Kereső toggle

"47 év és egy hónap után az Egyesült Királyság távozzon az Európai Unióból"

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Két miniszterelnök és két munkáspárti vezérkar bukása, két előrehozott választás, az EU-szkeptikus Nigel Farage két pártjának elképesztő EP-sikerei és parlamenti fiaskói – ez kellett ahhoz, hogy 47 év és egy hónap után az Egyesült Királyság távozzon az Európai Unióból.

Szombaton nulla órától elkezdődött a várhatóan december 31-ig tartó átmeneti időszak az Egyesült Királyság és az EU kapcsolatában, amelynek egyik legfontosabb célja az, hogy időt biztosítson Londonnak és Brüsszelnek a megállapodásra a jövőbeni kétoldalú kapcsolatrendszer sarkalatos szabályairól. A brit kormány átfogó, a szolgáltatásokra is kiterjedő kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodást szeretne az EU-val, de dönteni kell egy sor másik kérdésről is az igazságügyi szervek együttműködésétől a gyógyszer- és a repülésbiztonság, a halászati jogok vagy a védelmi és a biztonságpolitika kérdéséig.

A kilépés pillanatában megszűnt a folyamatot eddig irányító Brexit-ügyi minisztérium, és a további tárgyalásokon brit részről egy negyvenfős stáb vesz majd részt, közvetlenül a londoni miniszterelnöki hivatal fennhatósága alatt.

Az átmeneti időszak lejártáig jórészt a jelenlegi szabályrendszer marad érvényben az Európai Unióval fennálló viszonyban, vagyis legalább az idei év végéig semmiféle érdemi változás nem lesz érzékelhető olyan területeken, mint az EU-állampolgárok jogosultságai, a beutazás, a bevándorlás szabályozása, a légiközlekedés vagy a kereskedelem.

Nem szűk többség

A brit választók az EU-tagságról 2016 júniusában tartott népszavazáson döntöttek úgy, hogy az Egyesült Királyság lépjen ki az Európai Unióból: a referendumon a résztvevők 51,89 százalékos többsége voksolt a távozásra. Bár a maradáspártiak és az európai mainstream média szereti ezt „szűk többségnek” beállítani, érdemes fejben tartani: több mint 1,3 milliós többséggel szavaztak a britek 2016-ban az Unió elhagyása mellett, 72 százalékos részvétel mellett.

A brüsszeli elit, a mainstream európai média és Brüsszel londoni szövetségesei mindent megtettek, hogy a Brexitből a világosan kinyilvánított népakarat ellenére se legyen semmi. Emellett a kontinentális – köztük a magyar – média igyekezett úgy beállítani a történteket, mintha fanatikus, tanulatlan, idegengyűlölő, fogatlan brit nyugdíjasok ejtették volna foglyul az Egyesült Királyságnak a jövő, de legfőképpen az Angela Merkel és Jean-Claude Juncker által képviselt európai korszellem iránt fogékony, tanult, világlátott, felvilágosult fiataljait. Donald Tusk, az Európai Tanács egykori, az Európai Néppárt jelenlegi elnöke egyenesen úgy fogalmazott ekkor, hogy a Brexit merénylet a nyugati civilizáció ellen. Egymás után jöttek a hírek az el-vi-sel-he-tet-le-nül hülye brit választókról, akik a kilépésről szóló népszavazás után néhány órával kezdtek el rákeresni a Google-ban arra, hogy mi is az az Európai Unió.

Most nem működött a máshol bevált taktika

Az Európai Unió történetében előfordult már, hogy egy-egy, az integrációpárti erők számára kudarccal végződő népszavazást addig ismételtek meg, amíg a választók el nem találták a Helyes Megfejtést. Sokan most ebben reménykedtek az Egyesült Királyság esetében is, és sokáig (amíg a brit kormány élén a népszavazási kampányban maradáspárti álláspontot képviselő Theresa May állt) egyáltalán nem tűnt kizártnak. Ám végül Boris Johnson könyörtelen elszántsága, a Brexit-párti tábor felsorakozása a jelenlegi miniszterelnök mögött és a brit választók eldöntötték a kérdést: a parlamenti elit mesterkedései, jogi csűrés-csavarásai ellenére az Egyesült Királyság távozik az Unióból.

Mivel a brüsszeli elit láthatóan képtelen arra, hogy bármiből tanuljon, világos, hogy az Unió stratégiája – ha már a Brexit lenullázásában sikertelennek bizonyult – most az Egyesült Királyság felbomlasztására fog irányulni, és természetesen továbbra is a britek megalázására. Csakhogy – ahogy erről már közvetlenül a népszavazás után írtunk a Hetekben – az a kísérlet, amely a brit választókat Skócia elszakításával büntetné meg, könnyen földinduláshoz vezethet Európa több országában – ha Brüsszel a britek elleni bosszútól vezérelve kikapja az Egyesült Királyságból Skóciát, akkor milyen alapon kifogásolja a Krím-félsziget Oroszországhoz csatolását, amely pont ugyanígy Moszkva Kijevvel szembeni, Janukovics bukását követő bosszújának eredménye volt? És vajon mi állna az útjában a katalán, baszk vagy éppen székelyföldi elszakadási törekvéseknek, ha Skóciát kiszakítják az Egyesült Királyságból?

A demokrácia ünnepe

Nagy-Britannia távozása az Európai Unióból óriási kudarc mindazoknak, akiknek nem sikerült meggyőzni a brit választókat, hogy az integrációval kapcsolatos félelmeik alaptalanok. Mégis van két szereplő, akinek a felelőssége kiemelt a történtekben: az egyik Jean-Claude Juncker bizottsági elnök, akinek megválasztásakor az Unió miniszterelnökei nem csupán Orbán Viktor magyar, de David Cameron brit miniszterelnök kifogásait is lesöpörték az asztalról, és akár döntő mértékben is befolyásolhatta a népszavazás kimenetelét azzal, hogy a kampányfinisben közölte: Nagy-Britannia akkor sem számíthat EU-tagsága feltételeinek újratárgyalására, ha történetesen a bennmaradás hívei győznének a referendumon. A másik pedig David Cameron, aki számára 2015-ben még jó ötletnek tűnt a toryk választási győzelme érdekében népszavazást ígérni Nagy-Britannia EU-tagságáról, és akit mintha meglepett volna, hogy egy népszavazás akár máshogy is végződhet, mint amire kiírója számít.

Ugyanakkor a Brexit pillanata nemcsak az Európai Unió és a brit politikai elit Brüsszel-párti részének fájdalmas kudarca, de a demokrácia ünnepe is egyben: bebizonyította, hogy az EU-tagság nem egyirányú utca, a többször elismételt, világos választói akarat végül igenis diadalmaskodni tud a bürokraták, parlamenti elit és ügyvédek jogi csűrés-csavarásaival szemben.

Olvasson tovább: