Kereső toggle

A haláltáborok túlélőjének vallomása

Nekem emberebb embernek kell lennem

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az A–17854-es számú auschwitzi fogoly visszatért a
fogolytáborból. Ötöt is megjárt az amerikai csapatok
érkezése előtt. A tábort felszabadító amerikai parancsnok
azt tanácsolta, ne menjen haza, Svájc, Svédország vagy
Amerika közül választhat. A ma nyolcvankét éves Schwarcz
Sándorral Debrecenben beszélgetett Pozsár Gábor.



Schwarcz Sándor. "Nem felejtem el a múltat"

Izrael államának 50 éves jubileumához közeledve újra
felidézzük az 54 évvel ezelőtt történt holocaust
szörnyűségeit, a zsidóság létért folytatott küzdelmét.
Schwarcz Sándor életben maradt, de úgy tért haza, mint aki a
poklot járta meg. Fogoly volt Birkenauban, Auschwitzban,
Gross-Roseben, Dachauban, Mühldorfban. Szenvedései alatt a
következő fogadalmat tette: "Sohasem felejteném ezt a
borzalmas szörnyűséget. Nem felejtek, és nekem emberebb
embernek kell lennem, ha élve sikerülne ismét békés
polgárok közé innen kikerülnöm. Nem felejtek, és mindig
megkülönböztetett emberséggel szolgálom embertársaimat.
Fogadalmam betartása számomra szent kötelességgé válna –
életben maradásom esetén. Gyűlölködés, bosszúérzés
nélkül kívánok élni, segíteni a gyengébbeket, a
rászorultakat, egy-egy könnycseppet ahol tudok, letörlök. Nem
törődve senki származásával, hovatartozásával igyekszem
azon, hogy a háború után élő generáció tanuljon a
történelemből."



– 1944. június 29-én a Debreceni Téglagyárból egy
szerelvény marhavagonjában kerültem az auschwitz-birkenaui
koncentrációslágerbe. Külföldi rádiókból már
értesültem a gázkamrákról. Érkezésünk után a
családomtól elválasztottak, és egy fess SS-tiszt felé
tereltek minket. Ő volt dr. Mengele, aki eldöntötte, hogy
balra vagy jobbra menjen az ember. Életről és halálról
döntött. Én negyven-ötven rokonomat, köztük huszonhat
gyermekkorút vesztettem el. Miután a birkenaui 9-es számú
barakkba tereltek negyven honfitársammal, egy SS-tiszt
megkérdezte, van-e köztünk hivatásos futballista. Négyen
nyújtottuk a kezünket. Korábban egy debreceni csapatban
játszottam, amatőr szinten. Tehetségesnek, jó
állóképességűnek bizonyultam, és a próbajáték során a
másik három férfi nem felelt meg. A cigányláger csapatában
kilenc cigányfiúval és egy kispesti futballistával kerültem
össze. Az első mérkőzés volt a legnehezebb. Az állás 2–2
volt, amikor az "SS-edzőnk" elővette a pisztolyát, és
azzal sarkallt minket a 3–2-es győzelemre. Még három
mérkőzést vívtunk és mindháromszor győztünk, de utána a
cigányláger lakóit likvidálták, mert kellett a hely az
újabb transzportáltaknak. A pályát csak egy drótkerítés
választotta el a gázkamrától, krematóriumtól, így a
mindennapi edzések, mérkőzések alkalmával láthattam a
gázkamrákba vonulók tízezreit, majd a krematóriumok
kéményein keresztül az elpusztítottak füstjét.



Éppen ebben az időben érkeztek kivégzésre a dunántúli
zsidóság tízezrei. Szigorúan tiltott volt beszélgetni a
krematórium munkásaival, akiket különben háromhavonta
váltottak, mivel ők is kivégzésre voltak ítélve. A szigorú
tiltás ellenére a debreceni Freidmann Sándor, a gázkamra és
a krematórium munkása sok mindenről tájékoztatott, hogy mi
történik a belső helyiségekben. Többek között elmondta,
hogy a gázkamrák szellőztetése után a kemencék elé hurcolt
halottak aranyfogait kiszedték, ezt egy magasabb rangú SS-tiszt
ellenőrizte, és magával vitte azokat. Nem tudom,
hozzátartozóim közül kinek volt aranyfoga, azonban
megtörténhet, hogy a svájci bankok páncéltermeiben a tömbbe
préselt arany között ott lehet az én rokonaim aranya is.



Csapattársaim kivégzése után az Union lőszergyárban kellett
dolgoznom. Itt 12 órás műszakban hajszoltak bennünket és
éheztünk. Egy hatalmas présgép volt a munkaeszközöm. A
fáradtságtól és az éhezéstől legyengülve súlyos baleset
ért. A nehéz prés lecsapódva szétroncsolta a kezem egyik
ujját. Az igen erős vérzést a másik kezem erős
szorításával igyekeztem megszüntetni. Nem mertem ezzel a
súlyos sérüléssel jelentkezni, mivel az volt a szokás
Auschwitzban, hogy az ilyen nagyobb sérülést orvosilag nem
gyógyították, hanem egyszer?bb eszközt használtak: a
gázkamrát.

Azóta több mint 50 esztendő telt már el. Korábban fordultam
német szervezetekhez az Union üzemében történt balesetem
kárpótlási igényével, azonban nem jártam olyan
szerencsével, mint az az 1337 önkéntes SS-katona, akik havi
járadékban részesülnek. Mert én csupán munkása voltam az
akkori német államnak.

1945. január 18-án kiürítették az auschwitzi lágert. Egyre
fájdalmasabban éreztem a bokámat, féltem a ficamtól, ami a
halált jelentette volna. Kékre fagyott kezemet igyekeztem a
ruháim közé dugni. Máskor odakaptam a cipőmhöz és
ütögettem róla a havat. Az erőfeszítéstől a könnyem
csorgott. Mindez feltűnhetett az egyik SS-tisztnek, aki mellém
ugrott és kesztyűs öklével ütött, ahol ért. Arra
vigyáztam, el ne essem, mert felállni nem bírtam volna.

A dachaui barakkban összepréselve, penészes és rohadt szalma
volt az ágyunk. Millió tűszúrással ellenség támadt rám,
kegyetlenül csípett, mart, maradék véremre áhítozott:
bolhák, apró fekete bogarak nyüzsögtek rajtam, még volt
bennem annyi vér, hogy éhségüket csillapítsák. Csípésük
helye éktelenül viszketett. Aztán mégis vakaróztam, testem
minden részéhez egyszerre szerettem volna elérni, lábaimmal
is próbáltam dörzsölni elérhető helyeket. Nevetni tudtam
volna: a férgek menedéket és táplálékot találnak nálam,
jótevőjüknek tekintenek! Már a véremet sem sajnáltam.

Mühldorfban újabb vérszívók inváziója ért a láger
fenyvesében. A változatosság kedvéért ezek az élősdiek nem
fekete, hanem sárga tetvek voltak. Ezek a veszedelmes állatkák
nemcsak csíptek, hanem flekktífuszt és más halálos
betegséget terjesztettek, s alaposan megtizedeltek minket.
Ekkorra az én szervezetem is úgy legyengült, hogy
gyomorvérzést kaptam. Az "egészségügyi" sátorba vittek,
ahol másik két csontváz-emberrel osztottam meg az ágyamat.
Tetvesen, furunkulusokkal tele feküdtem.

A mellettem fekvők meghaltak, de én élni akartam. 1945. május
1-jén már vizet sem kaptam, rosszul voltam, ekkor feladtam az
életet, vártam a halált. Félig eszméletlen voltam, amikor
május 2-án furcsa zajokat hallottam. Valaki kiáltott: "Itt
vannak az amerikaiak!" A sátorponyvát elhúzta egy néger
katona, s amikor meglátott minket, döbbenten nézett és
elkezdett sírni. Közülünk, aki tudott, elkezdett felé
kúszni, volt, aki a lábát csókolgatta. Mentőn szállítottak
el egy apácakolostorba, az úton a katonaorvos hátranyújtott
egy tábla csokoládét. A kolostor korábbi betegei német
elmebetegek voltak; az SS-katonák benzininjekcióval végezték
ki őket. Miután megerősödtem, a mühldorfi tábor
áldozatainak temetésén is részt vettem. Az amerikai katonák
kihantoltatták az SS-katonákkal a tömegsírokat, és minden
egyes tetemnek külön sírt ásattak. A mühldorfi lakosokat is
kiterelték a szövetséges katonák, hogy nézzék végig a
nácizmus "eredményét". Az utcákra nagy plakátokat
ragasztottak, ez állt rajtuk: "Wessen Scheld?", azaz "Ki a
bűnös?". Csontváznyira fogyott zsidó emberek holtteste volt
lefotózva. Egy plakátot eltettem, ma is itt van az ágyam
mellett.

Az amerikai parancsnok közölte, hogy Magyarországot súlyos
bombázások érték, romokban áll az ország. Azt mondta: "Ne
menj haza! Mi el tudunk vinni Svájcba, Svédországba, de új
hazádul az USA-t is választhatod." Magyarországot
válaszottam, ez az én hazám.



1945. július 15-én az amerikai katonák kekiruhájában
érkeztem az agyonbombázott állomásra Debrecenben. Az első
oszlopot átöleltem. A Hatvan utcai kétszobás lakásunkban
idegenek laktak, kérdezték, mit keresek itt. Nem is tudtam mit
felelni. Idős szüleim már a háború előtt betegek voltak,
nem hittem, hogy kibírják a viszontagságokat, később azonban
találkoztam egy ismerősömmel, aki azt mondta, élnek.
Bekopogtam az ajtón és kijött az anyám. Ennyit mondott:
"Sanyi, megvagy?" – és kis híján elájult.

Amikor a szüleim meghaltak, a Csokonai utcai vizes-penészes
lakásban éltem tovább. Kétszer kaptam tüdőgyulladást, az
orvos azt mondta, a harmadik el fog vinni. Kisétáltam a
Nagyállomás várótermébe, adtam a portársnak egy üveg
sört, cserébe megengedte, hogy ott aludjak. Jó néhány héten
át így tettem 1965-ben. Reggelenként hazamentem,
megborotválkoztam, majd bementem a Centrum áruházba és
beültem az igazgatói székembe. Senki sem sejtette, hogy az
állomáson alszom. Amikor az egyik beosztottam megtudta, hogy
kapok lakást, míg ő három gyermekkel szűkös körülmények
közt él, arra kért, szánjam meg őket, és adjam át a
kiutalást. Annyira könyörgött, hogy végül lemondtam róla.
A kiutalás átruházásáért fegyelmit kaptam, és közölték,
hogy többet nem kapok lakást. Végül 56 évesen kerültem ebbe
a Holló János utcai egyszobás lakásba. A Mühldorfból hozott
plakátot az ágyam mellé ragasztottam.

Amikor egy villanyszerelő dolgozott a lakásban, a képet
meglátva megborzongott. Azt kérdezte: "Mire jó ez? Miért
jó magának minden reggel ezt nézni?" Azt válaszoltam neki:
én ezek között maradtam életben. Most reggel bemegyek
igazgatóskodni az áruházba, de nem felejtem el a múltat, az
egyszerűségemet, nem felejtek semmit, ami történt, nem leszek
öntelt és elbizakodott. Ez a plakát az optimizmusom jele.

Olvasson tovább: