Kereső toggle

Szakítópróba

Nyomás alatt az Iránnal üzletelő Európa

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Trump nem csak ígérget. Elnöki rendeletben rögzítette, az Egyesült Államok kilép az iráni atomalkuból.

Donald Trump újabb beváltott választási ígérete, az iráni atomalkuból történő kilépés miatt tovább élesedik a konfliktus Európával, amiről hamar kiderül, hogy nem morális, hanem inkább pénzkérdés az egész.

A múlt héten hivatalosan is eldőlt, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó a továbbiakban tartani magát ahhoz a megállapodáshoz, amit még az Obama-kormány hozott tető alá Iránnal, öt ázsiai és európai ország közreműködésével. Amerika oldaláról a megállapodás felmondása azzal jár, hogy újra bevezetik azokat a szankciókat, amelyek Iránnal szemben fennálltak a megállapodás előtt. A döntés igen komoly nemzetközi felháborodást váltott ki a többi érdekelt részéről, amelyek mindenáron igyekeztek megakadályozni, hogy idáig „fajuljon” a helyzet.

Üzlet minden erkölcs felett

A Washingtonba látogató európai vezetők, például Angela Merkel vagy Emmanuel Macron olyan érveket sorakoztattak fel, amelyből a felületes szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy egy esetlegesen kirobbanó háborút és humanitárius katasztrófát igyekeztek elkerülni Trump győzködésével. A felszín alatt azonban egyből látszik, hogy nem morális, hanem kemény gazdasági érdekek mentén zajlik a huzavona, mivel senki sem akar önszántából lemondani a nehezen kialkudott, több milliárd eurós üzleti lehetőségekről.

Miközben az európai sajtóban arról vizionáltak, hogy az atomalku felrúgása akár a harmadik világháború kirobbanását is eredményezheti, John Bolton, Trump új nemzetbiztonsági tanácsadója egy egészen más aspektusra is felhívta a figyelmet. A tanácsadó vasárnap azt nyilatkozta az ABC csatorna This Week című műsorában, hogy „miért akarna bármilyen cég vagy annak részvényesei üzletelni a nemzetközi terrorizmus központi bankjával?” Az viszont már a hét elején kiderült, hogy az európai politikusok nem így tekintenek Iránra, hanem potenciális eszköznek tartják az amerikai gazdasági (és politikai) hegemónia ellensúlyozásához.

Az európai politikusok nagy többségét ugyanis nem befolyásolta az, hogy Irán 1979 óta mondhatni állami szinten támogatja a különböző terrorszervezeteket, és elképesztő mennyiségű pénzt fordít a közel-keleti országokban állomásoztatott proxihadseregére. Miközben olyan terrorszervezeteket pénzel évek óta, mint a palesztin Hamasz és a libanoni Hezbollah, a nyugat-európai gazdasági érdekek azt diktálták, hogy mindezek felett a felek szemet hunyjanak. Sőt, a különböző iráni politikusok nyilatkozatai, amelyek szerint Iránnak „váratlan lépései” is lesznek majd az Egyesült Államok kilépését követően, ugyancsak nem kongatták meg a vészharangot senki fejében. Pedig az ilyen megjegyzések akár azt is jelenthetik, hogy Irán „szükség szerint” katonai lépéseket is kész tenni amerikai (és nyilván izraeli, esetlegesen európai) létesítmények ellen. Legalábbis ezt üzeni a minap az iráni parlamentben vad kántálás kíséretében felgyújtott amerikai zászló. 

Kevés publicitást kap az a rengeteg üzleti megállapodás, amelyet az európai nagyvállalatok hoztak tető alá Iránban szinte már az országgal szembeni szankciók 2015-ös felfüggesztésének másnapján. Csak néhány zsíros megbízás a sok közül: a francia Total nevű olajvállalat 5 milliárd dolláros megállapodást kötött az iráni kormánnyal az iráni területeken földgáz kitermelésére, vagy az ugyancsak francia Airbus is több milliárd dollár értékben ad(na) el repülőgépeket az iráni légitársaságnak, amelyek szállítása éppen most kezdődött el.

Nem csoda tehát, hogy Emmanuel Macron kormányának pénzügyminisztere, Bruno Le Maire máris egyfajta „polgári engedetlenségre” biztatja a szerződést aláíró nyugat-európai államokat, azaz Németországot, Franciaországot és Nagy-Britanniát. Azt hangoztatja, hogy „Európán belül együtt kell működnünk azért, hogy megvédjük az európai gazdasági szuverenitást”.

Ellenségem barátja

Az amerikai adminisztráció, kiváltképpen John Bolton nemzetbiztonsági főtanácsadó, illetve Mike Pompeo külügyminiszter szinte azonnal felszólították az európai vállalatokat, hogy állítsanak le minden üzletelést Iránnal, amire nagyvonalúan 90-180 napot engedélyeztek, attól függően, hogy milyen bonyolult teljesen felszámolni a már kialakított folyamatokat. A német Volkswagen például már teljesen le is állította az autószállítmányokat Iránba, viszont egyelőre még nem világos, hogy például a francia óriáscégek mit reagálnak erre a felszólításra. Bolton, illetve Pompeo egyelőre nem erősítette meg, hogy Amerika azokkal a cégekkel szemben is szankciókat vezetne be, akik nem hajlandók megszüntetni az iráni gazdasági kapcsolataikat, ám a nemzetbiztonsági tanácsadó azt elmondta, hogy mindez csak attól függ, hogy az érintett cégek országának kormányai miként viszonyulnak az új helyzethez.

Trump elnök ugyanis 2016-ban azt is megígérte a választások során, hogy „a legsúlyosabb gazdasági szankciókat fogjuk foganatosítani. Minden olyan nemzet, amely segíti Iránt a nukleáris fegyver megszerzésében, súlyos szankciókra számíthat az Egyesült Államok részéről.” A koreai fejlemények és az iráni atommegállapodás felrúgása óta már lehet tudni, hogy Trump szavatartó politikus, így valószínű, hogy ez a fenyegetés akár meg is valósulhat az európai nagyvállalatokkal szemben. Itt pedig már pusztán csak az a kérdés, hogy mivel veszítenek többet a multik: az iráni megbízáson elbukott bevétellel, egy amerikai bojkottal vagy egy óriási büntetéssel, amivel akkor néznek szembe, ha bármilyen felületen érintkeznek az amerikai gazdasági rendszerrel.

Marad az Irán–EU deal?

Hasszán Rohani iráni elnök kifejezte, hogy amennyiben az európaiak tartják továbbra is a megállapodást, Irán is tartani fogja magát hozzá, ám egyelőre úgy tűnik, hogy az amerikaiak kezében van az igazi joker kártya. Persze vannak még próbálkozások, így egy hete például Theresa May brit miniszterelnök biztosította Rohanit, hogy Nagy-Britannia nem lép ki az egyezményből. Hasonló üzenete volt a május közepén tartott brüsszeli csúcstalálkozónak is, amelynek keretében Javad Zarif iráni külügyminiszter Federica Mogherini európai uniós külügyi megbízottal tárgyalt. A találkozón kiderült, hogy az európaiaknak annyira fontosak ezek a bevételek, hogy még azt is megígérték a síita rezsimnek, hogy megpróbálják megvédeni az amerikai szankciókkal szemben.

Mogherini ajánlata, amit az EU nevében tett, többek között kiterjedt a további földgáz- és kőolaj-termékek vásárlására, a banki tranzakciók továbbfolytatására, folyamatos tengeri, szárazföldi és légi szállítmányokra, új uniós befektetésekre Iránban, illetve azoknak a szankcióknak különböző blokkoló mechanizmusokkal történő kiiktatására, amelyeket Amerika próbál Iránnal szemben foganatosítani.

Az viszont még egyáltalán nem biztos, hogy Európa ezen terveit sikerre tudja-e vinni. Amerika ugyanis nem kifejezetten Iránt fogja szankcionálni, hanem például azokat a pénzügyi intézményeket (is), amelyek bármilyen tranzakciót bonyolítanak le a síita rezsim számára. Boris Johnson brit külügyminiszter kelletlenül, de elismerte, hogy nagyon nehéz lesz betartani az Iránnak tett ígéreteket, ugyanis azok a bankok, amelyeknek vannak amerikai kirendeltségei, illetve amelyek valamilyen formában kapcsolatba kerülnek az amerikai pénzügyi rendszerrel, szinte azonnal szankciókkal találják szembe magukat. Így volt ez 2009-től egészen 2015-ig, az atomalku megkötéséig is. Az olyan óriásbankok, mint a HSBC, az ING, a Credit Suisse BNP vagy a Barclay’s korábban is óriási büntetéseket fizettek az amerikai szankciók miatt.

Keleti nyitás

Valószínűleg Irán is tisztában van a megváltozott helyzetével, ugyanis már egy ideje igyekszik erősíteni gazdasági kapcsolatait Kínával és Oroszországgal, amelyek ugyancsak nem értettek egyet az amerikai „kiugrással”. Kína számára sem morális kérdések mentén dől el az, hogy a továbbiakban is felvásárolja-e az iráni nyersolajat, hanem valószínűleg pusztán az lesz a kérdés, hogy mennyivel olcsóbban juthatnak hozzá a világpiaci áraknál, illetve, hogy ezzel ki lehet-e kerülni az amerikai rendszert. Ezzel akár még a jüan–dollár átváltáson elszenvedett árfolyamveszteségeket is ki tudják majd küszöbölni (jelen pillanatban ugyanis amerikai dollárban kereskednek a világpiacon a nyersolajjal).

Ha Kína úgy dönt, hogy nem működik együtt az amerikai feltételekkel, azt is elérheti, hogy teljesen átalakul az olajpiac – legalábbis ezt állítják az elemzők. Az egyre növekvő kínai nyersolajigény ugyanis egy valós faktor a kérdésben, amit Irán jelen pillanatban akár egyedül is ki tudna elégíteni, ha a kínaiak továbbra is hajlandóak üzletelni velük. Irán már most is az egyik legnagyobb beszállítója az ázsiai nagyhatalomnak, és ha a továbbiakban is Kína lesz a világ legnagyobb kőolajfogyasztója, ami a jelenlegi felhasználásuk fényében egyértelműen várható, az olaj világpiaci ármeghatározása a dollár helyett akár jüanban is történhet a későbbiekben.

Irán állami kézben levő olajvállalatának egyik vezető képviselője már elkezdte végiglátogatni a legnagyobb kínai felvásárlócégek képviselőit, hogy biztosítsa azt, hogy az amerikai szankciók életbe lépése után is folyamatos lesz az üzlet a két ország között.

Oroszország is igyekszik szorosabb gazdasági kapcsolatok kiépítésére Iránnal, az amerikai szankciók ellenére is, amelyek nem mellesleg az orosz kormánnyal szemben is fennállnak. Moszkva semmiképpen nem akarja kockáztatni, hogy vele szemben még súlyosabbak legyenek a szankciók, inkább arra törekszik, hogy az általa könnyen kiszolgálható piaci résekre fókuszáljon Iránban. Putyin sokkal türelmesebb, mint az európai nagyvállalatok, amit részben az is kikényszerít, hogy az oroszoknak sem nagyon van szabad forrásuk arra, hogy iráni befektetéseket valósítsanak meg. Így aztán valószínűleg Moszkva marad Kína mellett az „utolsó mentsvár”, ha Amerika végül rákényszeríti a terror elleni harccal kapcsolatban üres frázisokat puffogtató európai államokat arra, hogy alkalmazkodjanak Trump új külpolitikai irányához.

Mindezek mellett esély lehet arra is, hogy az európai országok végül feloldják az Oroszország elleni szankciókat, amit több uniós tagállam, köztük Magyarország is követel már régóta, és a kínaiakkal, a britekkel, a németekkel és a franciákkal együtt az oroszok is megtalálhatják a helyüket a nagy iráni húsosfazék mellett. A legnagyobb kérdés jelen pillanatban az, hogy Európa talál-e bármilyen kiskaput, amivel kiküszöbölhetik az amerikai nyomást, vagy Amerika sikerrel zárja el hermetikusan a síita rezsimet a világ pénzügyi rendszerétől.

Az a tény, hogy a síita rezsimhez áramló milliárdokból jócskán jut majd az Izrael meggyengítését célzó terrorcselekményekre és a még nagyobb veszélyt jelentő atomlétesítmények működtetésére, jelenleg senkit sem zavar annyira az Európai Unióban, hogy az extraprofitról lemondjon.

Olvasson tovább: