Kereső toggle

Mogadishu-Dombiratos transzfer

Szomáliai álom szilveszter éjjelén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Gyulavári-Dombiratos, 2001. január 2., kedd (MTI) – Szilveszter éjjelén Gyulavárinál két afgán család (öt gyermekkel), Dombiratosnál pedig három szomáliai (egy asszony a két fiával) lépett be a zöldhatáron s igyekezett az ország belsejébe jutni, amikor a határőrök elfogták őket – tájékoztatta kedden az MTI-t az Orosházi Határőr Igazgatóság. (…) Szilveszter éjjelén Dombiratosról is hírt kaptak az orosházi igazgatóság határőrei, hogy az ott élők gyanús mozgást tapasztaltak. A békési faluban kiderült, hogy a három, feltehetőleg afrikai illetékesség? ismeretlen fölszállt a megyeszékhelyre tartó buszra. A járőr a kocsi után eredt, s azt megelőzve Kétegyházán leszállították az autóbuszról a három külföldit, akikről kiderült, hogy szomáliaiak. A negyvenéves asszony s két (húsz- és tizenhat éves) fia a határőröknek elmondta, hogy otthon a család többi tagját megölték, ezért menekültek el hazájukból. Szomáliából két hete Jugoszláviába utaztak, ahonnan egy arab férfi segítségével kerültek Magyarországra. Hogy miként jutottak át a határon, arról nem tudtak beszámolni. A szomáliai asszony és két fia a bicskei befogadó-állomásra került.



Szomáliai menekültek Afrikában. Képünk azért nem a szilveszterkor Magyarországon elfogott menekülteket ábrázolja, mert azok mikor fotósunkkal leértünk volna a táborba, elszöktek. Szorgalmasan próbálkoznak Fotó: Reuters

– Halló, tessék.

– Hazafi Zsolt vagyok. Olvastam az MTI-jelentésben, hogy szilveszterkor a lökösházi határőrök elfogtak három szomáliait, egy asszonyt és a fiait, és a bicskei táborba hozták őket. Tudsz róla? 

– Hogyne. Éppen dolgoztam. Kétségbeejtően kezdődött, hiszen a munkáshetem utolsó óráiban, a boldog újév előtt, arra kértek a lökösházi határőrök, hogy segítsek szomáliai-magyar tolmácsot keríteni. Azt mondtam nekik, ha akad is, nem hiszem, hogy 2000 szilveszterén Lökösházára fog utazni. Azután azt mondták: őket szorítja az idő, nekik ezt az ügyet meg kell oldani, a szomáliaiak semmilyen más nyelven nem tudnak, és a jegyzőkönyvet fel kell venni, különben törvényt sértenek. Kértem még húsz percet. Az egyik lökösházi tiszt jól beszél angolul. Szóltam egy szomáliainak, aki szintén jól beszélt angolul, gondoltam, telefonon menni fog. De nem ment. A szomáliaiak ijedtek és bizalmatlanok voltak, ekkor jött az ötlet: a bicskei szomáliaiért, aki egyébként már külön nevet is kapott Zsityitől, a törzshelyem pincérétől, eljönnek Bicskére, aztán visszahozzák, majd hazamennek. Ez nagyon hosszú út lett volna. Háromszor 260 kilométer. Jobbnak láttuk, ha azonnal elhozzák a három embert és a lökösházi számítógépüket Bicskére, itt majd felveszik az adatokat, a szomáliaiakat pedig, mert így egyszer? és emberi, elhelyezzük itt, úgyis menedék-kérelmet nyújtanak be, akkor is, ha eszük ágában sincs maradni. 

– A szomáliaiak hagyományosan nem maradnak itt? 

– Leginkább Olaszország és Anglia a célpontjuk. Szomália északi része angol, déli fele olasz gyarmat volt 1960-ig. 

– Nehezen állították meg őket a határőrök? Ellenkeznek ilyenkor?

– Tudtommal, ők Dombiratosnál felszálltak a Békéscsabára tartó buszra, amit lakossági bejelentés alapján Kétegyházánál megállítottak a határőrök, és leszállították őket. Nem, nem hiszem, hogy bármivel próbálkoztak volna, átfagyottak, elgyötörtek, megtörtek és éhesek voltak. Amikor a tolmácsot keresték a lökösháziak, már akkor gondoltam – mert nem volt bennük hál\' istennek semmi fennhéjázó cinizmus –, hogy kedélyes, rendes palik lehetnek, szerintem amennyire lehet, gondoskodtak róluk. De Zsolt! Áruld már el nekem, hogy mi érdekes van ebben! Ez itt mindennapos dolog! 

– Engem a hír ejtett gondolkodóba: íme a világforgatagból három szerencsétlen szomáliai, ráadásul egy anya két gyerekkel, akik az ezredforduló éjszakáján kérnek menekült státust a Dunántúlon. 

– Nagykorú gyerekek voltak ám. 

– Aha. Nem tudod, miért jöttek el? 

– Volt otthon egy harmadik testvér is, ő már szerintem nem él, nem mondtak róla semmi pontosat, de úgy láttam, és úgy gondolom, ez lehet az egyedüli magyarázata annak, hogy nincs most velük. Ez a nő, ez az anya, inkább férfi. Családfő. A férj tizenkét éve nem járt otthon, először az Arab Emírségekben dolgozott, mint sok szomáliai, aztán Európába jött, Londonban van. Most utánamegy a család, mert kaptak a férjtől, valamint a család otthoni ágától is annyi pénzt, hogy elindulhassanak. 

– Hogyan utaztak? 

– Ha megkérdezed egy légitársaságnál, hogy mennyibe kerül egy repülőjegy Mogadishuba, legfeljebb azt tudják megmondani: Djiboutiba mennyiért jutsz el. Mogadishu nincs a rendszerben. Állam nincs, de reptér van, repülők, főleg jó öreg orosz gépek. A kereskedelem fontos részei. Menetrend nincs. Összeáll néhány ember, bérelnek egy gépet, aztán indulnak. 

– Útlevél?

– Állam nincs, kereskedelem van. A szomáliai shilling, az létezik. Papírokhoz inkább az utcán lehet hozzájutni. Akadnak emberek, akik valaha a belügyben dolgoztak, náluk még vannak pecsétek és egyéb hivatali kellékek. 

Szomáliai ismerősöm szerint ahhoz, hogy ott valakit – bizonyos hatalommániás körökben – meggyőződésből és minden lelkiismeretfurdalás nélkül kivégezzenek, elég, ha más törzshöz vagy klánhoz tartozik. Mélyen és makacsul megkapaszkodott a gyűlölet és a kapzsiság közös gyökere abban a porban, ahol már azelőtt is, mielőtt az amerikaiakkal vagy az oroszokkal barátkoztak volna, szóval az "idillben" is megesett, hogy a törzsek közötti belharcokban meghalt néhány ember. Aztán a főnökök mégis megegyeztek, a szavuk szent volt, azután csönd volt újabb három hónapig. A szomáliai nomád nép. Az esőt követve, víz után kutatva vonulnak, vérükben máig őrzik ezt a tulajdonságot. Európai diaszpóráikban is előfordul, hogy otthagynak egy várost, mert már nem tetszik nekik.

– Milyenek a szomáliaiak?

– Kicsit olaszosak. Szemtelenek, akaratosak, de nem agresszívak. Az asszonyok és a gyerekek bőre szép.

– Mit tudnak Európában csinálni? Van-e képzettségük?

– Élni jönnek. Számomra is rejtély és felfoghatatlan, hogyan képesek "meglenni", de az ő közösségeik erősek és megtartók. Vannak szabályok, amelyek egyszerűek. Ha megsérti őket a kedvezményezett, akkor vége. Kereshet más helyet. Különben egy országból először mindig az intelligencia és a tehetősebb réteg menekül, aki megengedheti magának a migrációt, azután jönnek a lecsúszottabbak. Szerintem ők hárman otthon szintén tehetősebbek voltak. A szomáliai nyelven kívül nem beszélnek mást. De várja őket valaki, aki már megtanult egy nyugati országban közlekedni. Afganisztánban például elitváltás zajlott. Azok az emberek jöttek el, akik az orosz időkben, ha nem is kollaboránsok, de nyugton hagyott polgárok voltak. Ők a talibok szemében bűnösök.

– Azt olvastam, hogy a világszervezetek akkor hibáztak, amikor klánok feletti "állam" kialakulását követelték a szomáliaiaktól, amely idegen volt a kultúrájuktól. 

– Egy valami biztos: a 90-es években ötszázezer ember halt éhen Szomáliában. Ezer csecsemőből 125 meghal, a férfiak várható életkora 45 év, és 120 elvándorló jut tízezer lakosra. Én nem tudok válaszolni arra, amit kérdezel, tíz év is kevés, hogy az ember kiigazodjon a helyi viszonyokon, de mégis úgy gondolom, nem lehet számukra annyira idegen az állam. Működött, ha nem is nemzeti alapon, már a gyarmati időkben is. Annak végén, 1960. július 1-jén pedig megalakult a Szomáliai Demokratikus Köztársaság, és létezett vagy húsz évig. Szerintem a status quo fenntartásán a leggazdagabb, leghatalmasabb szomáliaiak szorgoskodnak, ennyi. Ezért nincs állam. Én szomáliaiaktól hallottam, hogy amikor 1992-ben amerikai csapatok érkeztek az országba, akkor a lakosság "szeretettel" fogadta őket. Zászlókat lengettek. De az amerikaiak – szomáliai vélemény szerint – ahelyett, hogy begyűjtötték volna az öszszes fegyvert az Egyesült Szomál Kongresszus több részre szakadt fegyvereseitől, beültek a városokba. Később pedig kialakult valami, amit a szomáliaiak végképp elhibázottnak találtak: voltak klánok, akikkel az amerikaiak szövetséget kötöttek, és akadt klán, például a Mohamed Aideed vezette erő, amellyel nagyon, de nagyon kemény harcokat folytattak. Aideed később meghalt. A fia vette át a helyét, aki különben az amerikai hadsereg tisztje volt, na persze nem a harcok idején. 1997-ben kétezer ember halt meg, százezer ember lett hajléktalan, 1998-ban újabb éhínség ütötte fel a fejét, 1999-ben pedig hasonló szörnyűségek sújtották Szomáliát. 

Visszatérve a 95-ig tartó időkre, amikor is az ENSZ kivonult, és ezzel állítólag olyan éhínséget idézett elő, amely félmillió ember halálát okozta, szóval ezzel az időszakkal kapcsolatban kaptam kölcsön egy könyvet, a címe: A Mogadishu-ügy. Katonai lektűr. Egy amerikai katona, Mark Bowden írta. Képtelen vagyok elolvasni, de aki szereti a m?fajt, nagyon fog örülni neki. 

– Ismersz olyan szomáliait, aki maradni akar Magyarországon? 

– Csak egyet. Ő el is indult az integráció útján. Magyarul tanul, vett egy aranykeretes szemüveget, vett mobilt, lefordíttatta mérnöki diplomáját, mindenkihez nagyon kedves, közös törzshelyünkön, ahol olyan szín? tejeskávét fogyaszt, mint a bőre, magyar nevet is kapott. (Ő az, akit először segítségül hívtam, amikor a lökösházi határőrök tolmácsért telefonáltak.) Két napja lakott a táborban, benne élt a boldogság és a gyönyör neurózisa, hogy ő most teljes jogú európai, amikor éjjel fél háromkor megjelent a portán, és kérte, keressek neki éjszaka is rendelő fogorvost, mert fáj a foga. Mondtam neki, hogy mi Bicskén ki szoktuk bírni reggel nyolcig, ezt itt így illik, addig vegyen be gyógyszert, öblítsen pálinkával, harapjon kenyérhéjra. Erre azt mondta, panaszt tesz ellenem a magyar kormánynál.

– És? 

– Kapott egy Demalgont. És a Miniszterelnöki Hivatal zöld számát. Azóta megvagyunk. 

(A cikk szerzője a bicskei befogadó állomás munkatársa)

Olvasson tovább: