Kereső toggle

Trump a porcelánboltban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Izrael attól tart, hogy szokás szerint a zsidó államnak kell megfizetnie az árat a leg-újabb amerikai elnöki békeötletért. Míg az elmúlt 25 évben az amerikai védnökség – jordániai és egyiptomi kísérettel – közvetlenül próbálta kiegyezésre bírni az izraeli-eket és a palesztinokat, Donald Trump elődeihez képest újat hoz, amikor a szaúdiakat és az öbölmenti arab országokat is be kívánja vonni „a nagy üzletbe”. Egy magas rangú rijádi kormánytisztviselő már jelezte, hogy „nem ellenséget, hanem lehetőséget látnak Izraelben”. A szép szavakért azonban a „települések építésének leállítását” várják, és ez még csak a kezdet lehet.

A Wall Street Journal (WSJ) szellőztette meg azt a dokumentumot, amit Donald Trump kezdeményezésére a szaúdi és az emírségekbeli vezetők állítólag elfogadtak az Izraellel való kapcsolatok javításáról. Eszerint az öbölmenti szunnita arab országok felajánlották, hogy enyhítenek a keres- kedelmi korlátozásokon, és részlegesen engedélyezik izraeli repülőgépek számára a szaúdi légtér használatát, valamint közvetlen telekommunikációs kapcsolatot létesítenek a zsidó állammal. Mindennek az előfeltétele az, hogy Izrael állítsa le a telepek építését, és tegyen konkrét lépéseket a palesztinokkal való megegyezésre.

A felszínen közben még minden változatlan: a rijádi amerikai nagykövetség Donald Trump közel-keleti programjából egyszerűen kihagyta a következő állomást, Izraelt, nehogy le kelljen írni a zsidó állam nevét.

A színfalak mögött azonban már évek óta zajlik az enyhülés, sőt a WSJ úgy tudja, hogy már nem is csak közvetítőkön keresztül. A diplomáciai kapcsolatok hiánya ellenére nemrég izraeli kormánytisztviselők jártak az Emírségekben, és nemzetbiztonsági szakemberek is megfordultak az arab miniállamokban.          

Kétségtelen, hogy Donald Trump személyesen is erőfeszítéseket tesz azért, hogy a hatnapos háború 50. évfordulóján megtörjön a „jégkorszak” az izraeli–arab viszonyban. Január óta a szunnita közel-keleti államok összes vezetőjével találkozott már, legutóbb a szaúdi koronaherceggel és a dubaji emírrel. Úgy tűnik, az amerikai elnök első külföldi útján éppen a legnehezebb terepen szeretné bebizonyítani azt, hogy – híres könyve címe szerint (The Art of the Deal) – művészi szinten ért az alkukötéshez. Az 1993-as oslói megállapodás óta ebbe valamennyi elődjének beletört a bicskája. Trump tervéből egyelőre annyi látszik, hogy szeretne új szereplőket bevonni az egyezkedésbe, elsősorban a kölcsönös nagy üzleti lehetőségek ígéretével. További fontos ösztönző, hogy a szaúdi és szomszédos arab vezetők szemében a szankciók feloldása óta regionális hatalommá váló síita Irán már nagyobb fenyegetést jelent, mint Izrael. Trump komoly fegyverüzletekre számít a Közel-Keleten, és ebbe szeretné Izraelt is bevonni.

Hogy mi valósul meg a tervekből, azt az amerikai elnök térségbeli, Rijádot, Jeruzsálemet és Ramallahot érintő villámturnéja után pontosabban lehet majd látni. Izraelben egyelőre még nem is nyilatkoztak az esetleges arab nyitásról. Az óvatosság érthető, hiszen az elmúlt évtizedek nagy amerikai békekez-deményezéseihez Washington rendszeresen azt várta el, hogy Izrael tegyen előzetes „gesztust” – például palesztin terroristák egyoldalú szabadon bocsátását, vagy a nyugati-parti és jeruzsálemi zsidó települések építésének befagyasztását – a tárgyalások megkezdése előtt. Amikor pedig ez megtörtént, cserébe nem kaptak semmit, mert a palesztin fél – korábban Jasszer Arafat, az utóbbi 13 évben Mahmúd Abbász – abban már nem volt érdekelt, hogy viszonozza az engedményeket, így aztán – a CNN kedvenc szóhasználatával „a békefolyamat megtorpant”. Ez történt 2000 nyarán Camp Davidben, ahol Ehud Barak kész lett volna lemondani az 1967-ben elfoglalt ciszjordániai területek 95 százalékáról és Kelet-Jeruzsálem egy részéről is, de Arafat semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó, elutasította az ajánlatot, és a második intifáda megindítása mellett döntött. Bill Clinton hattyúdala volt, amikor elnöksége utolsó hónapjában még egyszer megpróbálta leültetni a feleket, de ennek már a sorozatos palesztin terrortámadások, és a közelgő izraeli választások fényében semmi realitása nem volt.

2001. szeptember 11-e után az Egyesült Államok a terror elleni háborúval volt elfoglalva, így a békepróbálkozások élére az úgynevezett Kvartett (ezt Amerika mellett az Európai Unió, az ENSZ és Oroszország alkotta) állt, amely 2002-ben „útitervet” (roadmap) javasolt a kiegyezésre. Ez annyiban jelentett változást a korábbi közvetlen tárgyalásokhoz képest, hogy előfeltételeket szabott a feleknek: a palesztinoknak le kellett volna mondaniuk a terrorról és az Izrael elleni uszításról, míg Izraeltől a 2001 után létesített települések lebontását és az intifáda miatt életbe léptetett korlátozások megszüntetését várták el. 2003-ban a jordániai Akabában létre is jött egy Bush–Saron–Abbász-csúcstalálkozó, de több nem történt. Második elnöki ciklusa vége felé George W. Bush tett még egy kísérletet, miután Ehud Olmert jelezte, hogy kész egy palesztin állam elfogadására. Olmert átadta volna Kelet-Jeruzsálem arab többségű részét, ráadásul az Izrael által megtartott ciszjordániai területeket (ez 5-6 százalékot tett ki, és nagyobb zsidó városokra vonatkozott) is kompenzálta volna szuverén izraeli területek átadásával. A nagyvonalú (az izraeli jobboldali ellenzék szerint egyenesen hazaáruló) Olmert-tervből sem lett semmi, nem utolsósorban a Hamasz gázai hatalomátvétele, és az onnan indított gyilkos „rakétaintifáda”, majd az erre válaszul 2008 végén Izrael által indított gázai hadművelet miatt.

2009-re új szereplők léptek a színpadra, Barack Obama kairói beszéde után Benjamin Netanjahu elviekben elfogadta egy palesztin állam létrehozását, de konkrét feltételeket szabott ehhez: a palesztinoknak el kell ismerniük Izraelt, mint a zsidó nép nemzeti államát az egységes Jeruzsálemmel, mint fővárossal, vállalniuk kell a jövőbeli államuk demilitarizálását, és garantálniuk kell Izrael számára a biztonságos határokat. 2009-ben Washingtonban létre is jött egy csúcstalálkozó, amelyen díszletként Abdullah jordániai király mellett az arab tavasz felkelése nyomán hamarosan megbuktatott Hoszni Mubarak egyiptomi elnök is jelen volt. A következő években John Kerry rendszeresen végigturnézta a Jeruzsálem–Ramallah–Amman útvonalat, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a palesztinok a tárgyalásos megoldás helyett a tervezett államuk egyoldalú nemzetközi elismerését tűzték ki célnak. Ezt szolgálja az ENSZ-ben folytatott kampány, a diplomáciai kapcsolatok felvétele több mint 130 országgal, és az Izraellel szemben tovább folytatott terror- és bojkottkampány.

A szíriai háború, az ISIS horrorkalifátusa, a migránsválság és a terrorizmus globális kiterjedése csak háttérbe szorította, de nem vette le a napirendről a palesztin követeléseket. Abbász tudja, hogy az idő neki dolgozik: minél sürgetőbbnek érzi a világ, hogy létrejöjjön „Palesztina”, annál kevésbé kell bármilyen engedményt tennie. Nem véletlen, hogy egyre kihívóbb – még Arafattól is elképzelhetetlen – lépéseket tesz. Ennek eddigi legfelháborítóbb példája, hogy május elején Hebron polgármesterének egy az oslói „békemegállapodás” keretében 1997-ben a Palesztin Hatóság részére átadott hatszoros gyilkost, Abu Sneineh-et választották meg. A polgármester három palesztin terrorista társával együtt 1980-ban hat zsidó diákot ölt meg kézigránátokkal és fegyverrel Hebron mellett. Az áldozatok között egy amerikai és egy kanadai állampolgár is volt. Sneineh mindössze három évet töltött börtönben, és 1983-ban egy fogolycsere-egyezmény révén kiszabadult. A helyhatósági választásokat éppen a gyilkosságok 37. évfordulóján tartották, és ezen Mahmúd Abbász pártja, a Fatah listáját a terrorparancsnok vezette. A Fatah meg is szerezte a többséget a városi tanácsban, így Sneineh Hebron polgármestere lett.

Az előzmények fényében meglepő volt Donald Trump magabiztossága, aki idén februárban a Benjamin Netanjahuval tartott sajtótájékoztatóján azt ígérte, hogy valami „nagyobb egyezményt fog elérni, mint amit a legtöbben gondolnának”. Amikor áprilisban bejelentették, hogy Trump a Közel-Keletre utazik, kiderült, hogy az elnök valóban úgy gondolja, hogy megoldja azt, amire elődei nem voltak képesek. A „nagy tervből” egyelőre kevés látszik, annál több zavar és kapkodás. Annak ellenére, hogy Trump egyik hangsúlyos választási ígérete volt az amerikai nagykövetség áthelyezése Tel-Avivból Jeruzsálembe, beiktatása óta ezt egyszer sem erősítette meg, sőt a híradások szerint már el is döntötte, hogy meghosszabbítja az Obama által aláírt és május 31-én lejáró elnöki vétót. Izraelben aggasztó jelnek vették azt is, hogy Rex W. Tillerson külügyminiszter szerint a kérdésben azért van szükség megfontoltságra, mert „az elnök nagy erőfeszítéseket tesz az Izrael és Palesztina (!) közötti békekezdeményezés ügyében”. Az amerikai diplomácia még az Obama–Clinton-érában is ügyelt arra, hogy nyilatkozataikban ne ismerjék el az egyoldalúan deklarált palesztin államiságot, és így mindig az „Izrael és a palesztinok” megfogalmazást használták.

Ennél is rosszabb üzenete van annak, hogy Jeruzsálemben Trump kikötötte: nem kísérhetik el izraeli vezetők a Nyugati Falhoz, ahol szeretné kifejezni tiszteletét a „három nagy vallás szent helye iránt”. Amikor az előkészületek során az amerikai delegáció egyik tagja nyersen közölte az izraeliekkel, hogy nincs keresnivalójuk a Nyugati Falnál, mert „az nem a maguké”, még úgy tűnt, hogy csak egy régi vágású palesztinbarát külügyes akadékoskodásáról van szó. Miután azonban Trump nemzetbiztonsági tanácsadója is megerősítette, hogy az elnök mellett nem lesz egyetlen izraeli vezető sem, mert Trump a Nyugati Falnál a látogatásával az „egység és a nagy vallások összefogása” üzenetét szeretné hangsúlyozni. Ebből Izraelben inkább úgy sejtik, hogy Trump Jeruzsálemet ki akarja vonni az izraeli szuverenitás (és a palesztin igények) alól, hogy a „béke és nagy vallások fővárosa” legyen – ami történetesen egybeesik a Vatikán álláspontjával. Marvin Hier rabbi, a Simon Wiesenthal Központ alapító elnöke, aki januárban imádkozott az elnöki beiktatáson, erre reagálva bírálta, hogy a Trump-adminisztráció ígéreteivel ellentétesen nyilatkozik Jeruzsálem ügyében, de mint mondta, „bízik abban, hogy az elnök tisztázza a zavart Jeruzsálemben”. A Trump-terv kidolgozásában a Haaretz értesülése szerint nemcsak Jared Kushner, az elnök közel-keleti ügyekkel megbízott tanácsadója vett részt (vejéről Trump korábban magabiztosan azt mondta, hogy „ha ő nem tudja tető alá hozni a békét a Közel-Keleten, akkor senki”), hanem a Zsidó Világkongresszus elnöke, Ronald Lauder is, aki több évvel ezelőtt Ehud Olmert radikális kompromisszuma alapján egy saját javaslatot készített, amivel szerinte „meg lehet győzni Abbászt”.

A békepróbálkozások keltette bizonytalanság mellett egy konkrét kár máris keletkezett az amerikai–izraeli kapcsolatokban: A Jerusalem Post úgy tudja, hogy életveszélyben van egy izraeli kém, akit az ISIS-be építettek be, miután Donald Trump óvatlanul elmondta Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek, hogy az ISIS egy laptopba épített újfajta bombával akar felrobbantani egy utasszállító repülőgépet. Ezt az információt az izraeliek szerezték meg a kémjüktől, és megosztották az amerikaiakkal. Trump kiszivárogtatásából most az oroszok megtudták (és ami még veszélyesebb, az irániak is), hogy honnan származik a hírszerzési információ. Bár a hivatalos izraeli nyilatkozatok igyekeznek, hogy az ügy ne árnyékolhassa be még jobban az elnöki látogatást, a Jerusalem Postnak név nélkül nyilatkozó izraeli volt hírszerzési vezetők „riasztónak” nevezték az elnök meggondolatlan lépését.

Olvasson tovább: