Kereső toggle

Háborús helyzet a Perzsa-öbölben

Mélyponton Irán és Amerika kapcsolata

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A ’79-es forradalom óta a Nyugat igen kemény árat fizetett az iráni mullahok uszításának, felforgató tevékenységének, és terrorizmust támogató lépéseiért. Trump keményen igyekszik ellenállni a hegemón perzsa törekvéseknek.

Pár hete az amerikai ellenzék szerint héjapolitikát valló John Bolton, Trump elnök nemzetbiztonsági tanácsadója Twitteren kijelentette, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság képtelen saját polgárainak jogait biztosítani. Holott, bár az iráni rezsim offenzív retorikája önmagáért beszél, és nem árul zsákbamacskát például a „Kis Sátán”, azaz Izrael, és a „Nagy Sátán”, azaz Amerika tekintetében, a lakosság körében a Nyugat- vagy Izrael-gyűlölet a Rágalmazásellenes Liga kutatása szerint közel sem ér el olyan mértéket, mint a szomszédos országokban. Konzervatív amerikai híroldalak ezért az iráni társadalom nyugati támogatására szólítanak fel, nyilván nem csupán önzetlen célokból: a rezsim megdöntése elkerülhetővé tenné azt, ami az elmúlt hetek eseményei miatt nagyon is elkerülhetetlennek tűnik.

Obama után a vízözön?

Josh Hammer, a jobboldali The Daily Wire szerkesztője lapunknak elmondta, hogy a mostani feszültség (ha nem akarunk túl mély történelmi gyökerekig visszamenni), oda vezethető vissza, hogy Obama elnök 2009-ben ignorálta az iráni Zöld Mozgalom tiltakozáshullámát (egyesek szerint forradalmát), és „Neville Chamberlaint megszégyenítő módon kapitulált a fundamentalista dzsihád rémelitnek”. Ennek konkrét megnyilvánulása volt a 2015-ös Közös Átfogó Cselekvési Terv (Joint Comprehensive Plan of Action), vagyis a nukleáris alku.

Donald Trump és Mike Pence ezzel szemben folyamatosan határozott morális támogatásáról biztosította az azóta fel-feltörő forradalmi kísérleteket a perzsa országban, és gyakorlatilag hezitálás nélkül kifarolt elődje atomalkujából. Emellett történelmi támogatásban részesítette Izraelt és az Öböl-régió szövetségeseit az Irán–Törökország–Katar–Muszlim Testvériség tengellyel szemben.

Tényleg óriási dilemmának bizonyult az elmúlt évtizedekben a nyugati vezetők számára, hogy mennyire bíznak meg Khomeini ajatollah utódaiban. Most a konzervatív hangok egyértelműen naivitásról beszélnek az EU, az ENSZ vagy akár az amerikai (pl. John Kerry fémjelezte irány) tekintetében. A liberális oldal ellenben azzal vág vissza, hogy Amerika mindenképp háborúra játszik azzal, hogy az iráni Forradalmi Gárdát terrorista szervezetnek nyilvánították, és szigorítottak az Iránt érintő szankciókat.

A mullokrácia bekeményít

Khamenei és Asszad: Szíriát sokan Irán 35. provinciájának nevezik. A proxy háború egyik fő színterévé válhat Szíria.

Az ellenzéki vádak kereszttüzébe az elnökön és a külügyminiszteren túl főleg az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton került. A NATO-kormányzatok ugyanis rossz szemmel nézik, hogy Amerika B–52-es bombázókat telepített közel-keleti bázisaira izraeli hírszerzési információkra hagyatkozva, amelyek szerint Irán bármikor csapást intézhet az Egyesült Államok térségében található állásaira.

Az erőfitogtatás már elkezdődött: május közepén négy hajót, köztük 2 szaúdi tankert tartóztattak föl és támadtak meg a Perzsa-öbölben, másnap pedig az iráni támogatást élvező jemeni lázadók támadtak meg két szaúdi olajvezetéket. Szaúd-Arábia ellenakciókat helyezett kilátásba. További aggodalomra ad okot, hogy egyes híresztelések szerint egy iráni rakétaszállítmány sikeresen célba ért Szíriába az iraki Anbar provincián keresztül, amit sem az amerikai, sem az izraeli hírszerzés nem tudott lebuktatni. Ez jól mutatja, hogy mindkét háború sújtotta ország iráni érdekszférába került, és komoly esély van, hogy mindkét államterület iráni háborús gépezet hadszínterévé válik. Washington mindenesetre hazarendelte iraki külképviseleti személyzetének többségét. Patrick M. Shanahan ügyvezető védelmi miniszter pedig azt nyilatkozta, hogy akár 120 ezer főnyi hadtestet is kész a térségbe vezényelni, ha Irán részéről támadások következnek.

Gazdasági dzsihád

John Bolton az ellenzéki vádak szerint héjapolitikát folytat. Döntései nyomán átalakulhatnak a transzatlanti kapcsolatok.
Szövetséges oldalról elsősorban az iráni szankciók miatt éri támadás a washingtoni vezetést; Anglia, Franciaország és Németország már az atomalku tekintetében is leszögezte: nem hajlandó az Egyesült Államok politikáját követni és szankciókkal sújtani a perzsákat. Rohani reakciója persze nem maradt el; az iráni elnök a hónap elején bejelentette, hogy amennyiben Európa nem képes enyhíteni az amerikai szankciók miatt keletkezett gazdasági kiesést, kivonul az atomalkuból, és tovább folytatja az urándúsítást.

Yossi Kuperwasser, az izraeli hadsereg volt hírszerzési vezetője az Israel Hayom hasábjain „gazdasági dzsihádnak” nevezte ezt a zsarolást. (Kuperwasserrel a Hetek korábban készített interjút. Európa elárulja a Közel-Keletet, Hetek. 2019 április 5.) Mint írja, az iráni rezsim a saját túlélésére játszik; a nukleáris egyezmény értemében 11 éven belül akadálytalanul tudnának igen veszedelmes nukleáris arzenált létrehozni, ám a mostani nyugati presszió rendszerváltást akar előidézni, amit Rohani és Khamenei ajatollah nyilván nem néz jó szemmel. A szakértő szerint azonban van esély arra, hogy a rezsim inkább kivár, hátha a 2020-as amerikai választások „demokrata galambot” röppentenek a Fehér Házba.

Egyes kommentátorok és szakértők szerint a mostani feszültségben tényleg már csak egy szikra hiányzik a háborúhoz, míg mások szerint Amerika ennél racionálisabb (lásd keretes interjúnkat). Háború esetén biztos, hogy Amerika még kevesebb támogatóra lelne a NATO-n belül, mint a 2003-as iraki háború során. Sokan attól tartanak, hogy a teheráni vezetés olyan mértékben tudná mozgósítani a térség más országaiban található síita csoportokat (pl. a libanoni Hezbollah-t, az iraki milíciákat, a Palesztin Iszlám Dzsihádot és a bahreini ellenzéket), ami lángba boríthatná az egész régiót. A félelem nem megalapozatlan, hiszen a Forradalmi Gárda Quds egységét irányító Kászim Szulejmáni a The Guardian lapértesülése szerint már fel is szólította szövetségeseit (köztük a Hamaszt), hogy készüljenek a proxy háborúra. (Amikor egy ország kisebb országok konfliktusaiban az egyik fél mellé állva vívja meg harcát a másik nagy hatalommal szemben.) Egy regionális proxy háború beláthatatlan következményekkel járna a Közel-Kelet és a világpolitika tekintetében.

Nem elhanyagolható ebben Oroszország szerepe sem, amely Törökországgal összefogva minden korábbinál szorosabb viszonyba akar lépni Teheránnal. Egyértelmű, hogy Amerika Irán-ellenes politikája fricska Moszkva felé is. Európát pedig talán még inkább abba az irányba tolná e folyamat, amit a franciák kezdeményeztek, hogy egy független, kizárólag európai védelmi egység létrehozása kerülhet terítékre, ami a transzatlanti kapcsolatokat minden bizonnyal újrarajzolná.

Olvasson tovább: