Kereső toggle

Rejtő Jenő nem jól tudta

Légió mindhalálig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Akkor kimentem a mosdóba, megittam egy liter vizet, és viszszamentem. Megvolt az
50 kilóm, fölvettek. Az orvos azt mondta, hogy legény, két hetet adok neked, és meg
fogsz dögleni." Frei Imre tizenhat éven át szolgált a francia hadseregben, ebből
tizenegy évet töltött a híres-hírhedt idegenlégióban. Saját bevallása szerint fél
a haláltól, de ha újra fiatal lehetne, újra légiósnak állna.



Frei Imre. A mai légió egy modern, nagyon jól képzett hadsereg

– Pontosan mi az az idegenlégió?

– A légió a francia hadsereg egyik része. Mondhatnám, hogy az a része, ami egy
nyílvesszőnek a hegye, más szóval egy elit alakulat. Ha jól tudom, körülbelül tízezer
tagja van.

– Csak külföldieket vesznek fel oda?

– Felvesznek mindenkit, de még a franciákat is úgy kezelik, mint az idegeneket.
A francia állam azért tartja fenn a légiót, hogyha valahol háborús konfliktus alakul
ki, akkor az ő fiai helyett ezeket az idegeneket küldje oda. De nem azért küldi, hogy
meghaljanak, hanem azért, hogy megvédjék a francia érdekeket.

– Úgy hallottam, hogy a kiképzés nagyon szigorú. Állítólag olyan is előfordul,
hogy a tisztek franciául adnak parancsot az újoncnak, aki – mivel még nem érti a
nyelvet – nem hajtja végre az utasítást, emiatt viszont jól megverik.

– Ez hazugság! Biztos olyantól hallotta, aki sosem volt a légióban. A tisztek a
dolgukat teszik. A kiképzés alapos és nagyon nehéz. Rákényszerítik a légiót, hogy
fegyelmezett legyen. Akármilyen vagány srác volt valaki civilben, ott olyanná kell válnia,
mint egy kezesbárány. A légióban azzal érvelnek, hogy a jelentkezők önként jöttek.
Azt is tudják a fiatalok, hogy nem ministráns gyerekeket képeznek ki, hanem hivatásos
katonákat, azt pedig nem lehet cukorka kiosztással elintézni.

– Ki lehet heverni ezt az időszakot?

– Hát persze, hogy ki lehet heverni, miért, én belehaltam?

– Ön mikor és hogyan került a légióba?

– Én az 1956-os forradalom miatt mentem ki Franciaországba. Tanítóképzős
voltam a Kiss János altábornagy utcában, és amikor kitört a forradalom, november 24-én
kimentem Ausztriába, onnan Franciaországba.

– Hány éves volt akkor?

– 17 és fél. Franciaországban – mivel tanító nem lehettem – kitanultam a központifűtés-szerelő
szakmát. Azalatt a három év alatt nagyon rosszul éltem, ezért jelentkeztem az idegenlégióba.

– Voltak hirdetések?

– Nem, akármelyik csendőrségre vagy laktanyába bekopogott az ember, és azt
mondta, hogy be akar állni a légióba, akkor felvették. Abban az időben még tartott
az algériai háború, tehát rengeteg fiatalra volt szükség. Nem volt gond, hogy az
embert fölvegyék a légióba. Manapság a jelentkezők tíz százalékát sem veszik
fel, mert kevesebb a háború, másrészt nagy a túljelentkezés.

– Ott tartottunk, hogy jelentkezett, és fel is vették.

– Nem ilyen egyszerűen történt. Mivel nagyon kevés pénzből éltem, és három
éven keresztül egyszer ettem naponta, húsz éves koromban 49 kiló voltam. A katonai
szolgálathoz viszont 50 kiló volt az alsó határ, így el akartak küldeni. Akkor
kimentem a mosdóba, megittam egy liter vizet, és visszamentem. Megvolt az 50 kilóm, fölvettek.
Az orvos azt mondta, hogy legény, két hetet adok neked, és meg fogsz dögleni.

– Szerencsére nem lett igaza…

– Fizikailag nem viselt meg a kiképzés, mert én azért álltam be a légióba,
hogy legalább háromszor tudjak enni naponta. Addig, amíg az olyan emberek, mint maga
is, úgy fogytak, mint a gyertya, én híztam. Jóformán nevetve csináltam végig a kiképzést.
Az volt a jelszavam, hogy soha sem tudnak annyira piszkálni, mint röhögtetni.

– A szülei tudták, hogy légiósnak állt?

– Megírtam anyámnak, hogy beálltam a légióba. Mindjárt azzal kezdte, amikor válaszolt
a levelemre, hogy milyen hülyeséget csináltál, kit öltél meg, mit loptál, miért
kellett beállnod a légióba. Ezt a magyarok verjék ki a fejükből, a légió nem az,
amit Rejtő Jenő írt. Mert sok fiatal ennek dől be, és ezért megy a légióba.

– Nagy a lemorzsolódás?

– Nagyon sokan dezertálnak. Van olyan, aki szerelmi bánatában áll be. Amikor
odakerül, akkor döbben rá, hogy hol is van. Szellemileg és fizikailag annyira leverik,
hogy az embernek jóformán gondolkodásra sincs ideje. A kiképzés alatt lassan kezdik
őket felemelni, de egészen más szellemben, mint ami a civil életben volt. Így válnak
igazi légióssá.

– Lelkileg vagy fizikailag nehezebb elviselni a kiképzést?

– Ott nincs lélek, ez a téma ott nem létezik. Akárki volt az ember – mert
voltak ott egykori miniszterek, papok, tanácsosok, hajóskapitányok is –, amikor beáll
a légióba, egy nagy nulla. Hogy mit csinált azelőtt, senkit nem érdekel.

– Tényleg volt miniszter is a légióban?

– Igen volt, egy korábbi svájci miniszter.

– Miért állt be, nem tudja?

– Na, ez az első dolog, hogy a légióban senki nem kérdez senkit, hogy honnan jött,
miért jött. Ez senkit nem érdekel.

– Engem érdekelt volna, ha ott egy miniszter.

– Ne érdekelje, mert engem sem érdekel, és én sem kérdeztem tőle, hogy miért
állt be, mert úgyse mondta volna meg. Mert ahhoz senkinek semmi köze. A múlt el van
temetve, egy légiósnak nincs légió előtti múltja. Mindenki az, aki most.

– Akkor mégis lehet alapja annak az állításnak, hogy sok kétes múltú ember, bűnöző
is légiósnak áll. Így van?

– Van, amikor igen. Amikor ágyútöltelékre volt szüksége a légiónak, akkor fölvettek
mindenkit, Indokínába például ezrével vitték az embereket, mert hullottak, mint a
legyek. Tehát utánpótlás kellett, nemigen vizsgálták, hogy ki mit csinált. Manapság,
ha magának van tízezer forint adóssága Ma-gyarországon, már nem veszik fel, mert van
mellette kilencvenkilenc másik, akinek nincsen. És nem akarnak összeütközni az
Interpollal. A mai légió egy modern, nagyon jól képzett hadsereg, amit a világ bármelyik
pontján elsőként lehet bevetni. Ezt akarta elérni a francia állam, és el is érte.
Nagyon sok hadsereg irigyli a légiót. Az amerikaiak meg is akarták venni. Persze a légiósok
azt mondták, hogy mi amerikai parancsnokság alatt nem fogunk harcolni, és kész. Nem
adták el.

– Önt hová vezényelték először?

– Algériában volt egy katonai bázis, amit a francia hadsereg megtartott 1967-ig.
Oda vittek először.

– Milyen harcokban vett részt?

– Volt hat-hét hónap, ami alatt történt egy-két összeütközés, de semmi
komoly dolog. Itt volt száz ember, ott volt nyolcvan ember, hírt kaptunk, hogy átjöttek
Marokkóból vagy Tunéziából, azokat az embereket kellett megkeresni, megsemmisíteni.
Bekerítette őket három-négy ezred, és már nem tudtak mozdulni.

– Milyen alakulatnál szolgált?

– Az ejtőernyős ezrednél. Ott olyan ejtőernyősöket képeznek ki, akik nagyon
magasról ugranak, úgy éjjel, mint nappal, különböző feladatokkal. 1965-ben kezdték
ezeket az embereket kiképezni, és én az első tíz között voltam. Ezután ejtőernyős
kiképző lettem.

– Hányszor ugrott?

– Több, mint 600 ugrásom volt.

– Milyen veszélyekkel jár az ejtőernyőzés?

– Velem például megtörtént, hogy a legelemibb biztonsági előírásokat is
figyelmen kívül hagytam, annyira rutinosnak tartottam magamat. A sisakot nem kötöttem
be, az ernyőt csak két kapoccsal raktam föl, nem úgy, ahogy kell. Kiugrottam a repülőből,
és minden mozgott rajtam.

– Majdnem elhagyta az ejtőernyőt?

– A sisakot eldobtam, mert verte az orromat, a magasságmérő mutatója meg
lejjebb-lejjebb ment, és mondtam, hogy ezer méter vagy nem, most már nyitom az ernyőt,
mert elszédülök. Mikor kinyitottam az ernyőt, nyolcvan méterre voltam a földtől.

– Kapott valamilyen fenyítést amiatt, hogy majdnem megölte magát?

– Nem, mindenki vigyázzban állt a földön, azt hitték, hogy ennek annyi,
kampec.

– Fél a haláltól?

– Igen, félek, természetesen. Ki az, aki nem fél? Nem az a bátor ember, aki nem
fél, hanem az, amelyik azt mondja, félek, de mégis megcsinálom.

– Ön bátor?

– Közönséges ember vagyok, mint akárki. Hogy megszoktam egy s más dolgot, az
megint más.

– Voltak hősök a környezetében?

– Algériában volt három magyar szakaszparancsnok az első idegen ejtőernyős
ezredben. A legmagasabb francia kitüntetéseket kapták meg, hárman összesen huszonhét
kitüntetést.

– Milyen harci feladatot kellett megcsinálni ehhez a huszonhét kitüntetéshez?
Mondjuk, hárman megöltek kétszáz embert?

– Öldöklésről nekem ne beszéljen. Kérdezzen meg egy villanyszerelőt, megrázta-e
az áram? Ugyanolyan kérdés, mint feltenni egy harcoló katonának, hogy ölt-e embert.
Olyan rossz kérdés, hogy borzalmas. Bocsánat, ne haragudjon. Ezek az emberek olyan
eredményeket értek el a szakaszukkal harc közben, ami kitüntetésre méltó. Ennyi.
Nem arról van szó, hogy minden légiós öldökölt. Amikor rá volt kényszerülve,
akkor ő lőtt, ha nem lőtt volna, akkor őt lövik le.

– Beszéltem egy vadászpilótával, ő mondta, hogy a pályafutása elején átgondolta,
hogy adott esetben lőnie is kell a repülőről, csak az a különbség, hogy ő
Magyarországért, a saját hazájáért tenné ezt.

– Egy légiós nem a hazájáért, hanem a légiójáért csinálja. A légiós először
légiós, és utána francia katona. Nagy különbség. Egy hivatásos katona ezzel keresi
a kenyerét. Ez egy szakma.

– Evezzünk kicsit szelídebb vizekre. A magánélete hogyan alakult, volt lehetősége
családot alapítani?

– Szó sem lehetett róla. Legalábbis abban az időben nem. Az ember vagy katona,
vagy családfő. A kettő együtt nem megy. Egy nős katona elveszti az értékének
kilencven százalékát, mert nem arra gondol, hogy mit kell csinálni, hanem arra, hogy a
gyerekemet el kell vinni az orvoshoz. A katonáknak huszonnégy órán át készenlétben
kell lenniük. Ha jön a parancs, akkor menni kell. Előfordult, hogy elindultunk a
hegyekbe fél napra, és három hónap múlva jöttünk vissza.

– Sok magyar van a légióban?

– Az ejtőernyős ezred tíz százaléka magyar. A mai napig nagyon szeretik a
magyarokat, becsülik őket amiatt, hogy ez a kis nemzet 1956-ban szembeszállt a
Szovjetunióval.

– És Ön szereti Franciaországot? Azt tartja a hazájának?

– Amikor én 56-ban elhagytam Magyarországot, akkor még esélyem sem volt arra,
hogy visszajöjjek Magyarországra. Tehát nekem Franciaország lett a második hazám.
Mert ő adta meg nekem a lehetőséget, hogy éljek. Hogy megkeressem a kenyeremet és létezzek.
Viszont soha el nem felejtettem, hogy magyar vagyok. Vannak olyanok, akik néhány év külföldi
út után hazajönnek, és nem beszélnek magyarul. Nevetséges. Én soha nem felejtettem
el magyarul beszélni, amint hallja, most is magyarul beszélek magával. Beszélhetnék
franciául is: úgy beszélek franciául, mint magyarul, ha nem jobban.

– Mennyi ideig szolgált a légióban?

– Pontosan tizenöt év nyolc hónapot voltam katona, ebből tizenegy évet töltöttem
a légióban.

– Megkapta a francia állampolgárságot?

– Francia állampolgár vagyok, igen. Mivel a francia hadsereg tagja voltam, nem
utasíthatták vissza a kérelmemet, úgyhogy két hónapon belül el volt intézve a
francia állampolgárságom.

– Nyugdíj jár Önnek?

– Igen, életem végéig. A légió egyébként soha nem hagyja magára a sebesültjeit,
sem a halottait. Mindig gondoskodik róluk, amit talán más hadseregben nem találunk
meg.

– A beszélgetés elején említette, hogy kényszerből választotta ezt a pályát.
Ha újra fiatal lehetne, és nem volna semmilyen kényszerítő körülmény, ugyanezt választaná?

– Igen, ugyanezt választanám, de okosabban csinálnám. Nem hagynám ott a légiót
tizenegy év után, és a keresetemet jobban beosztanám. Mert abban az időben úgy ment
a pénz, ahogy jött…

Olvasson tovább: