Kereső toggle

Nyughatatlan Boris

A Churchill-szindrómás brit miniszterelnök-aspiráns

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Boris Johnson már évtizedek óta arra készül, hogy ő vezesse Nagy-Britanniát. Hősét követve kellően szórakoztató a politikában, nem veti meg a szenvedélyeket, már csak az a kérdés, képes-e akkora politikai teljesítményre, mint Winston Churchill.

 

Hitlerhez hasonlított Vlagyimir Putyin, kannibalizmussal vádolt Pápua Új-Guinea és egy erősen sántító Brexit-kampányszlogen. A szőke kócos hajáról és állandó botrányairól híres konzervatív megmondóember közel két évtizednyi politizálás után most Jeremy Hunt külügyminiszterrel küzd meg a kormányfői posztért.

Összeomlás Brüsszelben

 

Nyilván minden csak viszonyítás kérdése, de Boris Johnson gyerekkora nem igazán irigylésre méltó. Érzelmileg semmiképpen sem. A felmenőket tekintve ugyan bővölködött a Johnsondinasztia ügyvédekben, politikusokban, újságírókban – sőt oldalágon még egy kis királyi családi vér is csörgedezik az erekben, de Boris Johnson szülein ez a fajta „nemesi örökség” elsőre nem igazán látszódott meg. A fiatalon összeházasodott Stanley és Irene még az egyetemi tanulmányaikkal sem végeztek, amikor a hidrogénszőke csöppség felsírt egy nem éppen illusztris New York-i kórházban 1964-ben. Az újdonsült apuka éppen a Columbia Egyetemet készült elvégezni, a felesége pedig az oxfordi óráit adta fel ideiglenesen a családalapítás kedvéért.

Boris első 14 éve igazi hullámvasút volt, hiszen édesapja egzisztenciális küzdelmei miatt a család másfél évtized alatt mintegy 32 alkalommal kényszerült költözni. Hol az Egyesült Államokban próbált szerencsét a Világbank alkalmazottjaként, hol Angliából írta műveit, de egy 5 éves ciklus erejéig még Brüsszelben is tevékenykedett az Európai Bizottság brit képviseletének alkalmazásában. Az időközben 6 tagúra bővülő Johnsoncsalád egy pár évet a Nethercote-i birtokukon töltött. Stanley rengeteget volt távol, a gyerekeknek azonban mindig valamilyen feladatot adott, amiben összemérhették a tudásukat. Borisban olyannyira tombolt a versenyszellem, hogy egy elveszített ping-pong meccs után addig ütötte-rúgta a falat, hogy eltört a lábujja. Beszédes az a történet is, amelyik a Sonia Purnell által írt önéletrajzi könyvben olvasható, mely szerint egy alkalommal az öccse, Leo „véletlenül” légpuskával hasba lőtte Borist. A fentiek fényében ugyan nehezen hihető, de a Johnsonfivérek egyébként nagyon közel kerültek egymáshoz, bár ebben az is közrejátszott, hogy a szülők nem nagyon engedték a gyerekeket másokkal játszani.

A gyerekkoruk leginkább meghatározó élménye azonban Brüsszelhez köthető, ahol a klinikai depresszióval küzdő anyjuk súlyos idegösszeomlást kapott. Ebben erősen közrejátszott az is, hogy Stanley rendszeresen megcsalta, így nem meglepő, hogy a hűtlenségeket megelégelve Irene két kórházi lábadozása között elvált férjétől. A gyerekeket az elhúzódó betegségek és az apa elfoglaltsága miatt inkább egy privát bentlakásos intézménybe küldték. Ekkor Boris még csak 10-11 éves volt. Az iskola sem segített sokat a történtek feldolgozásában, a tanárok rendszeresen elverték, miközben a török felmenői (dédapja, Ali Kemal a török ellenzék vezető alakja volt – lásd keretes írásunkat) és részben külföldi származása miatt az osztálytársak is rendszeresen zaklatták.

Így lett Aliból Boris

Az eredetileg Alexander Boris de Pfeffel Johnson néven anyakönyvezett tinédzsert egészen az Eton College-i évekig az első neve után csak Alinak becézték. A windsori kastély mellett álló Etonban azonban sok minden megváltozott a legidősebb Johnsonfiúban. Az addig inkább visszahúzódó, magának való könyvmoly srácból egy szabadszájú, fellengzős, társasági ember lett. A fiú még Alexander néven iratkozott be, de már Borisként vizsgázott le. A személyiségváltozásra Borisnak szüksége is volt, hiszen az Eton College a brit nemesi arisztokrata ifjúság gyűjtőhelye volt. Az 1440-ben alapított intézmény arisztokrata sarjai között az olyan diákok, mint amilyen a 14 éves Boris Johnson is volt, kívülállónak számítottak. A hozzá hasonló ösztöndíjasok ugyanis nem éppen a tehetős családokból érkeztek az illusztris épület falai közé, ezért az arisztokrata, előkelő réteg több szempontból is igyekezett elkülönülni tőlük.

Ezt a társadalmi szakadékot hidalta át briliánsan az ifjú jövevény. Úgy öltözködött, mintha nemesi családból érkezne, pillanatok alatt felvette a többiekre olyannyira jellemző arrogáns, öntelt stílust, miközben rendkívül szórakoztató társaság volt mindenki számára. Megnyerő személyiségével pillanatok alatt nagy népszerűségre tett szert, miközben az igazgatóváltás is a malmára hajtotta a vizet, mivel az új iskolavezetés a társadalmi egyenlőtlenségekre fittyet hányva kizárólag a tanulmányi előmenetelre tette a hangsúlyt. Ha nem is maradéktalanul, de Johnson ebben is jeleskedett, kiváltképpen az ókortudomány, valamint az angol és latin nyelv terén nyújtott kimagasló teljesítményt.

A baráti kapcsolatai alakításával (barátja lett például Diana hercegnő öccse, Charles Spencer is) pillanatok alatt megnyíltak előtte a lehetőségek. Egyrészt bekerült a Pop névre hallgató fiúklubba, amibe csak a legnépszerűbb diákok léphettek be, valamint előbb az iskolai vitaklub titkára, majd az etoni újság, a Chronicle társszerkesztője lett. Egy olyan intézményben, amely a következő kor vezető politikai, média- és üzleti elitjét termelte ki magából, ezek az illusztris pozíciók óriási előnyt jelentettek számára.

Elitképző az Oxfordon

Ez a lelkesedés köszönt vissza az Oxfordon is, ahova az etoni évek után barátaival együtt felvételt nyert. Johnson a lehető legjobbkor lépett át az elitegyetem küszöbén, hiszen a ’80-as évekre az intézmény Margaret Thatcher (egykori növendékük) miniszterelnökségével ismét elkezdte visszavenni a vezető „politikusképző” szerepét a rivális Cambridge-től. Boris éppen annak a hallgatói generációnak volt a tagja, amely a XXI. század eleji brit politikai és médiaviszonyokat alapjaiban meghatározta. Az ő idejében járt az Oxfordra David Cameron későbbi miniszterelnök, William Hague későbbi pártelnök, Michael Gove, Nick Boles és Jeremy Hunt későbbi miniszterek is.

Többükkel nemcsak hogy egy évfolyamra járt, de együtt randalíroztak a hírhedt Bullingdon Club ülésein is. A 1780-ban eredetileg vadász- és krikettklubként alapított hallgatói szervezet rendkívül szigorú elvek mentén toborzott; egyszerre csak 30 tagjuk lehetett, miközben az előírt uniformis önmagában több millió forintnyi angol fontba került. A szerencsés kiválasztottakat rendhagyó beavatási szertartás keretében hívták meg a klubba – szétverték a kollégiumi szobájukat bútorostul, hifistül, mindenestül. Rendszeresnek számítottak a templomi vagy éttermi garázdálkodások, részeges randalírozások is, melyeknek kárát rendszerint zsebből kifizették.

A társaság „rémtetteit” egy idő után megelégelte az egyetem és a brit sajtó is, ami a megszűnés szélére taszította a közel 240 éves egyletet (ma már csak mindössze két tagja van). Utólag mind Cameron és Johnson is sajnálatát fejezte ki a hallgatói rendbontásaik miatt. (A volt brit miniszterelnök úgy fogalmazott, fiatalként mindenki követ el bolondságokat, melyekből tanulnia kell, míg Johnson utólag visszataszítónak minősítette saját ifjúkori arroganciáját.)

Johnson itt sem adta alább a céljait, minthogy az Oxford egyik legnépszerűbb hallgatójává nője ki magát. Ennek központi eleme volt, hogy kétszer is elindult az Oxford Union hallgatói szervezet elnöki pozíciójáért. Az első vereségét követően egy felsőbbéves politikai kampánygurut fogadott maga mellé, akivel szisztematikus kampányban nemcsak az intézmény konzervatív hallgatóit, hanem a liberális demokratákat és szociáldemokratákat is sikeresen rávette arra, hogy rá szavazzanak. A posztot végül sikerült elnyernie. Az egyetemi lap egyik szerkesztőjeként pedig egy sor olyan barátot szerzett magának, akik kiváló médiakapcsolatnak bizonyultak a későbbi karrierje során.

A konzervatív megosztóember

 

Rokoni és egyetemi kapcsolatait felhasználva hamar elhelyezkedett a The Times című lapnál, ám innen hamar kipenderítették, mert sikerült egy régészeti felfedezés kapcsán megírt cikkben a saját történész nagyapja szájába adnia egy olyan idézetet, amit sosem mondott. Innen a Daily Telegraphhoz nyergelt át, ahol már korábbról ismerte a főszerkesztőt. A kifejezetten a konzervatív középosztályt célzó írásai villámgyorsan rendkívüli ismertséget szereztek neki a nagyvilágban is. Az igazi áttörést viszont az jelentette, hogy a lap Brüsszelbe delegálta őt 1989-ben, hogy onnan tudósítson az uniós fejleményekről. Itt szisztematikusan ostorozta nemcsak Jacques Delors akkori bizottsági elnököt, hanem tulajdonképpen az egész Európai Uniót, megteremtve a Konzervatív Párton belül is odahaza a markáns euroszkeptikus álláspontot, amely addig inkább a baloldalra volt jellemzőbb. Írásait nagyon díjazta maga a miniszterelnök Margaret Thatcher is, aki Johnsont az egyik kedvenc újságírójának tartotta. A párton belül viszont nem aratott osztatlan sikert, sokan neki tulajdonítják a Toryk 1997-es bukását, miután az uniópárti-euroszkeptikus vonalon megosztást hozott a képviselők közé.

A Johnsont támogató politikusok közül egyre többen szorgalmazták, hogy az újságíró induljon valamelyik választáson konzervatív színekben. Felmerült például, hogy az 1994-es európai parlamenti megmérettetésen őt küldenék újfent Brüsszelbe, ám Johnson inkább a brit parlamentbe vágyódott. A ’90-es években így tovább építette az újságírói karrierjét a Spectator magazin szerkesztőjeként, majd az ezredfordulóhoz közeledve valóságos politikai celebritás lett belőle. Sorba hívták a különböző műsorokba, ami olyan ismertséget hozott neki, hogy 2001-ben képviselői mandátumot is szerzett. Parlamenti munkásságát számos kritika érte: egyrészt rendszeresen elmulasztott részt venni a szavazásokon, több ízben nem tartotta az úgynevezett „frakciófegyelmet”, ráadásul politikusként is megtartotta több újságírói állását is. A kritikákra reagálva, mint oly sok más alkalommal, példaképét, – Winston Churchillt hozta fel, aki egyrészt két alkalommal is átült a parlamentben az ellenzékhez (így váltva pártot), miközben újságíróként és íróként is tevékenykedett.

Első kiemelt politikai sikere a 2008-as londoni polgármesteri választás volt, ahol a munkáspárti Ken Livingstone-t legyőzve sikerült elnyernie a városvezetői posztot. Kampánya sikere mögött egyrészt az állt, hogy eredményesen tudta megszólítani a külvárosi konzervatív szavazókat, másrészt több felmérés is kimutatta, hogy politikai állásponttól függetlenül sokan azért szavazták rá, mert „szórakoztató” ember. Választási sikerét 2012-ben is megismételte, ám 2016-ban már nem indult a harmadik ciklusért. Sokkal inkább a Brexit-kampányra koncentrált, mint az euroszkepticizmus egyik legjelentősebb brit képviselője. A Vote Leave kampány melletti kiállása más konzervatív képviselőket is arra ösztönzött, hogy a központi pártállásponttal szembemenve győzelemre vigyék a népszavazást. Az eredmény egyben David Cameron bukását is eredményezte, így Boris Johnsonnak lehetősége nyílt megpályázni a kormányfői pozíciót. Miniszterelnöki ambícióit azonban éppen az a Michael Gove húzta keresztül, aki egykor még Johnson kampányát támogatta.

Messiás-komplexus és egy borral leöntött kanapé

 

Talán minden kissrácban felmerül egy olyan kósza gondolat, hogy ő akar lenni a „világ ura”, de valahogy Boris Johnsonban ezek a gyerekkori elképzelések a családi farmtól indulva az iskolai éveken át a politikába érve is megmaradtak, és egyfajta Messiás-komplexusba csúcsosodtak ki saját bevallása szerint. Miután Theresa May elnyerte a miniszterelnöki posztot, Johnsont ugyan kinevezték külügyminiszternek, de politikai elemzők szerint ez egyet jelentett a Brexit-párti nagyágyú kispadra ültetésével. A kilépési tárgyalások folyamatos kudarcával és Johnson szisztematikus aknamunkájával azonban sikerült ismételten esélyt teremteni arra, hogy a konzervatív tábor fenegyereke beteljesítse „végzetét”.

Ám könnyen lehet, hogy politikai ambíciói végét jelentheti, ha végül őt választja az ország élére a konzervatív tábor. A célegyenesbe érkező Brexit ügyében Johnson ugyan kilátásba helyezte a rendezetlen kilépést is (EU-val való megállapodás nélkül), ám a parlament megakadályozhatja ebben. Ha máshogy nem is, esetleg egy bizalmatlansági indítvány keretében, ami May ellen ugyan még elbukott, de Johnson ellenében egyáltalán nem biztos, hogy sikertelen lenne. Egy előrehozott választás azonban a miniszterelnök és a regnáló párt bukását jelentené, így egészen képlékeny még a brit belpolitika alakulásának jövője.

Az is lehetséges, hogy nem is Johnson nyeri majd a július végi miniszterelnök-jelöltségi küzdelmet Jeremy Hunt jelenlegi külügyminiszterrel szemben, mivel – most már sokadjára – komoly párkapcsolati botrányba keveredett. Ezúttal Carrie Symondsszal, jelenlegi párjával sikerült úgy összevesznie, hogy a szomszédok rájuk hívták a rendőröket. (A hangfelvételek alapján Johnson borral leöntötte a kanapét, mire vad ordibálás robbant ki kettejük között.) Korábban is voltak úgymond nőügyei a brit képviselőnek. Első feleségét, Allegra Mostyn-Owent rendszeresen megcsalta gyerekkori barátnőjével, válásuk után egy hónapra nemcsak összeházasodtak Marina Wheelerrel, de gyermekük is született. A vele tartó 25 évnyi házasság is csúnya véget ért, a többszöri házasságtörést megbocsátva egy újabb botrány feltette Marinánál is a pontot az i-re. Szakértők szerint, ha Johnson így folytatja, akkor nemcsak a legújabb párkapcsolatát, de miniszterelnöki ambícióit is bukhatja.

 

Törökországban meglincselt dédapa

Ali Kemal, a 20. század elejének meghatározó liberális török újságírója, politikusa volt, akit a The Times brit lap egy ízben az éppen átalakuló török társadalom egyik legfontosabb értelmiségijének titulált. A szekuláris muszlim tollforgatónak szinte egész életében ellenséges környezetben kellett politizálnia. Először a századfordulón regnáló oszmán szultán száműzte az országból, majd a következő korszak nacionalista politikai mozgalma miatt kényszerült menekülni. Első feleségét (Boris Johnson dédanyját) egy svájci utazása során ismerte meg, a család később Angliában maradt Kemal anyósával. Törökországba visszatérve az első világháborút követően a hatalmas népszerűségnek örvendő ellenzéki szónokot Damat Ferid pasa maga mellé emelte belügyminiszternek. Ám politikai hatalma nem tartott sokáig, a török függetlenségi háború során tett kijelentései miatt halálra keresték. Élesen elítélte ugyanis az örmény kisebbséggel szembeni brutális népirtást, mire Atatürk regnálása alatt a felbujtott csőcselék egy hotel fodrászatából 1922-ben elrabolta, majd brutálisan meglincselte. Miután megkéselték és megkövezték, testét felhúzták egy fára, mellkasára pedig egy fiktív ráaggatott örmény nevet rajzoltak. Az Angliában maradt gyermekei időközben felvették anyai nagyanyjuk, Margaret Johnson vezetéknevét.

 

Olvasson tovább: