Kereső toggle

Nehéz az ugaron utat építeni

Interjú Kósáné Kovács Magdával, az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságának szocialista elnökével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– Konrád György író minapi cikkében sajnálatosnak tartotta, hogy Magyarországon
mindegyik kormány elköveti ugyanazt a hibát. Nevezetesen azt, hogy amikor elfoglalja a
pozíciókat, politikájában egyfajta állami túlhatalomra való törekvés jelenik meg,
kisebb-nagyobb mértékben. Egyetért-e ezzel az értékeléssel, illetve minek tudja be
azt, hogy a rendszerváltás után újra és újra problémát jelentenek ezek a kérdések?

– Nem mindenben értek vele egyet. De feltétlenül fontos megjegyezni: kormányozni
nehéz. 1990 óta úgy alakult a helyzet, hogy új politikai csoportoknak kellett
megtanulniuk a kormányzás "kínját." Ezen a vajúdáson túlesni egyetlen politikai
erőnek sem könnyű. Nem volt könny? a \'94-től \'98-ig kormányzó koalíciónak sem.
Annak ráadásul egy olyan koalíciós megállapodás hátterével kellett ezt a kormányzási
stílust, módszert kialakítani, amire sem azelőtt, sem azután nem volt példa. Mind az
Antall-kormány, mind az Orbán-kormány tulajdonképpen egypárti kormány, amely körül
ott vannak ugyan a koalíciós partnerek, de érdemi beleszólásuk a koalíciós politizálásba
nem volt, és most sincs. Ettől teljesen eltérő volt a szabaddemokraták és a
szocialisták koalíciós együttműködése, mint ahogy az közismert. A kezdeti túlhatalom
és a későbbi csendesedés görbéjét én nem látom törvényszerűnek. Sajnos! Mert
Antall József nem tudott stílust váltani még akkor sem, amikor kiderült, hogy az a stílus,
amelyet ő gyakorolni kíván, az a bukáshoz, a pártbázis felmorzsolódásához vezet.
Ezen a stíluson még srófolt, erősített Boross Péter amikor átvette a kormányrudat.
A "sajnos" arra vonatkozott, hogy egyelőre semmilyen jel nem látszik arra, hogy
valami kezdeti erős indítás után a Fidesz stílust akarna változtatni.

Ha valamiben különbözött a Horn-kormány az előtte és az utána következőtől,
akkor épp abban, hogy 72 százalékos többség birtokában mégis a konszenzusra törekvés
politikai stílusát választotta. Lehet arról vitatkozni, hogy ezt mindig helyesen
tette-e? Én azt gondolom, voltak olyan történelmi pillanatok, amikor élni kellett
volna azzal a 72 százalékos többséggel. De ez a visszafelé kritikus megjegyzésem sem
kérdőjelezi meg azt a szilárd meggyőződésemet, hogy a többséggel élni soha nem
jelentheti azt, hogy a szavazatok számával visszaéljen az, akinek több szavazata van.

– Miként értékeli, hogy a \'99-es költségvetésben a leginkább preferált terület
az erőszakszervezetek és az egyházi szféra.

– Az első terület kapcsán aggodalom tölt el, a második esetében pedig erős kétségeim
vannak. Eszem ágában sincs megkérdőjelezni annak a fontosságát, hogy ez az ország
visszanyerje a hétköznapok biztonságát, hogy az állampolgárok hétköznapi létét
ne fenyegesse erőszak. Ezért tudom, hogy bizonyos anyagi eszközöket is mozgósítani
kell. Tudom, minden pénzbe kerül, a biztonságunk is pénzbe kerül, de itt többről
van szó. Mert nem egyszerűen anyagi forrásokat kap a rendőrség, hanem olyan eszközöket,
amelyek a megvédeni akart, vagy megvédeni szándékozott állampolgárokat egyben
fenyegetik is.

A rendőrség is olyan túlhatalomra tesz szert, ami nem egyszerűen abban mutatkozik meg,
hogy több pénzzel gazdálkodik, mint eddig. Ha ezt hatékonyan használja fel, akkor áldásom
rá, vigye és használja az állampolgárok érdekében. De ehelyett maga a szervezet
kezd növekedni, olyan, új vertikumok, olyan új, a belső szervezeten belüli alágazatok
jönnek létre, amelyek vinni fogják a pénzt. A pénz nem az utcai biztonságban jelenik
majd meg, hanem túlnövekedett rendőri erőszakszervezetekben. Ahol íróasztal íróasztalt
szül majd, ott nagy kérdés, hogy az íróasztal-láncolat végén mi jut el az állampolgárokhoz,
akiket egyébként a frissen teremtett jogi eszközök személyes integritásukban, személyes
területükön is újfajta bizonytalansággal fenyegetnek.

Ami az egyházi finanszírozást illeti, én nagyon jól emlékszem a 90 és 94 közötti
időszakra, mikor elindult az egyházi kárpótlás, és az egyházak korábbi ingatlanait
elkezdte a törvény visszaadni az egyházaknak. Akkor elhangzott egy kérdés a
parlamentben, hogy hol van a határa az egyházak kártalanításának. Akkor az akkori
KDNP egyik vezető politikusa, Füzessy Tibor felállt és azt mondta, hogy a határ az
egyházak önmérséklete. Én úgy látom, hogy ez az önmérséklet az, ami teljesen hiányzik
az egyházaknak az állammal való viszonyából. Az egyházak mindent kívánnak és a
kormány mindent ki akar elégíteni. Márpedig a mindent akarás az egy olyan sajátos
spirál, amelyik évről évre növelni fogja az egyházak költségvetési igényeit.
Minden valószínűség szerint más, társadalmilag elismert igények terhére vagy rovására.


– Aki ad – többlet támogatást, pénzt – az elvár érte valamit. Mi lehet
ebben az alkuban az érdek?

Lehet erre jóhiszem? és reális válaszom. A jóhiszem? válasz az, hogy az egyházak
éppen történelmi hivatásukból adódóan közérdek? feladatokat vállalnak és végeznek
el, és ezeknek a finanszírozása társadalmi érdek. A jelek azonban nem erre mutatnak,
vagy nem csak erre mutatnak. Mindig szeretném a pozitív példákat kivenni az általánosan
negatív véleményemből. A jelek politikai összefonódásra mutatnak, hiszen a Fidesz
által fémjelzett politikai irányvonalnak szüksége van az egyházak politikai támogatására.
Ezt a politikai támogatást határozottan és nyomatékkal igénybe is veszi. A Fidesz egész
politikai mozgásából látszik, hogy az egyházak által adható, vagy nyújtható
politikai támogatásra hosszú távon alapozni akar, és azok a falak, amik ma az állami
és egyházi működés között leomlani látszanak, ezt a politikai együttműködést,
úgy látszik, tartósítják.

– Az Érdekegyeztető Tanács megszűnőben van, hisz egy új érdekegyeztetési
modellt dolgoztak ki a Gazdasági Minisztériumban.

– Amiben én a nagy veszélyt látom, hogy a folyamatos, állandó és a munka világának
szereplőit érintő kérdések teljességére kiterjedő érdekegyezetetés van veszélyben.
Én elképesztőnek tartom, hogy a nyugdíjasokat, a családokat, a bérből és fizetésből
élőket széles körben érintő kérdések úgy kerültek a parlament elé, hogy az Érdekegyeztető
Tanács akkor ismerkedett meg az adott kérdéskörrel, amikor az a javaslat már számot
kapott és a parlamenti vitája elkezdődött. Ugyancsak aggályosnak tartom, hogy az érdekegyeztetés
vázolt rendszerét – hát én is csak annyit tudok, amennyi a nyilvánosság előtt ebből
megjelent – egy sajátos kettősség jellemzi majd. Úgy tűnik, hogy a stratégiai és
a taktikai kérdésekre külön-külön érdekegyeztető fórumokat kívánnak szervezni.
Amiből az következik, hogy a kormány az általa kiválasztott személyekkel vagy
szervezetekkel eldönti a nagy kérdéseket, és utána az eldöntött nagy kérdések
kalodájába szorítva folyhat a törvényben rögzített és a munka világát érintő
érdekegyeztetés, vagy valamiféle szociális párbeszéd a kormány és a szociális területen
dolgozó szervezetek és szervek között.

– Úgy tűnik, hogy a szakszervezetek jelentős része ez ellen nagyon hevesen
tiltakozik. Mint volt munkaügyi miniszter Ön jól ismeri a szakszervezeti területet.
Mennyire megosztott a szakszervezeti mozgalom? Vannak akik ezen szervezetek egységes fellépését
jósolják a kormánnyal szemben, miközben Orbán miniszterelnök úr szokásos szerda
reggeli rádióbeszédében nem tartott attól, hogy egymást felerősítő sztrájkhullám
alakulna ki az országban. Mint mondta: kormány döntései minden sztrájkképes, vagy
sztrájkra hajlandó társadalmi csoport számára tartalmaznak olyan elemeket, amelyek
világossá teszik, hogy teljesen felesleges sztrájkolni a kormánnyal szemben. A kormány
érti a gondokat, az adott lehetőségek keretein belül pedig igyekszik megtalálni a szükséges
megoldásokat, amelyek hosszabb távú (az adott szakmára nézve jobb jövőt is kibontó)
stratégia keretében végrehajtható lépéseket jelentenek.

– A kormány és a szakszervezetek között gyakorlatilag nincs párbeszéd, és az
egyirányú információt nem tudom társadalmi párbeszédnek felfogni. A szakszervezetek
között létrejöhet olyan érdekközösség, ami alapot adhat egy egységes álláspont
kialakítására és ezt még akkor is mondom, amikor épp olyan napon beszélünk, amikor
sztrájk folyik az országban úgy, hogy az adott területen érintett szakszervezet közül
csak az egyik sztrájkol, kettő pedig nem.

Ennek ellenére azt állítom, hogy az érdekegyeztetési rendszer felrobbantása olyan
elementáris módon sérti a szakszervezetek érdekeit, hogy az eddigi tapasztalatok alapján
jó eséllyel azt jósolhatom, hogy ebben egységes álláspontra fognak jutni. Gondoljon
a szakszervezeti vagyon históriájára, ahol a legkülönbözőbb érdekképviseletek
teljesen azonos álláspontra jutottak. Míg ott az anyagi létükről, itt a politikai súlyukról
és politikai létükről van szó és egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a
politikai lét legalább olyan fontos a szakszervezetek számára, mint az anyagi kondíciók.

– Tölgyessy Péter, fideszes politikus a Magyar Nemzet karácsonyi számában azt
írta a szocialista pártról, hogy az – finoman szólva – erőteljesen meggyengült.
Fidesz-körökben mindezt úgy mondják: romokban hever. A nyilatkozatokban az is
szerepel, hogy azért heves az MSZP reagálása a kormánypártok döntéseire, mert nem
tudták feldolgozni a vereséget.

– Hadd induljak a harmadiktól. Vereséget feldolgozni nem könnyű. Én nagyon
nagy dolognak tartom, hogy fél esztendővel a választási vereség után a szocialista párt
ennek az igen komoly politikai frusztrációnak a feldolgozásában odáig jutott, ameddig
jutott: nincs semmilyen belső ellentét a szocialista pártban nincsenek egymásra
mutogató csoportok, nincs bűnbak-keresés. A nyilvánosság előtti szereplésünket egyáltalán
nem érzem túlzónak. Ez egy önbizalmát megőrzött pártnak a higgadt és kiszámítható
politizálása. A politikai légkör eldurvulásából adódóan néha persze a hang
viszonylag kemény. Keménynek is tudni kell lenni, különösen egy olyan stílusú
politizálásban, mint amilyet a kormánykoalíció néhány vezérszereplője ránk kényszerít.
Romjaiban van-e a szocialista párt? A pártnak újra kell építenie a saját politizálási
stílusát, mert ellenzékben van. Nemcsak az ellenzéki politizálási stílust kell fölépíteni,
hanem föl kell építeni egy új kormányzás lehetőségét, ami nem megy a 94 és 98 közötti
időszak kliséi alapján. Ha ennek a verejtékszagát érzi Tölgyessy Péter, akkor én
ezen nem vitatkozom, mert ugaron utat építeni nem könnyű. De a szocialista pártban
megvan az erő arra, hogy 2002-ig egy új győzelem lehetőségének az útját is kiépítse.

Olvasson tovább: