Kereső toggle

A tehetségre fölfigyelni óriási öröm

Beszélgetés Dr. Ilia Mihály irodalomtörténésszel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Esterházy Péter írja róla: "övé az ország". De övé Erdély, Vajdaság,
Szlovákia és Amerika egy darabja is. Hiszen bárhol a világon vagyunk is, mindig találkozunk
egy-egy Ilia-tanítvány-nyal. Sokan vannak ugyanis, akik Ilia tanár úr alig észrevehető,
de határozott szellemi irányítása alatt nőttek naggyá. Baka István, Zalán Tibor,
Fenyvesi-Félix Lajos, Szőcs Géza, Határ Győző... több tucat szegedi diák vagy
levelezőtárs, akik azóta jól ismert írók, szerkesztők, politikusok vagy egyetemi
tanárok lettek. Hogy mi a tanár úr titka? Az, hogy figyel. S ahogyan egyik barátja
mondta: olyan kertész ő, aki ugyanazzal a megkülönböztetett figyelemmel nyúl egy kőhöz,
mint egy érett barackhoz a fán…



Dr. Ilia Mihály. "...az igazi oktatás nem grundfoci"    Fotó:
Hetek

– Tanár úr, eredetileg is tanárnak készült?

– Igen, abszolút mértékben. Én Tápénak, egy paraszti, archaikus, őző
nyelvjárású, Szegedtől és mindentől elzárt gyékényszövő falunak a szülöttje
vagyok. Innen az én nemzedékemből, tehát a harmincas években születettekből került
ki az első értelmiségi. Szegedre kerültem a volt Klauzál Gimnáziumba, egy világiasabb
gon-dolkodású, városi-polgári szellemet árasztó iskolába. Nagyon jó tanáraim
voltak, akiknek a példája hallatlan módon ösztönzött.

– Kik voltak ezek?

– Hát például Vág Sándor, aki kitűnő tanáregyéniség volt, Adyval,
Szabó Dezsővel és József Attilával is jó barátságban állt – és mások is.
Rajtuk láttam az iskolában, hogy mind szépen föl van öltözve, tiszta. Ez nagyon
inspirált.

Aztán az osztályfőnököm egy napon beengedett a tanári könyvtárba. Innen már egyértelm?
volt a pályám… Kinyílt a világ, s elhatároztam, hogy irodalomtanár leszek. Hogy
folyóiratok vannak, azt itt tudtam meg például.

Aztán az egyetemen nagy szerencsém volt, mert noha a legrosszabb időben voltam
egyetemista – ötvenháromtól ötvenhétig, ami igen sötét szakasza a magyar szellemi
életnek –, még megvoltak azok a régi tanárok, akik a két háború között is
jelentős tudósok voltak. Tehát még megkaphattam annak a "nagy" nemzedéknek a tudását,
akik nem politizálták túl a tantárgyakat. Vigyáztak ránk, törődtek velünk, hogy
ne érezzük azt a politikai nyomást, amit ők nagyon is éreztek.

– Hát ez a fajta indíttatás nem adatik meg mindenkinek…

– Nem bizony. No, most már negyvenharmadik éve, hogy tanítok. Szokták
mondani, hogy ez a pálya "koldus" foglalkozás, meg hogy a tanár a "nemzet napszámosa",
meg mit tudom én, micsoda, de az az erkölcsi elégtétel, hogy ma Magyarországon nem
tudnék úgy húsz kilométert megtenni, hogy ne találkozzak egy tanítványommal,
mindennél fontosabb a számomra. Bismarck mondta egyszer, hogy a német háborúkat a német
tanárok nyerték meg és vesztették el. És ebben nagy igazság van. Ha a "háború"-t
lefordítjuk "jó ügy"-re, akkor én hiszek abban, hogy a katedrán álló ember hat.
Tisztaságot, erkölcsi tartást, világnézetet, szakmai tudást, egyebeket tovább lehet
adni. Csak az a baj, hogy az aktuálpolitika eseményei gyakran negatívan hatnak az oktatásra.
Egy új rendszer bevezetése tantárgyakat s vele együtt oktatókat, köztük nagy tanáregyéniségeket
mozdít el a helyükről. Nemzedékeket lehet így elrontani vagy naggyá tenni.
Elfelejtik, hogy az igazi oktatás nem grundfoci, ahol le lehet cserélni a játékost, és
újat beállítani a helyére…

Most itt van például az egyetemek egyesítése. Egy ilyen változtatás hosszú időre
hatással lesz nemcsak a diákságra, hanem az oktatókra is. Az egyetemen belüli problémát
én abban látom, hogy megszűnik a tanár-diák közötti primér nexus. Meg kell
mondanom, hogy amikor én Mészöly Gedeonnal egy fél órát beszélhettem, többet
tanultam, mint bármelyik oktatónak a fél éves előadásán. A tömegoktatással ez a
személyesség teljesen megszűnt. És ennek az elvesztését én nagyon sajnálom…

– Hosszú ideig volt a Tiszatáj főszerkesztője. Számos író, költő köszönheti
Önnek, hogy felfedezték, tehetségét nyesegették, ápolták, döntéseit befolyásolták.
Hogy csak néhányat említsünk: Baka István, Zalán Tibor, Veress Miklós, Kormos István…
Ön szerint a tehetséget hogyan lehet kiszűrni, s miféle gondozást igényel a tehetség
a teljes kibontakozásig?

– A tehetségre fölfigyelni óriási örömöt okoz. Ez gyakran csak annyit
jelent, hogy megkérdezem: "Maga ír. Mit is ír maga?" Hiszen sokan nem hozzák az írásukat.
Hogy mit jelent gondozni? Azt, hogy állandóan figyelni kell rá, követelni tőle,
elolvasni, bírálni, válaszolni neki. Tehát annak az éreztetése, hogy ebben a világmindenségben
van egy ember, aki kíváncsi az én írásomra, tehetségemre, és ha hozzá fordulok,
segít nekem. Én ezt úgyszólván még a szűkebb értelemben vett szakmai tanácsoknál
is fontosabbnak tartom. Egy kezdő embernek a megjelenése a legnehezebb dolog a világon.
Minden lapnak megvan a maga ízlésvilága, köre; ide bekerülni nagyon nehéz. Az
ismeretlen névvel beküldött kéziratokkal a kutya se foglalkozik. Szoktam mondani a
hallgatóimnak, hogy fölnőttnek lenni nem jó dolog. Segíteni kell ezt a beilleszkedést
szakmába, szépirodalomba, szellemi életbe.

– 1974-ben azonban otthagyta a lapot, s az egyetemen tanított tovább. Miért
jött el?

– Elsősorban politikai oka volt. Főleg az én személyem volt az ütközőpont,
s azt akartam, hogy a folyóirat megmaradjon. Nagy volt már a cenzúra nyomása, elvitték
a kéziratokat a nyomdából, vagy belejavítottak. S a személyemmel szembeni oppozíció
is igen erős volt. Utólag megnéztem azt az iratanyagot, ami rám vonatkozik: be voltam
kerítve. Egyetemen, szerkesztőségben, otthon. Amit egy magánember már elég nehezen
tud elviselni. Az ember úgy tanulta, hogy itt nincs rehabilitáció, csak a halál után,
hogyha kiderül, hogy mégis valami jót csinált.

Meg hát családom is volt. Nem mondom, bizonyos mértékig igaza van Szabó Dezsőnek,
aki azt mondja, hogy gyáva ember, aki a családra hivatkozik… de hát ugyanakkor az is
igaz, hogy "nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet", ahogy mondja valamelyik költő.
Úgyhogy jobbnak láttam ezt a változatot követni. Nem törhettem meg a lányom pályáját,
a feleségemét, a fiamét.

Ma bármennyire is furcsa, de ennek az ügynek a legfőbb oka a külföldi magyarsággal
való foglalkozás volt. Értem ezalatt a jugoszláviai magyarokat, az Új Symposiont és
környékét, akiknek egy részét egy időre ki is tiltották Magyarországról. Másrészt
az erdélyieket, akiknek az itteni szerepeltetése ott is politikai ingerenciát okozott,
meg itt is. A szocialista országok közötti viszonyt sértette a kisebbségi magyarokkal
való foglalkozás. Ilyen volt például Kányádi Sándor, Szilágyi Domonkos, akiknek az
írásaiban mindig ott bujkált a diktatúrával szembeni ellenállás. Éppen Balogh Edgárnak
az egyik írása volt a botránykő. Persze, hogy megriad az ember, amikor egy olyan fal
előtt áll, aminek se a hosszúságát, se a magasságát nem látja.

– Egyik ismerőse olyan kertészhez hasonlította Önt, aki ugyanolyan
szeretettel és figyelemmel nyúl a kavicshoz, mint az érett barackhoz a fán. Mi motiválja
ezt az inspiratív hozzáállást, munkakedvét, eddigi gyümölcsöző pályafutását?

– Hogy pályafutás-e ez, ezt inkább hagyjuk. Ez egy emberi élet volt, sok
gonddal-bajjal. Sok olyan ideálom omlik öszsze, amit magamnak elképzeltem. Ami motivált?
Sose mondtam azt, hogy szeretni kell az emberiséget. Próbáljuk csak szeretni az embert
a maga hibáival, rossz tulajdonságaival. Hogy milyen nehéz az! Én ezt próbáltam
eddig…

– Itt állunk az Európai Unió kapujában. Hogyan látja a továbbiakban a
magyar irodalom sorsát, jövőjét, esélyeit?

– Ha ide beléphetünk, teli zsákkal lépünk be. Az irodalmat illetően
nincs mit szégyenkeznünk. Nincs még egy olyan kis nép, aki annyit fordított volna a
világirodalomból, mint mi. Tessék megfigyelni, hogy amikor Nobel-díjat kap valaki,
azonnal le tudjuk venni a könyvét a könyvespolcról. Még egy portugál író művét
is. És ez fordítva is igaz: sokat fordítottak bennünket. Aránylag elég különlegesek
vagyunk. Most például a frankfurti könyvvásáron mi leszünk a díszvendég. Jelenleg
is óriási anyagot fordítanak erre az alkalomra.

– S a globalizáció hatásától nem félti a magyar irodalmat? Hogyan fog ez
hatni ránk?

– Nekünk az a feladatunk, amit Babits is mondott a harmincas évek elején:
az a feladata, hogy őrizze meg önmagát. S ezalatt a lényegi önmagának a megőrzését
értette. Mi nem azért vagyunk érdekesek a világnak, hogy hogyan tudjuk utánozni,
hanem hogy mit tudunk hozzátenni az ő egészéhez. Az utánzókat megveti a nagykultúra,
a nagyvilág.

– 1972-ben József Attila-díjat kapott, majd a kilencvenes években Déry-díjat,
a Soros Alapítvány életm?-díját, a Magyar Köztársaság középkeresztjét, s legutóbb
95-ben Széchenyi-díjban részesült. 1993-ban Szeged város díszpolgára lett. Minek
tekinti ezeket a díjakat, az elismerést?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem neki. Valami olyasmi ez,
hogy tudomásul vették, amit tett az ember, még ha azt nem is látványosan csinálta.
Én nem becsülöm le a díjakat, mint sokan; bizonyos elismerést jelentenek nekem.
Majdnem azt mondhatnám, hogy hálát érzek afelé, aki a kezét nyújtja: köszönöm,
hogy ezt tetted. Mint ahogy a köztársasági elnök is azt mondta a Széchenyi-díj átadásakor:
"Köszönöm, amit értünk tettél." Ez azért jólesett akkor. Persze ő volt itt
Szegeden, egyfajta száműzetésben. Itt tanított a tolmácsképzőn. Tartottak tőle egy
kicsit, mint börtönviselt embertől, ugye, nem nagyon álltak vele szóba. De hát én
tudtam, hogy kicsoda ő, mert írogatott már előtte is. Ismertem az írásait…
Vonatindulás előtt néha bejött egy-egy félórára. Úgyhogy ebbe az "értünkbe"
azért magát is beleértette.

– Csak hosszas rábeszélés után fogadta el ezt a felkérést… talán csak
mert én is a tanítványa voltam?

– Igen, idegen riporterekkel nem nagyon szoktam beszélni. Más az, ha
valakinek az ember a szemébe néz. Figyelő szemeket kell látni. A tanításban is így
van. Ahogyan mi nézünk és viselkedünk, a gyerek is ugyanúgy néz vissza ránk. És
ugyanúgy emlékszik ránk, mint mi őrá. Mi az, amit tettünk…

Olvasson tovább: