Kereső toggle

Fantázia, makacsság és becsület

Beszélgetés György Péter esztétával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Szerintem egy sport olyankor lesz népszerű, amikor van metafora-ereje a világ állapotával kapcsolatban. A vadvízi evezés egy olyan sport, amikor is őrült tempóban rohansz lefelé egy szakadékos, vízeséses pályán, és megpróbálsz a kajakban maradni. Az a kérdés, hogy beborulsz vagy nem. Ugyanolyan ez, mint ami ma az egész világgal történik. Az egész világ, mint egy golyó, el van veszve, és megy a semmibe. Ha mégis felszínen maradsz, az egy sikerélmény. Szerintem ez nagyon találó metafora. Ez történik ma. A számítástechnika rohan, és csak az a kérdés, hogy fenn tudsz-e maradni, illetve tudsz-e úgy rohanni vele, hogy időnként még létre is hozz valamit."


György Péter, az ELTE Esztétika és Kommunikáció Tanszékének vezetője. "Jobb kockáztatni"   Fotó: S. L.

– Te mindig így fel vagy pörögve? Pontosabban, ilyenkor a bensőd is olyan gyorsan ketyeg, mint ahogy ez kívülről látszik?
– Azt remélem, igen.
– Mi a véleményed önmagadról?
– Voltak évek, mikor nagyon rossz véleményem volt magamról. Úgy értem, pár évvel ezelőtt sokkal gőgösebb meg sokkal önhittebb voltam, és sokkal kevesebb önreflexió volt bennem. Türelmetlen voltam, meg vak. Éveken át mindig üvöltöttem azzal, akivel éppen beszéltem. A barátaim azt kérdezték, miért üvöltözöl állandóan. Mondtam nekik, nyugi, én mindig mindenkivel üvöltözöm. Ennek a morális igazolása önmagam előtt az volt, hogy ugyanúgy kiabáltam azokkal is, akik a társadalomban legfölül voltak, mint akik legalul. Az egyenlő elbánás alapján. Aztán rájöttem, hogy erre tulajdonképpen nincs is jogom, és innentől kezdve megpróbáltam mindenkivel tisztességesen viselkedni.
– Ha jól értem, ezzel te azt is mondod, hogy amikor egyformán viszonyulsz az emberekhez, akkor a hatalmi szempontokat nem veszed figyelembe a kapcsolataidban?
– Persze, a hatalomról van szó. Minél kevesebb hatalmat a személyes kapcsolatokban. Amúgy is az egész élet hatalommal telik el.
– Mit tartasz a legerősebb oldaladnak?
– Az az önképem magamról, hogy én egy olyan ember vagyok, aki kérdez. Talán van egy képességem arra, hogy mikor miről kell kérdezni. Megérzem, hogy mi a kérdés.
– Akkor hát mi az a kérdés, amely mostanában leginkább érdekel téged?
– Az első számú kérdés, amely mostanában foglalkoztat, az annak a kulturális kánonnak az összeomlása, amelynek én az elmúlt 15-20 évben tevékeny kis szolgája voltam. Tehát olyan ez, hogy mondjuk élsz egy egyházban, és plébános vagy egy messzi vidéken. De egy napon azt látod, hogy ez az egyház többé már nem egyház, és innentől kezdve már nem igazán jó dolog plébánosnak lenni. Szóval plébánosnak addig jó lenni, amíg azt látod, hogy Róma, az oké. Úgy látom, hogy a magaskultúra ebből a szempontból nem ad nekem már elég egzisztenciális nyugalmat ahhoz, hogy én a plébánosa kívánjak maradni.
– Meghasonlottál az ebben betöltött szerepeddel?
– Valamennyire feltétlenül. Gondolj bele, az ember tanít egy esztétika tanszéken, és több jó barátom felrója: van abban valami különös, hogy én még mindig azt tanítom, amiben már nem hiszek. Igazuk van. Nehéz úgy tanítani, hogy közben azt mondod, vége van annak a világnak, amiről ez a tanszék legitimitásként szól. Hogy még egy egyházi hasonlatot hozzak, Bergmannak a Kígyótojás című filmjében van egy jelenet. Liv Ulman odarohan egy szörnyű vörös hajú plébánoshoz a templomban, és mondja, hogy gyónni akar. A pasi azt mondja neki, hogy ő meg baromira nem akar gyóntatni, mert hogy nem ér rá. És akkor elkezdenek ott rohangálni. Egy idő után azt mondja a pap, hogy jó, tessék, akkor gyónjál. Erre Liv Ulman letérdel, és elkezdi mondani a kétségeit a bűnbocsánatról, a mennyről, a pokolról, meg mindenről. Erre azt mondja neki a plébános, na nekem aztán mondhatod, mert én sem hiszek.
– Te tulajdonképpen mire használod a kultúrát?
– Nehéz szívvel, de kimondom, bizonyos szempontból egy csomó olyan dologra, amire én használtam a magaskultúrát az elmúlt húsz évben, arra már nincs szükségem. És hogy mért kellett mégis ennyi éven át? Arról azt gondolom egészen pontosan, hogy félelemből. Igen, félelemből és valamiféle világidegenségből.
– Miről szólt ez a félelem?
– Nekem a félelem kiskoromtól kezdve egy alapélményem volt. Egész életemben először beszélek nyilvánosan erről. Egyszer hetedikes koromban otthon átmentem a hallon és rájöttem, hogy nem kéne mindig félnem. Emlékszem, nyári este volt, apámnak a hátát néztem, valamiért mentem az ágyam felé, és arra gondoltam, először életemben: lehetséges, hogy talán nem kéne mindig mindentől félnem.
– Még mindig félsz?
– Már nagyon hosszú évek óta nem. De azt gondolom, hogy a magaskultúra egy rettenetesen jó eszköz volt arra, hogy ezt a félelmet kordában tartsam.
– Miért gondolod, hogy megszűnt a magaskultúra vezető szerepe?
– A magyar értelmiségnek nincsenek már a kezében azok az eszközök – és én ezt jónak tartom egyébként –, amelyekkel az elmúlt harminc-negyven évben rá tudta kényszeríteni a kultúrát a társadalomra. Tudniillik a kultúra melletti elkötelezettséghez szükséges apparátus kézbentartása értelmiségi kiváltság volt. Ennek egyszer és mindenkorra vége van. És én ezt örömmel üdvözlöm. Szerintem ez tök jó. Piac van és szabadság. Ennyi.
– A rendszerváltás, a piac, a pénz gyökeresen megváltoztatta a kultúra szerkezetét?
– A rendszerváltás azért egy nagyon komoly szociológiai keret, amit nem lehet reflektálatlanul hagyni. A piac mindent elér. Azt mondja a nagy Karl Marx – Shakespeare nyomán –, hogy a pénz az emberiség nagy rimája. A pénz az van. Az elmúlt rendszerben a kultúra úgy viselkedett, mintha nem volna. Az állam az adófizetők pénzét újra elosztotta és odaadta a kulturális értékekre anélkül, hogy megkérdezték volna bárkitől, hogy ezt ki fizeti ki. Soha senki nem kérdezte meg, hogy tulajdonképpen ezek a pénzek milyen adókból és hogyan lettek a kultúrához csoportosítva. Ez akkoriban egy méltatlan és undok kérdés volt
– A piac jelenléte mi felé viszi a kultúrát? Tartalmasabb, színesebb vagy felszínesebb lett? Tehát jobb vagy rosszabb lett tőle?
– Hogy jobb vagy rosszabb, azt nem tudom, de hogy sokkal többfélébb lett, azt tudom. Nézd meg, micsoda pompás a könyvkiadás! Soha ilyen elképesztően gazdag nem volt a kínálat, mint most. Aztán hihetetlen folyóirat-kultúra van ma Magyarországon. Azért, könyörgöm, leülhettek és csinálhattok egy lapot. Ez óriási dolog. Mikor volt az, hogy leül pár fiú és csinál egy lapot Hetek címen, azt megjelentetitek, kifizetitek a nyomdát és terjesztitek. Régen ilyenről nem hallottunk, a szocializmus ezt az alternatívát nem ismerte.
– Mi az, ami Magyarországon a kultúra háza táján hiánycikknek számít?
– Az egyik a fantázia. Rengeteg dolgot ki lehetne találni, amit nem találnak ki. Aztán a másik a makacsság. Ha valami jó ötlet eszedbe jutott, akkor legyél hozzá elég makacs is, hogy végig tudd vinni. Rengeteg kreatív embert ismerek, akikből éppenséggel a makacsság hiányzik. E kettő mellé hozzátenném csendesen még a becsületet is. A fantázia és a makacsság ez két olyan érdem a kulturális piacon, amiből egyszer csak lesz valami.
– Szerinted miért nem rendelkeznek a kultúrában működő emberek ezekkel a tulajdonságokkal?
– Mert el vagyunk kényeztetve. Azt szoktuk meg, és azt szeretjük, hogy nekünk nem kell pénzzel foglalkozni, csak az ideáink megvalósításával. Ez egyébként egy igazi generációs kérdés. Az én gerenációm ahhoz van hozzászokva, hogy én foglalkozom, mondjuk, az evilág vagy a szellemvilág dolgaival, vagy ilyesmivel, és akkor majd jön valaki és hoz pénzt nekem. Nézz meg például egy menő reklámügynökséget. Harmincéves srácok leülnek és csinálnak egy ügynökséget, és közben nem gondolják és nem várják azt, hogy jön majd egy gazdag bácsi és hoz nekik pénzt. Ők csinálják a pénzt is.
– Szerinted mitől van Spielbergnek ilyen hatalmas sikere az egész világon? Mi az, amit csak ő tud?
– Hát halálosan tehetséges.
– Ennyi?
– Ne viccelj, a pasi legalább akkora zseni, mint Mozart. Azt gondolom, hogy van egy pár olyan művész, mint Spielberg is, akik elmondhatják azt, hogy utánuk a világon másképp állnak a dolgok. John Lenon is egy ilyen ember volt. A globális kultúra nem ugyanaz többé Lenon után. Átszabta az egész kultúra szerkezetét. Nem a Beatles, nem Yoko Ono, hanem Lenon. Spielberg is ilyen ember. Nem is nagyon tudok mondani a huszadik században sokkal többet.
– Európában többen fanyalogtak a Schindler listája láttán. Úgy tűnt, hogy sem a téma megközelítése, sem a feldolgozás mikéntje nem aratott osztatlan tetszést. Vajon miért?
– Spielbergnek nem európai az észjárása. A Schindler listája mögött ugyanolyan típusú észjárás van, ahogyan például a Washingtoni Holocaust Múzeumot is megcsinálták. Ez egy négyemeletes épület. Miután bementél, először felvisznek a negyedikre, egy fémketrecnek álcázott liftben. Abból indulnak ki – igazi amerikai pragmatikus módon –, hogy aki ott fönt áll, az először is nem tud semmit, másodszor kicsit antiszemita. Tehát a nullán van. Na, és mire a pali leér az alsó szintre, zokog, és abszolút megrendült, kétségbeesett állapotba kerül. Többször voltam már ott, de én még olyat nem láttam, hogy valakire ne gyakorolt volna óriási hatást. Szóval ebben a múzeumban valahogy úgy van elmesélve a Holocaust, ahogy az valójában megtörténhetett. Ezt tudja Spielberg is. Úgy tud elmesélni egy történetet, hogy az igazán hasson.
– Miért nem tud ez nálunk is ugyanígy működni?
– Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ehhez nem csak tehetség és populáris megközelítés kell, hanem egy olyan hihetetlen iparági és anyagi biztonság is, mint ami Spielberg mögött van. Várkonyi Zoltán óta senki sincs abban a helyzetben, hogy hozzáférhetne egy Schindler-szerű nagyszabású történethez. Nálunk, ha ilyen mennyiségű pénzre van szükséged a tömegkultúrához – például egymilliárd forintra –, akkor már csak a nagyságrend miatt is belép a politika, és máris rajta vagy a síkos deszkán. Az már akkor nem tömegkultúra. Sőt, nem is kultúra. Az akkor egy Koltai Gábor című helyzet, zűrös és gusztustalan politikai tili-tolikkal. A példánál maradva, Koltai Gábornak és Spielbergnek olyan fokon eltérő a politikához, a pénzhez, a tehetséghez és a mindenhez való viszonya, hogy tényleg nem lehet őket még csak összehasonlítani sem. Spielberg egy tök független ember. Kit érdekel az, hogy ő most demokrata vagy republikánus? Vagy ha bemegy a Fehér Házba, mit függ ő attól, hogy Bill Clinton "yes or no"-t mond?
– A közvélemény előtt mitől lesz egy személy – egy politikus, művész, egy közéleti személy – autentikus, hiteles?
– Szerintem ez az autenticitás is úgy van, hogy ehhez sem kell kultúra. Erről is éveken át úgy gondoltam, hogy a kultúra egy olyan dolog, ami az embert autentikussá teszi. Aztán beláttam, hogy a kettő között nincs szignifikáns összefüggés. Sok kulturálatlan ember úgymond abszolút autentikus. A Kokó például szerintem nem olvasta agyon magát, és nekem mégis baromi autentikus. Nem nagyon értek a boxoláshoz, de úgy látom, elképesztően intelligensen boxol. Mert hogy nem szereti, ha fejbevágják. Ő például egy egészen elsőosztályú pasi. De mondok ennél vadabbat. Engem egyáltalán nem érdekelnek Balczó András politikai nézetei. Az ő nézetei és az enyémek között nemhogy átfedés nincs, hanem vélhetően ő a pokolba kíván engem. De arról, ahogy ő él, arról azt gondolom, hogy az egy autentikus élet.
– Szerinted mi kell ahhoz, hogy az embert ne érje csalódás a kapcsolatai területén? Mitől lesz jó emberismerő valaki?
– Először is: csak érje csalódás. Szóval csak érje. Ha azt értjük emberismereten, hogy megóvom magam a csalódásoktól – tehát egy ügyes eszközként egy technikaként kezelem, ami megóv – akkor nem vagyok jó emberismerő. Egyébként meg nem kötelező mindig jól járni. Én látatlanban szavazok bizalmat nagyon-nagyon hosszú ideig. Talán jobb csalódni valakiben – ezt iróniamentesen mondom –, mint egyszer azt érezni, hogy nem bíztál benne akkor, amikor még bízhattál volna. Jobb kockáztatni.
– Minek alapján érzünk valakit rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek? Hol vannak ezeknek a vonzalmaknak és taszításoknak a gyökerei bennünk?
– Ezek a legmélyebb titkok. Hogy mitől lesz egy ember rokonszenves azonnal, úgy, hogy még szinte meg sem szólalt? Vagy hogy mitől beszélhet neked százezer évig valaki, akkor sem hiszed el egy szavát sem? Az ember választásaiban van valami, amit nem irányíthat. Ott mintha valaki fogná a kezét. Sokszor más az, amit az értelmeddel helyeselsz, és más az, ami vonz.
– Te kommunikációt is tanítasz. Mondd, ha már évente cserélem a hardver- és szoftverkészletemet, tehát asszisztálok ehhez az őrült fejlesztési tempóhoz, akkor a végén milyen komputer birtokába fogok kerülni? Hol lesz ennek a vége? Beszélni fog a gépem?
– Igen. Beszélni fog, gyorsan, szinte pillanatokon belül. Az egész komputeripar olyan drámaian és olyan hihetetlenül agresszív ütemben fog felpörögni, amilyenre élő ember nem számított. Hogy miért csinálják? Egyszerűen, mert ez a biznisz.
Van egy sport, ami borzasztóan izgat. Ez a vadvízi evezés. Szerintem egy sport olyankor lesz népszerű, amikor van metafora-ereje a világ állapotával kapcsolatban. Ez egy olyan, fiataloknak szóló sport, amikor is őrült tempóban rohansz lefelé egy szakadékos, vízeséses pályán, és megpróbálsz a kajakban maradni. Veszélyes, de nem lehet belehalni. Az a kérdés, hogy beborulsz vagy nem. Ugyanolyan ez, mint ami ma az egész világgal történik. Az egész világ, mint egy golyó, el van veszve, és megy a semmibe. Ha mégis felszínen maradsz, az egy hatalmas sikerélmény. Szerintem ez nagyon találó metafora. Ez történik ma. A számítástechnika rohan, és csak az a kérdés, hogy fenn tudsz-e maradni, illetve tudsz-e úgy rohanni vele, hogy időnként még létre is hozz valamit.
– Múltkor azt mondtad nekem – csak nem volt időm rákérdezni –, hogy sokat filózol mostanában azon: vajon az égbolt üres-e vagy netán van mögötte valaki?
– Erről aztán a legnehezebb beszélni. Én egy olyan családból származom, amelyikben – azon oknál fogva, hogy a számomra szükséges szabadságot fel tudják kínálni – ridegen ateistának neveltek. Apám kommunista lett, ami természetesen nem azt jelenti, hogy kommunista lett, hanem azt, hogy eldöntötte, hogy nem akar többet zsidó lenni. Akkor ez teljesen logikus lépés volt, hiszen a kommunistaság egy olyan logikai osztály, ahol nincsenek többé se zsidók, se keresztények, csak az emberiség van. És akkor ugye testvér lészen minden ember. Hát ez egy darabig jól is működött. Én abban voltam fölnevelve, hogy Vietnámtól Norvégiáig nekem mindenki a pajtásom. Az lett mondva, hogy az ateizmus a világállapot. Egy idő után aztán az nekem egyre kevésbé kezdett tetszeni – pusztán intellektuális és szellemi igényesség okán –, hogy beérjem annyival, hogy az égbolt üres. Tehát, hogy nincs mögötte semmi vagy senki. Azt ugyanis nem lehet mondani, hogy az "Isten" szó a szótári készletben nem szerepel. Mert hogy ott van. Sztálin sok mindent el tudott érni, de a szótárból ő sem tudta kirakni ezt a szót. Valóban az foglalkoztat mostanában, hogyan lehet kijönni ebből az állapotból úgy, hogy az ember ne bolonduljon meg.
– Péter, köszönöm az őszinteségedet!

Olvasson tovább: