Kereső toggle

Berlin ökle Róma felett

Előrehozott választás vagy „Ursula-kormány” jön Olaszországban?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Augusztus 20-án lemondott Giuseppe Conte olasz miniszterelnök. A kérdés most az, hogy vajon dönthet-e Olaszország népe a folytatásról, vagy a törvényhozás baloldali pártjai állnak össze, hogy megakadályozzák Matteo Salvini belügyminiszter és pártja, a Liga valószínűsíthető választási győzelmét.

Giuseppe Conte olasz miniszterelnök kedden délután mondott beszédet a római szenátusban, amelyben bejelentette lemondását azok után, hogy – mint arról a Hetek a múlt héten beszámolt – szétrobbant a baloldali Öt Csillag Mozgalom és a jobboldali Liga által alkotott kormánykoalíció. Kormányának bukása után elvileg három lehetőség áll az olasz politikusok előtt:

• az Öt Csillag és a Liga (esetleg egy új miniszterelnökkel) újjáalakítja a koalíciót (erre jelen állás szerint nincs fogadókészség egyik fél részéről sem),

• az Öt Csillag a baloldali ellenzéki Demokrata Párttal (PD) alakít új koalíciós kormányt (erre lapzártánkkor a PD hajlandó lenne, az Öt Csillag viszont nem),

• októberben előrehozott választásokat tartanak Olaszországban.

Conte lemondása után a törvényhozás sorsa Sergio Mattarella államfő kezébe került, aki a pártok vezetőivel konzultál a három fenti forgatókönyv valamelyikéről.

Ursula-kormány vagy választások

Amikor Matteo Salvini két héttel korábban bejelentette az Öt Csillag és a Liga koalíciójának végét, előrehozott választást szorgalmazott, de a későbbi napokban az Öt Csillaggal folytatandó együttműködést kategorikusan kizáró PD-főtitkár, Nicola Zingaretti álláspontjával szemben a korábbi főtitkár és miniszterelnök, Matteo Renzi álláspontja kerekedett felül, aki bizonyos feltételek mellett kész lenne együttműködni az Öt Csillaggal. A jelenlegi felmérések az M5S-nek 10 százalékot se jeleznek, a PD-nek viszont 20 százalék feletti eredményt, így a Liga ma mindkét pártot kiütné egy választáson, ám a baloldal a parlament felső- és alsóházában is többséggel bírna a 2018-as parlamenti választásokon kapott mandátumokkal.

Az Öt Csillag és a Demokrata Párt házasságát szorgalmazta Romano Prodi volt olasz balközép kormányfő is, aki úgynevezett „garanciakormány” felállítását javasolta az ország működésének biztosítására. Romano Prodi nevet is adott az új formációnak: Ursula-kormánynak nevezte el Ursula von der Leyenről, az Európai Bizottság új elnökéről, ami Prodi szerint a római kormány Brüsszel iránti elkötelezettségét bizonyítaná.

Az Öt Csillag határozottan cáfolta hétfőn, hogy szövetségre akarna lépni a Demokrata Párttal. „Mozgalmunk soha nem fog Matteo Renzi volt kormányfővel tárgyalni!” – szögezte le Alfonso Bonafede igazságügyi miniszter, az M5S egyik vezető politikusa.

Egy nehezen létrejött koalíció

Prodi exminiszterelnök Ursula-kormányról szóló szavai nem is annyira valóságtól elrugaszkodottak, mint amilyennek elsőre tűnnek. Nem ez lenne az első eset, hogy az Unió erős országainak vezetői beleszólnak az olasz belpolitika történéseibe. Éppen Conte kormányának megalakulásakor történt a legutóbbi furcsaság: Conte tavaly nyár elején elsőre kénytelen volt visszaadni az olasz államfőnek a kormányalakítási megbízatást, mivel az államfő nemet mondott az Öt Csillag Mozgalom és a Liga pénzügyminiszter-jelöltjére, Paolo Savonára, majd ezek után képes volt a márciusi választáson súlyos vereséget szenvedett balközép kormányhoz kötődő közgazdászt, jelentős IMF-múlttal rendelkező Carlo Cottarellit felkérni, hogy alakítson „szakértői kormányt”.

Ezek után tettük föl a kérdést más, a mainstreamtől akár jobbra, akár balra eltérő orgánumnak – a baloldali Mércéhez hasonlóan –, hogyha a Brüsszelből, de főként Berlinből diktált európai gazdaságpolitika olyannyira megkérdőjelezhetetlen és bírálhatatlan az euróövezet tagországaiban, hogy a kritikusok hatalomra jutásának megakadályozása adott esetben a teljesen egyértelmű népakaratot is felülírhatja, akkor vajon miért szavazgatnak még jövőjükről Európa népei? Nem lenne egyszerűbb, ha a tagállami kormányok tagjait egyből az Európai Központi Bank nevezné ki és mentené fel? (Blokkolt népakarat. Hetek, 2018. június 1.)

Tény ugyanakkor, hogy az Öt Csillag és a Liga kormánya nehezen született meg, és korai felbomlása kezdettől kódolva volt. A 2018. március 4-i választás nyomán a korábbi, leszerepelt balközép erők vezetője, Matteo Renzi bejelentette, hogy az általa vezetett Demokrata Párt ellenzékbe vonul.

A választási eredmény logikusan adta a jobb- és baloldali „populista” erők összefogásának gondolatát, ám az Öt Csillag Mozgalom és a Liga együttműködését több tényező is megnehezítette, mindenekelőtt a pártok merőben eltérő társadalmi háttere: az Öt Csillag a szegényebb dél-olasz területeken, továbbá a két nagy szigeten, Szardínián és Szicílián győzött, Silvio Berlusconi és a Liga jobbközép koalíciója pedig Trentino-Alto Adige és Toscana tartományok kivételével északon. Ráadásul a Berlusconi vezette Forza Italia és a Liga jobb-, az Öt Csillag pedig baloldali „populista” pártként szinte csak a brüsszeli bürokráciával és a migráció veszélyeivel kapcsolatban értenek egyet egymással, így nem csoda, hogy az Öt Csillag kizárta a szövetségkötést Berlusconival, a Liga viszont az Öt Csillaggal tartott elképzelhetetlennek minden együttműködést.

A választási eredmények tükrében Salvini viszonylag visszavett Öt Csillag-ellenes szólamaiból, és bejelentette, hogy pártja hajlandó együttműködni az Öt Csillaggal. Végül Berlusconi és a Liga választási együttműködése felbomlott, a Forza Italia ellenzékbe vonult, ezzel pedig megnyílt az út a bal- és jobboldali „populisták” együttműködése felé – ennek próbált útjába állni Mattarella államfő tavaly nyáron, végül eredménytelenül.

Merkel üzent, Berlusconi repült

De nem ez volt az első eset, amikor Brüsszel (valójában Berlin) beleszólt az olasz kormány összetételébe. 2011-ben az eurózóna válságkezelésének időszakáról írt oknyomozó cikkében a The Wall Street Journal egyenesen arról írt, hogy Angela Merkel német kancellár megkérte Giorgio Napolitano akkori olasz államfőt, hogy az euróövezet megmentése érdekében váltsa le Silvio Berlusconi miniszterelnököt, ha az nem képes változtatni gazdaságpolitikáján.

Ebben az időszakban az eurózóna egyes tagországai (és nem csak a végül több mint 90 000 milliárd forintnyi mentőcsomaggal „megsegített” görögök) képtelenek voltak a piacról finanszírozni adósságukat. Olaszországnak mintegy 400 milliárd eurónyi adósságot kellett megújítania 2012-ben, ám miután 2011 júliusában az euróövezeti állam- és kormányfők 10 százalékos adósságleírásra kötelezték Görögország hitelezőit, megingott a befektetői bizalom az eurózóna „problémás” tagországaiban.

A nehéz helyzetbe került Olaszország államadósságának finanszírozásában az Európai Központi Bank segédkezett, ám az EKB feltételeket szabott ahhoz, hogy kötvényvásárlással segítse az olasz államadósság törlesztését. Berlusconi miniszterelnök engedett, és megszorításokat jelentett be, mire az EKB olasz államkötvényeket kezdett el vásárolni. Az EKB által előírt megszorításokat azonban Berlusconi megpróbálta felpuhítani, mire az EKB felhagyott a kötvényvásárlással.

Sarkozy akkori francia elnök a fenyegető olasz államcsőd megelőzésére az EKB intenzív beavatkozását sürgette, ám a bank működésére már akkor is döntő befolyást gyakorló Angela Merkel és kormánya mereven elzárkózott attól, hogy az EKB a bajba jutott európai kormányok megmentését finanszírozza, és egyértelművé tette: Berlin nem járul hozzá Olaszország EKB-n keresztül való megmentéséhez.

Ekkor történt a The Wall Street Journal már idézett cikke szerint, hogy Angela Merkel tárcsázta Giorgio Napolitano olasz elnököt, és közölte vele: Európa mélyreható „reformokat” szeretne a növekedés beindítása érdekében, majd aggodalmainak adott hangot, hogy Berlusconi nem képes megtenni a szükséges lépéseket. Merkel a hívás végén előre megköszönte, hogy Napolitano „minden tőle telhetőt” megtesz a reformok elősegítése érdekében.

Napolitano vette az adást: miután november 8-án Berlusconi elvesztette parlamenti többségét és lemondott, Napolitano a római törvényhozás széles támogatása mellett Mario Montit nevezte meg Olaszország új miniszterelnökének. Előzőleg Papandreu görög miniszterelnök bukott bele pártja felelőtlen gazdaságpolitikájába és az annak nyomán előállt államcsődbe. Merkel nyomására így a bajba jutott déli államokban olyan politikusok kerültek hatalomra, akik végrehajtották Berlin utasításait, és akiket nem választottak meg az állampolgárok.

Olvasson tovább: