Kereső toggle

Harc az identitásért?

Kisebbségi politika Európában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Dél-Tirol autonóm státusza sokak számára sikertörténet, viszont az év végi fejlemények rámutattak arra, hogy az uniós kisebbségpolitikában változásra lesz szükség 2018-ban.

 

Az osztrák kormány még 2017 decemberében jelentette be, hogy 2018 elejétől (legkésőbb 2019-től) osztrák állampolgárságot adna Olaszország Trentino-Alto Adige tartomány német és ladin ajkú lakosainak. Emellett a dél-tiroli sportolóknak engedélyezné az osztrák nemzeti csapatokban való indulást. Trentino-Alto Adige (Dél-Tirol) egy észak-olasz autonóm régió. Két megyéből áll, Trento autonóm megyéből (Trentino) és Bolzano autonóm megyéből. A zömében németek lakta területet 1919-es Saint Germain-en-Laye-i szerződés eredményeként csatolták Olaszországhoz. Olaszország a második világháború végéig próbálta elolaszosítani a régiót, sikertelenül. Az erőszakos „integráció” Mussolini idején volt a legkeményebb, a fasiszta rendszer bukását követően viszont széleskörű autonómiával ruházták fel a térséget.

Az új osztrák kormány elképzelése hatalmas felháborodást váltott ki Európa-szerte: az Európai Parlament elnöke, Antonio Tajani egyenesen az Öexit (osztrák kiválás az Európai Unióból) előszobájának tartja a kezdeményezést, mivel szerinte semmi reális alapja nincs osztrák útlevelet adni azoknak, akik Olaszországban élnek. Kurz koalíciós partnere, az FPÖ-s Strache úgy véli, hogy a kritikus hangokkal szemben ők továbbra is pro-európai politikát folytatnak. Strache-nak egyébként régi vesszőparipája Dél-Tirol kérdésének újbóli napirendre tűzése. Ő már 2016-ban azt nyilatkozta, hogy Dél-Tirolnak meg kell adni az önrendelkezés lehetőségét, azaz a döntés jogát Olaszországhoz vagy Ausztriához való tartozásról.

A kritikusok szerint az állampolgárság garantálása a dél-tiroliak részére csupán a nacionalista indulatok erősítését szolgálja. Ezzel szemben a bécsi kormánypártok szerint a javaslat a dél-tiroli igények eredménye, nem pedig az osztrák nacionalizmus és revizionizmus felélesztéséről szól.

Az útlevél és az ezzel együttjáró osztrák állampolgárság ötletét Dél-Tirol lakosságának nagy része üdvözölte, nem pusztán kulturális és nemzeti identitásból fakadó okokból. A régió számára sokkal szimpatikusabb Bécs migrációs és gazdaságpolitikája, mint Rómáé, ezért is céljuk szorosabbra venni velük a kapcsolatot.

Kié az állampolgárság?

A dél-tiroli állampolgársági vita újból ráirányította a figyelmet arra a kérdésre, hogy egy szuverén állam adhat-e más ország állampolgárainak útlevelet és ezzel együtt egyéb jogosítványokat.  Az állampolgárság az egyén és az állam között fennálló, kölcsönösségen alapuló, jogokat és kötelezettségeket tartalmazó jogviszony – egyfajta bizalmi kapcsolat, mely közelséget feltételez állam és polgára között. Az Európai állampolgársági egyezmény alapján minden állam saját maga határozza meg, hogy kit részesít állampolgárságban. Ez az állami szuverenitásból fakadó jog. Tehát az osztrák kormány szabadon dönthet úgy, hogy egy másik országban élő kisebbségét állampolgárságban részesíti Ausztriával való szoros kapcsolat miatt, viszont Olaszország nem köteles elismerni ezt (ahogy Magyarország is megadhatta a magyar állampolgárságot a határon túli magyaroknak 2010 után, ugyanakkor több szomszédunk, így Szlovákia és Ukrajna is megtehette, hogy különböző – előbbi esetben drasztikusabb, utóbbi esetben inkább elvben létező – eszközökkel megakadályozza a kettős állampolgárság intézményének kialakulását). A mostani, dél-tiroli helyzetet még bonyolítja, hogy Ausztriában nincs kettős állampolgárság, míg Olaszországban ez egy létező dolog, tehát a tömeges állampolgárság-kiterjesztés épp a jelenlegi osztrák jogrenddel fér össze nehezebben, mint az olasszal. 

Osztrák néptánc tradicionális öltözetben.

Uniós kisebbség politika

Európában a nemzetállamok határai nem esnek egybe a lakosság kulturális és etnikai összetételével, közel 50 millió ember él nemzeti kisebbség tagjaként. Dél-Tirol státusza eddig mintaként szolgált az európai kisebbségi politikában. Az osztrák javaslat és az ezt követő megnyilvánulások viszont rámutattak, valójában mennyire rendezetlen a nemzetiségek helyzete a kontinensen. Az európai reakciók a katalán függetlenségről tartott népszavazás és az ezt követő madridi reakció tükrében nem meglepőek.

Mind a dél-tiroli, mind a katalán ügyet követő megnyilvánulások jól mutatják az unión belül a kisebbségi jogok kezelésének átpolitizáltságát.  Ennek egyik oka az, hogy az Európai Uniónak a status quo, azaz a jelenlegi állapot fenntartása áll az érdekében. Emellett a vezető politikusok gyakran összemossák az őslakos és bevándorolt kisebbségek helyzetét, ami a társadalomból közömbösséget vagy akár ellenállást vált ki a kisebbségi jogok kiterjesztésével szemben.  Létező jelenség, hogy míg Európa egyre többet foglalkozik a bevándorló közösségek jogaival, addig saját őshonos kisebbségeit leginkább segítség nélkül hagyja.

Az őslakos kisebbségek helyzetével az uniós biztosok egyedül csatlakozáskor foglalkoznak, azzal már nem, ha a csatlakozott államok a már megszerzett jogokat csorbítják. Erre a határon túli magyarság esetében is volt példa mind Szlovákiában, mind Romániában: csatlakozásig széles teret biztosítottak a nemzetiségek számára (nyelvhasználat, oktatás), az uniós tagság után viszont ezek megmaradásáért kell küzdeniük (Miért mennék innen el? Hetek, 2017. augusztus 25. ).

Autonómia vs. szeparatizmus

Az őslakos kisebbségek történelmi hagyományaikra és saját nyelvükre alapozva követelnek önállóságukat segítő, autonóm jogosultságokat. Az autonómia legfőbb célja a nemzeti kisebbségek identitásának megőrzése, melyet az alábbi jogkörök gyakorlásával ér el: anyanyelvhasználat joga, saját oktatási rendszer kialakításának a joga, köztisztviseléshez és közszolgáltatáshoz való jog, természeti kincsekkel való szabad rendelkezés és a helyi politikai képviselet.

A kisebbségi jogok hierarchiájának legfelsőbb szintjén elhelyezkedő autonómia a nemzetiség számára az állami keretek között elérhető legmagasabb státuszt jelenti, de soha nem jelent elszakadást. Továbbá nem jogosítja fel a kisebbséget arra, hogy az adott állam kül- és belpolitikai helyzetéről, valamint státuszáról döntést hozzon.

Ruth Lapidoth izraeli nemzetközi jogász szerint az autonómia, azaz az önigazgatáshoz való jog az etnikai feszültségek csökkentésére szolgáló eszköz, amely a nemzetek önrendelkezési jogán alapul. 

Dél-tiroli hegyvidék

Népi kezdeményezés

A kisebbségek státuszának rendezésére több nemzetközi szerződés is született, viszont a nemzetközi jog természetéből fakadóan ezek nehezen kikényszeríthetőek. Az európai államok kisebbségei éppen ezért kívánják jogaik uniós szinten való garantálását, mert az uniós jogot a tagállamok kötelesek alkalmazni, megsértésük esetén pedig közvetlenül lehet bírósághoz fordulni.

A Lisszaboni Szerződés preambulumában szerepel a nemzeti kisebbségek kérdése, a törzsszövegből viszont hiányzik. Ebből következik, hogy a nemzetiségekkel való bánásmód minden államnak belügye, nincs egységes védelmi szint az Unión belül. 

Az őshonos kisebbségeknek eddig nem volt sok eszközük az érdekeik érvényesítésére. Most viszont az állandó lobbitevékenység mellett egy új intézmény, az európai polgári kezdeményezés közvetlenül segítheti őket az uniós kisebbségpolitika újra- és beindításában. A hét különböző tagállamból érkező, egymillió uniós polgár aláírását tartalmazó kezdeményezést az Európai Parlament köteles megtárgyalni, így egy kisebbségi témában benyújtott kezdeményezésre kénytelenek valamilyen állásfoglalást hozni.

2016 áprilisában regisztrálta is az Európai Bizottság a Minority Safepack elnevezésű, kisebbségi jogokkal foglalkozó kezdeményezést. A javaslatot előterjesztők határozott meggyőződése az, hogy Európának meg kell védenie az őshonos kisebbségeket, akik egyben uniós polgárok is, akik a többséghez hasonlóan szintén hozzájárulnak Európa sokszínűségéhez, viszont nem kívánnak asszimilálódni. A kezdeményezés az őshonos kisebbségek számára szabad anyanyelvhasználatot és szimbólumhasználatot, valamint az egyenlő bánásmód biztosítását kéri a többség és kisebbség között.

Új irány vagy stagnálás?

Az Európai Unió tavaly szembesült azzal, hogy a tagállamokban élő nemzetiségek helyzetének kérdése korántsem lefutott ügy. Az uniós döntéshozók választhatják a jelenlegi helyzet konzerválásának útját, kockáztatva ezzel a konfliktusok mélyülését a többnemzetiségű államokban. Vagy elmozdulhatnak egy új irányba, amelyben kisebbségpárti politikát folytatnak, ennek egyik eszköze lehet az autonómia biztosítása.

Biztonságpolitikai  megkö̈zelí́té́s szerint az autonómia meghatározó́ szerepet já́tszik a nemzetisé́gi konfliktusok bé́ké́s úton tö̈rté́nő̋ rendezé́sé́ben, és elő̋segí́ti a té́rsé́g stabilitá́sá́t. Az autonó́mia kié́pü̈lése ugyanis kölcsönös engedmények elfogadá́sá́t felté́telezi: a tö̈bbség lemondá́sá́t a homogén nemzetá́llam megteremtésé́rő̋l és a kisebbsé́gét, mely lemondva az elszakadásró́l elfogadja, hogy nemzeti kisebbsé́gké́nt é́l az adott állam terü̈leté́n. A jelenlegi folyamatokban viszont az az érdekes, hogy nem a kelet-közép-európai térség kisebbségei, hanem a nagyobb önállósággal bíró nyugatiak elégedetlenek leginkább az eddigi státuszukkal. Ez viszont könnyen keltheti a döntéshozókban azt az érzést, hogy ha a kisujjukat nyújtják, akkor később már az egész karjuk sem lesz elég.

Olvasson tovább: