Kereső toggle

...és fölálltam a tolószékből

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1995 októberében egy keddi nap délutánján Hatvanban vagyunk, egy karizmatikus
keresztény istentiszteleten. Az első sorban tolókocsiban egy béna hölgy ül. Majd
egyszer csak feláll… és azóta se, négy éve, nem ült vissza a székbe. Abban a
pillanatban tökéletesen meggyógyult. A hölgyet Kadét Józsefné Olgának hívják.



Kadét Józsefné Olga

– Hogyan, milyen körülmények között gyógyult meg?

– Egész pontosan egy év és nyolc hónapig voltam lebénulva és tolókocsihoz kötve.
De attól a pillanattól fogva, hogy megtértem Jézus Krisztushoz, és az ő útján jártam,
egyre jobban hittem, hogy Isten engem meg fog gyógyítani. Sőt, én ezt mindenkinek
mondogattam is. Lajkó adjunktus úr az utolsó műtét után azt mondta nekem, hogy ő énrajtam
már nem tud segíteni. Ezt tovább már nem lehet műteni. Ő egy kedves, aranyos orvos,
aki sokszor nagyon őszintén beszélt velem. Azt mondtam neki: "Ha maga nem tud rajtam
segíteni, akkor kicsoda?" Erre azt mondta: "Én nem vagyok Isten." Így mondta, szó
szerint. Aztán a Kertész főorvos asszony is, aki a Fodor szanatóriumban kezelt –
ilyen rehabilitációt csinált, azt tanította, hogy a tolókocsiból hogy tudok kiszállni,
beszállni, ágyra feküdni, cipőt felhúzni – azt mondta, hogy semmi jóval nem tud
biztatni. Próbáljam meg elfogadni ezt a helyzetet, amiben vagyok. Tolókocsiból felállni
és egy vagy két lépést tenni csak segítséggel vagy két mankóval tudtam. Azt mondták,
annak is örüljek, ha nem fordul az állapotom még rosszabbra. A főorvosasszony négyszemközt
arról is beszélt velem, hogy ha az anyagi vagy a családi körülményeim nem igazán jók,
akkor ilyen… izébe, ilyen… bénáknak való elfekvőben is el tudnak helyezni.
Persze, csak ha akarom.



Részlet egy 1995.08.15-én kiadott zárójelentésből. (Ez egy hónappal a gyógyulás
előtt készült.) Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Budapest (OORI).

"Jelenleg is csak kerekesszékkel (tolókocsival) tud közlekedni, segítséggel és járókerettel
egy-két lépés megtételére képes. Mindene fáj, elsősorban a dereka.
Achilles-reflexek kiestek, vizelet, széklet tartását nem tudja szabályozni. Mindkét lábon
durva érzéscsökkenés, teljes érzészavar észlelhető. Mindkét oldalon a lábfej
felfelé és oldalra hajlítása nem vihető ki. Hangulata levert, állandóan sír. A
rehabilitációtól, amíg a beteg depressziója dominál, eredmény nem várható."

Dr. Kertész Györgyi, osztályvezető főorvos



– Olga néni, kérem, folytassa a történetet...

– Az istentiszteletre kicsit elkésve érkeztünk, már énekelt mindenki. Még emlékszem,
a "Keneted áradjon" cím? dalra is, amit hangszerek nélkül énekeltünk. Csak
legelöl volt hely, így Józsi, a férjem odaült az első sorba az üres székre, engem
meg maga mellé tolt. Elkezdődött a prédikáció. A lelkész úr éppen a gyógyulásokról
beszélt, arról, hogy Istenben és Isten által, ha hiszünk, meggyógyulhatunk. Sőt,
Isten gyógyító ereje olyan hatalmas, hogy akár most, itt, Hatvanban is megérinthetjük
őtet. Ez a beszéd engemet nagyon szíven ütött. Annyira szerettem volna már meggyógyulni,
annyira borzasztó volt bénának lenni. Szinte nem is éreztem embernek magam. Arról a történetről
beszélt a lelkész, mikor a tömegben Jézushoz odament a vérfolyásos asszony, hittel
megérintette a ruháját, és azonnal meggyógyult. Ahogy beszélt, szinte minden mondat
után még jobban hittem, hogyha a vérfolyásos asszony meggyógyult, én is meggyógyulhatok.
Becsuktam a szemem, és elképzeltem azt, amit hallottam. Elképzeltem, ahogy ez
megeshetett Jeruzsálem egyik utcáján. A lelkész többször mondta, hogy hittel most,
1995-ben is megérinthetjük Jézust, most is meggyógyulhatunk, megszabadulhatunk, és áldást
kaphatunk. A szemem csukva volt, és ezt hallottam: "Érintsd meg Jézust, érintsd meg
Jézust!" Ekkor a tolókocsiban ülve kinyújtottam a kezemet, és mintha én is ott
lettem volna a tömegben, megérintettem a mellettem elhaladó Jézus ruháját. Abban a
pillanatban, olyan érzést éreztem a kezemben, mint mikor az embert áram rázza meg. Az
ujjaim hegyén kezdődött, és végigment egészen a lábujjamig. Azonnal tudtam, hogy
meggyógyultam. Olyan nyugalom öntötte el minden zegzugomat, amilyet az addigi életem
során csak ritkán tapasztaltam. Enynyit mondtam: "Édes mennyei Atyám, drága
Istenem, köszönöm!"

– Ezt hangosan mondta vagy gondolatban?

– Hangosan mondtam, és már a szemem is nyitva volt. Ezután a tolókocsi lábtartóját
félrehajtottam, és fölálltam. Ráálltam mindkét lábomra. Hosszan álltam, és még
csak meg sem inogtam. Ezután a jobb lábammal kiléptem, és elkezdtem járni. Teljesen
egyedül. Tökéletesen és könnyen ment minden. Ilyen könnyen még egészséges
koromban sem jártam. Nem volt súlya a lábomnak, mintha repültem volna a föld fölött.
Miután tíz-tizenöt métert megtettem, felbátorodtam, és elkezdtem fel-le járkálni a
teremben. Mikor visszafordultam, és szemben álltam a többiekkel, akik ültek, csak azt
láttam, hogy nagyon sokan a könnyeiket törölték, mindenki felém mutogatott, de volt,
aki még tapsolt is. Ahogy visszajöttem a tolószékhez, belül ezt a mondatot hallottam:
"Ne ülj vissza, mert meggyógyultál!"

– Ez 1995-ben történt, és most 1999 van. Eltelt négy év. Azóta egyszer sem ült
vissza?

– Nem, soha. Nekem abban a pillanatban mindenem meggyógyult, a lábam, a csigolyáim,
a hangulatom, a közérzetem, elmúlt a depresszióm is. Ezután fél évre rá egy helyi
újság készített velem egy riportot, és a fotós kérte, hogy pár pillanatig üljek
vissza a tolókocsiba. Mondtam neki: "Dehogy ülök, örülök, hogy Isten kihozott belőle!"
Még a lakásból is elvittük a mankókkal együtt. Felfordult a gyomrom, ha csak ránéztem
is. A gyógyulásom után két hónappal a körzeti orvosunk és az ismerőseim noszogatására
egy mindenre kiterjedő kontrollvizsgálaton vettem részt, amit a kezelőorvosaim végeztek.



Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) 1995. 12. 06. Ambuláns
kontrollvizsgálat (részlet):

"Segítség és segédeszköz nélkül, önállóan járva jelenik meg az ambuláns
vizsgálaton. Mindkét alsó végtagban 5-ös (azaz maximális) izomerő, mind a csípő,
mind a térd, mind a bokamozgásokat illetően. A reflexek kiválthatóak, kóros reflex
nem tapasztalható. Lábujjhegyen állás, sarkon állás hosszan és jól megy. Semmilyen
érzészavar a végtagokban nem észlelhető. Teljesen önellátó, hangulata jó, vidám,
személyisége kiegyensúlyozott."

Dr. Kertész Györgyi, osztályvezető főorvos



"Vélemény: a beteg teljes kórtörténetét és betegségének jellegét,
valamint következményeit (depressio, neurosis) figyelembe véve a vizsgálatunkon megállapított
teljes tünet- és panaszmentessé válás a betegség természetes lefolyásaként nem értelmezhető."

Dr. Molnár Attila, orvos

Dr. Galántai Orsolya, belgyógyász szakorvos

Dr. Gáspár Judit, pszichiáter főorvos



– Hogyan teltek az első napok?

– Az örömtől napokon át csak sírtam és nevettem, aztán táncoltam és táncoltam.
A gyógyulás előtti napon, tehát hétfőn este, még tolókocsiban, a hatvani kórházba
bementem meglátogatni édesanyámat, akit a vérnyomása miatt bevittek. Beszéltem a
doktornőjével, érdeklődtem anyám felől. Természetesen tolókocsival mentem a kórterembe
és az orvosi szobába is. Másnap első utam anyámhoz vezetett, bementem megmutatni
neki, hogy meggyógyultam. Az egész család velem jött, Zoli öcsém, Géza öcsém, meg
mindenki. Mikor anyám meglátott egyedül járni, lépcsőzni – a kedvéért még
futottam is –, úgy sírt örömében, hogy nem is tudta abbahagyni. Aztán mentem a
doktornőhöz. Mikor rám nézett azt mondja: "Te jó Isten, hol a tolószéke?"
Mondom neki: "Már nincs rá szükségem, tegnap Isten meggyógyított engemet." Aztán
addig kérdezett, míg részletesen elmondtam neki mindent, ugyanúgy, ahogy magának
most. A faluban engem mindenki ismert és szeretett, még a gyerekek is mindig jöttek
hozzám: "Olga mama, hadd toljalak." Ők nagyon kedvesek és aranyosak voltak, de ez
nekem mégis nagyon megalázó volt, és nagy fájdalmat okozott. Amikor nem látták,
mindig sírtam ezalatt a két év alatt. Nagyon sokszor nagyon kevés kellett ahhoz, hogy
öngyilkos legyek. Olyan is volt, amikor már a kezemben volt a penge. Aztán hirtelen
eldobtam. Éreztem én, hogy csak teher vagyok, meg púp a családom hátán. Én, aki erős,
egészséges aszszony voltam, most ahhoz is mások segítségére volt szükségem, hogy
WC-re menjek, hogy fürödjek… ha nem akarja beleírni, legfeljebb majd kihúzza. Mi
nagyon szegények voltunk. Aztán, amikor meggyógyultam, sokan a falumból még a körzeti
orvoshoz is elmentek, hogy megkérdezzék tőle, hogy a gerincemet tényleg négyszer műtötték-e,
és tényleg nyomorék voltam-e, merthogy ők ezt nem hiszik. Az orvos mindent elmondott
nekik. Ezek után sokan elkezdtek hinni Istenben.



Kadét József, Olga férje.



– Azon a bizonyos keddi napon Ön ott ült a felesége mellett. Elmesélné ugyanezt
a történetet? Ön hogyan látta?

– Hát szóval, mindig én hoztam, meg vittem őtet. De ugye, akkor én még nem
ismertem úgy Istent, mint ő, igazából azt sem tudtam, mi ennek az egésznek a lényege.
Én csak annyit vettem észre, hogy a kedve, a hangulata teljesen meg-változott. Sokat
nevetett, pedig ugyanúgy tolószékben ült, mint régebben. Nem is értettem mit örömködik
ennyire, mikor béna. Érti, ugye? Persze én így is nagyon szerettem őt, és ezt nem érzékeltettem
ővele. Kérdezte tőlem az aszszony: "Józsi, te nem hiszel?" Akkor mondom neki:
"Én akkor hiszek majd ebben az egész dologban, ha te mellettem meggyógyulsz." Akkor
láttam az arcán, hogy örült. Ő minden alkalommal úgy készült, hogy várta azt,
hogy Isten őt valahogy meggyógyítja. Akkor kedden, mikor megérkeztünk, már nem volt
nagyon hely a teremben. Az első sor legszélén volt egy szabad szék, és a harmadik
sorban is volt egy. Mi meg pont hárman voltunk, mert Hajni, a nagylányunk is velünk
volt. Én leültem a szélső székre, a feleségemet a kocsival odatoltam mellém, a
Hajni meg a hátunk mögött. Egyszer csak a lányom hátulról meglökött, azt mondja:
"Apu, apu, figyelj!" Erre jobbra nézek, hát az asszony a tolószék előtt áll, két
keze az ég felé van tartva, és mosolyog. Aztán látom, hogy elindul előre. A hátunk
mögött egy páran akkor elkezdtek sírni, meg mit tudom én, mit csináltak, örültek a
gyógyulásnak, érti, ugye? El kell, hogy mondjam magának, ő nem látta a járását,
ahogy akkor ment, de én láttam. Kérem szépen – lehet, hogy most rossz hasonlatot
teszek – úgy ment, mint ezek a cirkuszos lovak. Elegánsan, egyenes tartással, feje fönt
volt, és a lábait olyan szépen és könnyedén rakta, mint ezek a balettos lovak, akik
táncolnak a porondon. Őneki a járását, amit ott csinált, csak ehhez tudom hasonlítani.
Az biztos, hogy a lábait nem a saját akaratából rakta egymás után, mintha valaki
vezette volna őtet. Utána még három-négy napig, mikor az asszony ment, akkor én
minden pillanatban a háta mögött voltam, és vártam, hogy mikor esik el. Érti, ugye?

– Igen, mindent értek. És… elesett?

– Nem. Egyetlen egyszer sem a gyógyulása óta. Még csak meg sem bicsaklott.
Pedig fut, lépcsőzik, és palántázni jár napszámba.



Dr. Lajkó Albert, idegsebész adjunktus, Kadét Józsefné kezelőorvosa, négy
alkalommal operálta. János kórház, Idegsebészeti Osztály.



– Adjunktus úr, leírná vázlatosan és tárgyszerűen időrendi sorrendben a Kadétnén
végrehajtott műtéteket és orvosi beavatkozásokat?

– 1980: idegszál becsípődések miatt injekciókat kap.

1988. augusztus: lábfeje lebénul.

1988. november: porckorongsérvvel operálom. A műtét során részleges csigolyaív eltávolítására
kerül sor.

1994. február: újabb műtét során a csigolyaívet teljesen eltávolítom. A
porckorongot feltárva nagyméretű, kizáródott és elmeszesedett porcsérvet találok,
ezt eltávolítom, és a porckorongot radikálisan kiürítem.

1994. október: Állapota rosszabbodott, teljesen járóképtelenné vált. Újabb nagy műtét
következik. Olga nénit ezután az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe (OORI)
utalom.

– Kérem, értelmezze és magyarázza el mindenki számára ezt a különös és
meglepő gyógyulást!

– Mikor már gyógyultan beszaladt hozzám kontrollvizsgálatra, óriási meglepetést
okozott mind a testi, mind a lelki gyógyulásával. Nagyon-nagyon meglepődtem, nagy örömet
okozott nekem, és megrendültem. Csak azt tudom önnek elismételni, amit a kollegák a zárójelentésben
már leírtak. A műtétjeit látva és ismerve a betegségét, ezt a totális gyógyulást
a betegség természetes lefolyásaként nem tudom értelmezni.

– Azaz...?

– Azaz orvosilag nem tudom megmagyarázni, ami történt, tehát a gyógyulását.
Kadétné nekem azt mondta, hogy őt Isten gyógyította meg. Ő mindenképpen egy isteni
beavatkozás élményeként, megtapasztalásaként mondta el a történteket, és én ezt
nem tudom megcáfolni. Tudniillik, mi nem tudtuk meggyógyítani, viszont ő most teljesen
ép és egészséges. És nemcsak a teste, de úgy tűnik a lelke is. Valakinek, vagy
valamilyen erőnek meg kellett, hogy gyógyítsa őt, de többet ne kérdezzen, mert ez már
nem az én kompetenciám, én orvos vagyok.

– Ön hisz a csodákban?

– Ha egészen őszinte választ vár, azt kell mondjam, hogy nem.

– Attól függetlenül, hogy azt mondja, ez a terület orvosként már nem az Ön
kompetenciája, örülnék, ha elmondaná, mit gondol magánemberként a történetről.

– Két meghatározó dologra tudok gondolni. Egyrészt a hölgy óriási hite
biztos, hogy nagy szerepet játszott a gyógyulásában, másrészt, elképzelhető
valamilyen más jellegű, természetfeletti erő jelenléte. Mondom… elvileg Isten erejét
sem tudom kizárni, csak éppen bizonyítani sem tudom.

– Adjunktus úr, ha mégis elfogadnánk azt az állítást, hogy csodák léteznek,
akkor ezt a gyógyulást odasorolná?

– Igen.

Olvasson tovább: