másik
európai uniós országba lépnek. Gyerekek esetében is kötelező marad az igazolás,
így ha például egy család Bécsbe utazik, vinnie kell a gyerekek útlevelét is.

Olvasson tovább: