Kereső toggle

Vérző Amerika

Charlottesville és az Egyesült Államok válsága

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kim Dzsong Un, akinek hosszú, rejtélyes és a szó legszorosabb értelmében vérzivataros pályájáról a Hetek előző oldalain olvashattak, a jelek szerint telibe találta a pillanatot, amikor kihívást intézhet a Föld legerősebb hatalma ellen. Amerika ugyanis komoly bajban van – persze a legkevésbé a phenjani rezsim fenyegetése miatt; ám cselekvőképességét biztosan nem javítják hazai problémái.

Annál frusztráltabb, öngyűlölőbb és megosztottabb régen volt az Egyesült Államok, mint napjainkban. Talán éppen a 19. század közepén, amikor az amerikai polgárháború során több mint félmillió, a háború következtében kitört járványokban további 1 millió 200 ezer ember halt meg az északi unionista és a déli konföderációs államok polgárai közül.

Talán nem véletlen, hogy az amerikai történelem legtragikusabb időszakának emlékművei körüli összecsapással kezdődött el a modernkori Amerika történetének véres és tragikus fejezete. Az amerikai Dél emlékezete, amely a polgárháborús vereség ellenére másfél évszázadon át fennmaradt. A konföderációs zászló és egyéb szimbólumok a déli államok konzervatív lakóinak szemében az idők során egyre inkább (az értelemszerűen washingtoni) központi kormányzattal szembeni ellenállást, a déli államok polgárainak nyakas szabadságszeretetét testesítették meg, számos amerikai számára viszont a zászló és a déli államokban ma is álló konföderációs emlékművek a rabszolgatartás gyalázatos gyakorlatát jelképezték. Mégis – egészen két évvel ezelőttig a kétféle emlékezet úgy tűnt, megfér egymás mellett. Aztán egy júniusi napon minden megváltozott: a Konföderáció (azaz az Egyesült Államokból kiszakadt déli államok szövetsége) egykori, Dél-Karolina jelenlegi fővárosában, Charlestonban Dylann Roof 2015 júniusában egy fekete gyülekezet templomában meggyilkolt kilenc embert. A rasszista Roof gyakran pózolt a konföderációs zászlóval, és a merénylet után mozgalom indult az addig több déli államban hivatali épületeken is látható lobogó betiltása érdekében. A charlestoni áldozatok temetésén Barack Obama is erre szólított fel.

Charleston központjából hamar eltűnt a konföderációs zászló: Nikki Haley republikánus kormányzó engedett és javaslatára a dél-karolinai törvényhozás leszedette a képviselőház elől a lobogót; a washingtoni képviselőház végül 2016. májusában szavazott a szövetségi szintű betiltás mellett.

***

Már ekkor érzékelni lehetett (és Charleston tragédiája rá is világított), hogy a konföderációs jelképek kérdése Amerika máig feldolgozatlan történelmi traumáit feszegeti. A déli államokban élő fehérek jelentős része – és messze nem csak a neonáci vagy más rasszista csoportok – számára a konföderációs emlékek eltüntetése az egykori amerikai Dél eltűnt világának meggyalázásával egyenlő, miközben a mai amerikaiak nem kis hányada számára ez a fajta Dél-nosztalgia puszta érzéketlenséget jelentett az egykori rabszolgák emlékével és leszármazottaik érzékenységével szemben.

A még közép-európai ésszel is nehezen felfogható tényt, amely szerint az Egyesült Államok máig nem volt képes feldolgozni a polgárháború másfél évszázaddal ezelőtti traumáját, az elmúlt napok tragikusan bizonyították. 

A konföderációs múlt eltörlésének újabb lépéseként a virginiai Charlottesville egyik parkjából Robert E. Lee tábornoknak, a polgárháborúban vesztes déli csapatok parancsnokának szobrát ugyanis el akarták távolítani (magát a parkot egykor szintén Lee-ről nevezték el, de az elmúlt időszakban átkeresztelték Emancipációra). A szobor eltávolítása ellen szerveztek megmozdulást neonáci és fajvédő szervezetek; a rendezvény irányultsága egyértelmű volt a felvonulók által cipelt horogkeresztes zászlókból. Ellenük pedig antináci és szélsőbaloldali csoportok vonultak fel. Közéjük hajtott szándékosan a húszéves ohiói James Alex Fields Jr., megölve egy harminckét éves emberjogi aktivista nőt. Később a város közelében egy rendőrségi helikopter is lezuhant, két rendőr életét vesztette.

Az elszabaduló indulatok hamar a konföderációs emlékművek ellen fordultak; az észak-karolinai Durhamben ledöntötték a polgárháborúban a déliek oldalán harcolt katonák emlékművét, a tömeg megrugdosta és megtaposta a szobrot.

***

Trump elnök kétségkívül óriási támadási felületet adott ellenfeleinek, amikor első reakciójában általában ítélte el az erőszakot, nem térve ki külön a neonácikra. Két nappal később már azt mondta, hogy a rasszizmus maga az ördög, amivel azért lényegesen gyorsabb volt, mint az iszlamista terrort nevén soha nem nevező, vagy (mint arra a Heti Válasz joggal mutatott rá) a fehér rendőröket gyilkoló afroamerikai sorozatgyilkos  nyíltan vállalt rasszista motivációjáról szót sem ejtő Barack Obama annak idején.

Ám ez a jelek szerint mit sem segít Trumpon, akinek demokrata és republikánus ellenfelei elérkezettnek látják az időt, hogy bebizonyítsák: az elnök kizárólag a charlottesville-i szélsőjobboldali tüntetőkhöz hasonló rasszista fehérek támogatásának köszönheti tavaly novemberi, az amerikai mainstream számára még mindig nem megemészthető győzelmét.

Pedig – miközben valóban aggasztó, hogy Trump elsőre képtelen volt nevén nevezni a Charlottesville-ben tomboló neonácikat és fajvédőket – az elnök ellenfelei óriási hibát követnek el, ha Trumpot látják Amerika kétségkívül rendkívül súlyos problémái okozójának. Az elnök elleni elképesztő hangnemű gyűlöletkampány stílusán most lépjünk túl, de a kritikusok önmagukat is becsapják. Ha igazuk lenne, az azt jelentené, hogy Trump eltávolításával Amerika minden gondja egy csapásra megoldódna.

Pedig már maga Trump győzelme is tünete volt Amerika mély társadalmi válságának, és nem az okozója. Egy olyan országban, ahol százötven éves történelmi traumák képesek polgárháborúszerű zavargásokat kirobbantani, ostoba és rövidlátó dolog azt hinni, hogy az elnök személye dönti el, hogy háború lesz vagy béke.

Amerika ugyanis most nagyobb bajban van annál, mint amekkorát egy mégoly nagyszerű elnök megválasztása is meg tudna oldani.  A szabadság barátainak semmi okuk az örömre.

Olvasson tovább: