Kereső toggle

A feladat: a liberális elvek képviselete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Pető Iván, Kiss János és Magyar Bálint anno 1990. Több mint egymillióan
szavaztak rájuk Fotó: MTI

Az 1998-as választások nagy vesztese az SZDSZ. A szabaddemokraták – azok után,
hogy 1990-ben és 1994-ben is több mint egymillió választó támogatását elnyerték
– mindkét előző ciklusban az Országgyűlés második legnagyobb frakcióját
alakíthatták. Most szavazóik kétharmadát elveszítve a negyedik helyre szorultak, s
míg korábban nélkülük gyakorlatilag nem lehetett kétharmados törvényt alkotni,
mára befolyásuk minimálisra zsugorodott. A párt elnöke és az ügyvivők még a
választások éjszakáján bejelentették lemondásukat. A különböző pártfórumok
– a június 20-ra öszszehívott rendkívüli küldöttgyűlés előkészítése
keretében – ezekben a napokban elemzik a kudarc okait és a kibontakozás
lehetőségeit. Lapunk a párt három alapító tagját és egyben meghatározó
személyiségét kérdezte ezekről a dilemmákról: Vásárhelyi Miklóst, az SZDSZ
talán legtekintélyesebb "öregjét", aki ugyan 1994-ben visszavonult az aktív
parlamenti politizálástól, de szava máig meghatározó súlyú a pártban. Haraszti
Miklóst, aki négy évvel ezelőtt szintén felhagyott a parlamenti politizálással,
így személye nem "kompromittálódott" a koalíciós kormányzás elmúlt négy
évében. És Kőszeg Ferencet, aki tíz évvel ezelőtt meghatározó szerepet töltött
be a Szabad Kezdeményezések Hálózatának párttá alakulásában. A politikától most
visszavonuló képviselő egyben a Magyar Helsinki Bizottság egyik alapítója és
vezetője, a liberális értékek párton belüli markáns képviselője.

A kudarc okai

A választási kudarc okait firtató kérdésünkkel kapcsolatosan Vásárhelyi Miklós
kifejtette: "Szerintem az SZDSZ a négy év alatt mélyen a képességei és
lehetőségei alatt szerepelt. Nem tudta megfogalmazni és a közvéleménnyel
megismertetni azokat az értékeket, amelyeket képvisel, és amelyek a létét
indokolják. Nem volt határozott, saját politikája, jellemző profilja, és ennek
eredményeképpen a választók egy nagyon jelentős része nem tudta, hogy
tulajdonképpen miért erre a pártra kellene szavaznia." Hasonlóan ítéli meg a
helyzetet Kőszeg Ferenc is, aki "nagyon szomorúnak, sőt katasztrofálisnak" tartja
a választások erdményét az SZDSZ szempontjából. Az SZDSZ elveszítette szavazatainak
kétharmadát, méghozzá egy meglehetősen biztos szavazóbázist. Véleménye szerint
"eddig a párt joggal dicsekedhetett azzal, hogy a legstabilabb párt Magyarországon,
hogy van az országban egy egymilliónál nagyobb választói réteg, amely tudatosan az
SZDSZ-re szavaz. 1990-ben ugyan némelyek azt mondták, hogy csak azért létezik ez a
réteg, mert az SZDSZ a radikalizmusával megtévesztette a választókat; de a 94-es
választásokon bebizonyította, hogy ez nem így van: amikor az SZDSZ, megtartva
liberális alapállását, az antikommunista retorikát átengedte a szélsőjobboldalnak,
akkor is megmaradt ez az egymilliós választói réteg. Tehát most valami nagy baj van,
nagy csalódást okozott az SZDSZ, éppen ennek a választói rétegnek. Természetesen az
is kérdés, hogy ez olyan helyzet-e, amiből vissza lehet térni a 20 százalékhoz, vagy
pedig innen már nincs visszaút?" – tette fel a kérdést. Kőszeg Ferenc arra is
felhívta a figyelmet, hogy a párt választóinak elpártolása legerőteljesebben
Nyugat-Magyarországon következett be, tehát "a hagyományosan legerősebb SZDSZ-es,
és a leginkább Nyugat-orientált választórétegekben, ami azt sejteti, hogy a Fidesz
választóinak egy nagy része az SZDSZ-től ment át".

Kőszeg szerint ezt a folyamatot kétféleképpen lehet értelmezni. Az egyik
értelmezési lehetőség szerint azok mentek át a Fideszhez, akik azért csalódottak,
mert az SZDSZ belépett az MSZP vezette koalícióba. A másik értelmezési lehetőség,
hogy azok mentek át a Fideszhez, akik az utóbbi másfél-két év SZDSZ-politikájával,
az SZDSZ arctalanná válásával elégedetlenek. Abban azonban Kőszeg Ferenc szerint
"többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy ha már be is lépett az SZDSZ a
koalícióba, 96-ban ki kellett volna lépnie". Véleménye szerint "az akkori
küldöttgyűlés amiatt gyűlt össze, hogy megvitassa, mi legyen a koalíció jövője,
és Hack Péter emlékezetes felszólalása éppen arról szólt, hogy az SZDSZ nem
folytathatja tovább az elveivel kapcsolatban morálisan elbizonytalanodott
politikáját."

Haraszti Miklós nem a koalícióba való belépésben látja a választási kudarc okát,
inkább abban, "ahogy ennek a koalíciós szerepvállalásnak a mibenlétét,
kommunikációját és távlatát elképzeltük". Szerinte az SZDSZ nagy hibája volt,
hogy nem fordított figyelmet arra, hogy "ehhez az 54 százalékos MSZP-hez kapcsolódó
koalíciós szerepléshez egy egészen más típusú megjelenítés tartozna". Haraszti
úgy látja, hogy ebben a helyzetben "a kommunikáció stratégiai kérdéssé lépett
elő, és ezt az SZDSZ nem ismerte föl". Ennek véleménye szerint két fő oka van,
két olyan fontos történelmi tényező, amelyeknek meg kellett volna változtatniuk az
SZDSZ kommunikációs stratégiáját. Az egyik: "Az SZDSZ a jelentős pártok közül
ma már gyakorlatilag az egyetlen, amelynek természetes vezére nem volt, és ma sincs.
Nincs olyan vezetője, aki a politikai vezérséget szívesen, akarattal és karizmatikus
módon vállalja, aki politikaalakító tényező szeret lenni, és akinek megvan az a
képessége, amely a politikai vezér lényege, hogy képes meghatározni a politikai
közélet témáit, és középre \'kalapálni\' azokat az ügyeket, amik az ő
támogatóinak fontosak." A második, véleménye szerint, ugyanilyen történelmi
körülmény, ami külön kommunikációt igényelt volna, ehelyett azonban mindvégig –
lényegében a szocialistáknak kedvező módon – elhallgatta az SZDSZ, az, hogy
"vétóval nem lehet közös kormányt működtetni". Haraszti úgy látja: "Két
év után a szocialisták számára is világossá vált, hogy gyakorlatilag bármely
kérdésben megzsarolhatják az SZDSZ-t, és a veszekedős párt szerepére
kényszeríthetik azzal, ha minden egyes témában a nyilvánosság elé lép, amelyben a
saját programját veszélyeztetve látja. Az SZDSZ-nek döntenie kellett, hogy minden öt
téma közül melyik az az egyetlenegy, amelyben markánsan kifejti az álláspontját."
Ezek a szituációk azt eredményezték, hogy az SZDSZ "ilyen módon két szék között
tartósan a pad alá került. Ha megszólalt, akkor nem az látszott, hogy az elvei
érdekében szólal meg, hanem konkrét ügyekben, rossz esetben egyenesen személyes
ügyben felszólalónak, azaz a hatalomért veszekedőnek; ha viszont nem szólalt meg,
akkor elveit felejtő, gyenge és jellegtelen pártnak mutatkozott." Tehát az SZDSZ,
annak ellenére, hogy "a magyar alkotmányosság és a köztársasági gondolkodásmód
úttörője volt, nem gondolta végig, hogy valódi többpártrendszeri körülmények
között mire való egy párt, és különösen egy liberális párt". Véleménye
szerint szembesülni kellett volna azzal, hogy "egy párt nem arra való, hogy a
közjót szolgálja, hiszen a párt léte maga szolgálja a közjót; a párt arra való
– ahogy a szó latin jelentése (rész) is mutatja –, hogy a saját közönségét
ápolja mindenekelőtt". Az SZDSZ ezt négy évig másképp látta, úgy gondolta:
"Megválhat olyan személyiségektől és olyan programpontoktól, amelyek túl sok
konfliktust okoznak, és cserébe felvállalhatja azokat az általános témákat,
amelyeket a néppártok jellegük szerint felvállalhatnak, de az olyan pártok,
amelyeknek az a lényegük, hogy a szélsőségekre soha nem számíthatnak, sem
választási szituációban, sem a választások közti időszakban, nem vállalhatnak
fel." Haraszti úgy ítéli meg, hogy "az ilyen pártok egyetlen valutája: éles,
pontos problémalátásuk, a szöget fején találó fogalmazásuk, a fantáziájuk és
személyiségeik ragyogása".

Kuncze-jelenség

Sokan elemzik mostanában az úgynevezett "Kuncze-jelenséget". 1994-ben, úgy
tűnik, szavazatokat hozott a listavezetővé hirtelen előlépett politikus személye.
Felvetődik a kérdés, most jelentett-e hátrányt az ő pragmatikus, gyakorlatias
személyisége?

Vásárhelyi Miklós nem kötné a mostani kudarcot Kuncze személyéhez. Szerinte:
"Kuncze 94-ben valóban egy hirtelen lendületet adott a pártnak azzal, hogy ő lett a
párt miniszterelnök-jelöltje, illetve az országos lista vezetője." Vásárhelyi nem
ért egyet azokkal, akik túlságosan szembeállítják a pragmatizmust és bizonyos
politikai alapelveket. A jelenlegi hátrányt véleménye szerint az jelentette, hogy
"az elnök önmagában nem tehet csodákat. Ha a párt maga, és különösen a párt
vezetése nem dolgozza ki azokat a szilárd pontokat, a programnak azokat a nagyon
határozott tételeit, amelyektől soha, semmilyen körülmények között el nem tér,
és a politizálást csak ezeken belül folytatja, akkor az elnök is ugyanebbe a
helyzetbe kerül." Kőszeg Ferenc szerint ugyanakkor "ügyetlenség volt a
\'választóembernek\' és első húzóembernek megmaradni belügyminiszternek is,
tehát egy olyan minisztérium élén, amely nyilvánvalóan nem tud látványos sikereket
produkálni".

Vannak, akik úgy ítélik meg, jelentős szerepe volt a választási kudarcban annak,
hogy az "alapító atyák" nagyon visszavonultak a pártszerepléstől. Többen úgy
vélik, fontos lenne, hogy olyan személyiségek, mint Kis János, Tamás Gáspár
Miklós, Haraszti Miklós, vagy éppen Vásárhelyi Miklós aktívabban részt vegyenek a
párt politikájának meghatározásában. Vásárhelyi Miklós ezzel szemben természetes
folyamatnak tarja az említettek háttérbe húzódását, és nem lát semmi különöset
ebben. Inkább azt tartja bajnak, hogy "az új arcok, az új nemzedék az egész magyar
politikai életben – ez nem csak az SZDSZ-re vonatkozik – nem eléggé jelentkezik".
A rendszerváltás óta eltelt immár nyolc év. "A Fidesznél viszonylag sikeres dolog,
hogy ott mégiscsak új arcok vannak, bár meg kell mondanom, hogy magán a Fideszen
belül sem megy végbe úgy az ottani új generációnak a feltörése, mint ahogy azt az
ember elvárná, mert ezek az emberek, akik ma a Fideszt vezetik, ugyan a fiatalabb
generációhoz tartoznak, de a vezetés tíz éve ott sem változik." Ezek Vásárhelyi
szerint "nem egészséges folyamatok". Szerinte egy egészséges, demokratikus
pártban ennyi idő alatt komoly változásoknak kell bekövetkeznie, jobban lehetőséget
kell nyernie a generációs változásoknak, párton belüli irányoknak arra, hogy
megjelenjenek. Itt a magyar demokráciának egy általános gyengeségéről van szó.

Szükség van-e az SZDSZ-re?

A választási eredmények ismeretében joggal vetődik fel a kérdés: szükség van-e
ma Magyarországon az SZDSZ-re? Vásárhelyi Miklós szerint: "Erre a mostani SZDSZ-re,
így, ahogy most van – mint azt a választók is kinyilvánították szavazataikkal –
olyan nagyon nagy szükség nincsen." Más lenne a helyzet, ha az SZDSZ visszatalál,
magára talál. "Ha néhány nagyon fontos kérdésben kidolgozza az álláspontját,
és utána megtalálja azokat a politikusokat, akik ezt a koncepciót érvényesíteni
tudják, akkor a magyar politikai palettán az SZDSZ-nek van helye, mégpedig a
jelenleginél sokkal nagyobb helye. Ha erre az SZDSZ nem lesz képes, akkor
elkerülhetetlenül ugyanarra a sorsra jut, amire a rendszerváltoztató pártok közül
az MDF vagy a kereszténydemokraták kerültek. A pártok addig élnek, addig léteznek,
amíg van saját mondanivalójuk a társadalom számára. Ha nincsen, akkor a létezésük
értelmetlenné válik." Vásárhelyi nagyon reméli, hogy "ebben a pártban meglesz
az erő a megújulásra, de ez a jövő kérdése, még nem eldöntött kérdés".

A megújulás lehetősége

A jelenlegi helyzetben – az előzőek tükrében is – a párt belső fórumainak a
kudarc okait elemző feladatánál talán csak az jelent nagyobb kihívást, hogy
megtalálják az utat a megújuláshoz. Vásárhelyi Miklós elmondta, hogy "először
is nagyon komoly belső szellemi tisztázást kellene végrehajtani, hogy mi az a néhány
kérdés – gondolok itt az emberi jogok, a tényleges, európai színvonalra való
felemelkedés, a piacgazdálkodás, a szolidaritás, vagy ami rendkívül fontos: a
korrupció elleni harc kérdésére –, amit a párt magára vállalhat, és ezzel
egyéni arculatot teremt magának, amit minden gyakorlati kérdésben megvalósít".
Szerinte a pártot olyan helyzetbe kellene hozni, hogy "felemelt zászlóval
harcolhasson a korrupció ellen". Az SZDSZ-nek fel kellene vállalnia olyan alapvető
kérdések következetes képviseletét, mint például az állam és az egyház
szétválasztása. Ezekben az ügyekben akkor is következetesen kell fellépnie, "ha ez
esetleg időnként nagyon komoly konfliktusokkal, sőt, átmenetileg bizonyos
ellenállással és népszerűtlenséggel jár".

Vásárhelyi szerint az SZDSZ-nek a klasszikus liberális álláspontot nagyon erős
szociális érzékenységgel kellene képviselnie. "A klasszikus liberalizmus ma már
Európa egyetlen fejlett országában sincs gyakorlati módon jelen. Azok a pártok,
amelyek ma uralmon vannak Európában, de még az Egyesült Államokban is, jellegzetesen
úgynevezett szociálliberális pártok, tehát olyan liberális pártok, amelyek a
társadalomban és a gazdaságban a liberális elveket érvényesítik, ugyanakkor nem
feledkeznek meg az emberi méltóságról és a szociális igazságosságról sem."

Haraszti Miklós szerint az SZDSZ megújulása érdekében a pártnak "nem szabad
szomorú pártnak lennie, vidám, szellemes, nagyvonalú, nem \'güzümódra\', hanem a
méltányosság módján konstruktív, ugyanakkor kritikájában találó pártnak kell
lennie". Úgy véli: "Mostantól kezdve soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy a
magyar közéletnek az az egyharmada, amely a liberalizmus mögött állt eddig, továbbra
is ott van, és őneki kell muzsikálni. Senki másnak, neki kell muzsikálni, ehhez kell
megtalálni az eszközöket, nem kell mindenről beszélni, de amiről beszél, arról
viszont nagy erővel, és sokszor. Ebben az esetben ez a közönség megtalálja a
pártját." Haraszti úgy látja, hogy "az SZDSZ sorsa, ha van neki sorsa, az, hogy
valóban a mérleg nyelve legyen, mert az SZDSZ van középen". Az SZDSZ Haraszti
Miklós szerint azzal szolgálja a legjobban a közjót, ha a "saját közönségének
muzsikál".

Kőszeg Ferenc emellett az MSZP-ről való leválásban látja pártja megújulásának
lehetőségét. Véleménye szerint: "Ha ezt nem teszi meg, az SZDSZ tragikusan abba a
helyzetbe kerül, amire egyébként voltak előrejelzések már 94-ben, miszerint az MSZP
szatellit pártjává válik. Ez nem általános, elvont kérdés, hanem konkrét, szinte
azt lehet mondani, napi kérdés, mert az önkormányzati választáson minden bizonnyal
nagyon sokan fogják azt gondolni, hogy az MSZP-vel kellene alkuba bocsátkozni, akkor meg
lehet nyerni a polgármesteri, önkormányzati helyeket." Kőszeg szerint a kérdés az,
hogy "milyen áron". Tehát milyen alkukat lehet kötni, esetleg milyen polgármesteri
helyeket szerezhet meg az SZDSZ egy ilyen vert helyzetben. "Attól a pillanattól
kezdve, hogy közös a polgármesterjelölt, megint össze van kötve a két párt."
1994 őszén az önkormányzati megállapodások következtében több helyen erős
SZDSZ–MSZP testület jött létre. Ezeken a településeken "azt lehet látni, hogy az
önkormányzati képviselők szenvednek attól, hogy nem bírnak kiszabadulni ebből a
fogságból, és kénytelenek asszisztálni egy csomó kétes ügylethez, amelyet az MSZP
keresztülvisz". Kőszeg szerint nagyon kérdéses, hogy megéri-e, és az SZDSZ-ben
eléggé erős az a nézet, hogy nem éri meg ilyen alkudozásokba bocsátkozni.
Ugyanakkor "akiknek érdeke fűződik ahhoz, hogy megőrizzék a pozíciójukat
polgármesterként, azokat nehezen lehet lebeszélni hogy megpróbáljanak valamilyen
egyezséget kötni a szocialistákkal". A politikus úgy látja: "Az SZDSZ-nek le kell
válnia, és visszatalálnia önmagához, mert voltaképpen bizonyos liberális elveket
most senki nem képvisel."

Olvasson tovább: