A Slota-jelenség és Szlovákia

A Fico-kormány kül- és belpolitikája egyaránt a nemzeti, szocialista (a két jelző eredeti, és nem egymáshoz kapcsolt negatív értelmében) populizmus szókapcsolattal jellemezhető. Munkamódszere pedig a hatalmi arrogancia. Ez a politika pedig nemcsak a szlovák–magyar diplomáciai és egyéb kapcsolatokban, de egész Szlovákia jövőjét tekintve is súlyosan romboló hatású.
Mára világossá vált, hogy a szlovák–magyar viszony olyan érzékeny, komplex problémakör, amely nem csak a kisebbségi jogok körül bonyolódik. A Magyar Koalíció Pártja nyolcéves kormányzati szerepe idején úgy tűnt, a tolerancia légköre állandósul, amely egyébként adódna a két ország közös európai integrációjából is. A Slota-féle nacionalizmus mégis újult erővel tudott előtörni a nemzeti párt kormányzati szerepe nyomán, és fertőzi újra a konkrét napi politikai döntéseket is.
A Slota-jelenség nem azért botrány, mert létezik, hanem azért, mert egyáltalán létezhet ma Szlovákiában, Európában. (A Slota vezette Szlovák Nemzeti Pártnak folyamatosan 10-12 százalékos a támogatottsága, dacára az elnök meg-megismétlődő nyilvános részeg fellépéseinek, sőt napvilágra került köztörvényes bűnözői múltjának.) A szélsőséges eszmék, tudjuk, itt vannak köztünk továbbra is, sőt a világban és Kelet-Európában is a reneszánszukat élik. Éppen ezért régiónkban pontos jogi szabályozásra, körültekintő, toleráns politikára, egységes európai fellépésre, az emberi jogok széles körű betartására volna szükség a visszaszorításukhoz. Ám a Slota által képviselt alpári idegengyűlölet, illetve zsigeri, manipulatív, a történelmi sérelmekre rájátszó gyűlöletkeltés, ráadásul mindez kormányzati szerepből, éppen az ellenkező irányba mutat.
Valóban riasztóak az elmúlt hetekben nyilvánosságra került közvélemény-kutatási adatok: a szlovákiai fiatalok a magyart nevezték meg a leginkább ellenszenves nemzetnek, ugyanezen fiatalok többsége (70 százalék) azt szeretné, ha a magyarok Szlovákiában nyilvános helyen nem beszélnének magyarul. Ezek nyomán valóban kényelmetlen érzése van az embernek: a mindennapos emberi kapcsolatokban egyelőre nem érezhető etnikai feszültség mivé nőheti ki magát, ha folyamatosan erős hátszelet kap a nagypolitikából. A jelenlegi kormánykoalíció alakulásakor nagy kérdés volt, vajon Robert Fico, illetve az európai szocialisták irányából jövő nyomás meg tudja-e zabolázni Slotát. Mára világossá vált, hogy ellenkező előjelű folyamat zajlik: Fico és kormánya veszi át egyre inkább a Slota-féle retorikát, és hoz konkrét negatív döntéseket kisebbségi ügyekben.
A nemrég kiadott magyar általános iskolai tankönyvben, a magyar szövegben szlovákul szerepelnek a helységnevek, ez pedig olyan precedens, amelyre még az elmúlt rendszerben sem volt példa. Sajnos a mai szlovák politikai közbeszédben a magyarok továbbra is történelmi elnyomókként, a szlovákiai magyarok pedig folyamatos feszültségek és problémák forrásaként tűnnek fel. Az ilyenfajta értelmezésben az ellenzéki szlovák pártok is élen járnak, vezetőik szintén szeretnek nemzetmentő pózban tetszelegni. Ettől szavazatokat remélnek és kapnak, amely szintén mutatja, hogy nemcsak politikai, hanem társadalmi kérdésről van szó, a szlovák társadalom jelentős részénél ez a beszéd halló fülekre talál.
Történelmi szempontból akár érthető is lenne ez a hozzáállás: Szlovákia nagyon fiatal állam, államisága pedig a történelmi Magyarországgal szemben fogalmazódik meg, ennek hangsúlyozása a szlovák iskolákban és a szlovák történetírás fő irányvonalában is erőteljes. A hétvégi példa: Slota a hetedik kettős keresztet avatta fel kormányzásuk óta, mondván „a kettős keresztekkel azt mutatjuk meg Európának, hogy ez a szlovákok földje, amit senkinek nem adunk”. Persze az ilyenfajta hozzáállásnak a mai, Schengen utáni európai valósághoz, illetve a hivatalos magyar külpolitikához nem sok köze van. Idekívánkozik azonban az a vélemény is, hogy a jelenlegi MKP-vezetés, élén Csáky Pállal, teljesen alkalmatlannak tűnik ezen politikai helyzet helyes kezelésére. Nem találja a hangot a jelenlegi ellenzékkel, de a volt koalíciós partnerekkel sem, harmadikutas politikája pedig egyelőre nem látszik megvalósíthatónak.
Robert Fico kormányfő felelőssége a tények tükrében elvitathatatlan. Két év után megállapítható, hogy Slota és Meèiar kormányba való emelése, amint az várható is volt, erősen negatív hatású. Fico pedig, ha Slotától nacionalizmust tanul, Meèiartól konfrontatív politikát. Kormánya erős európai nemtetszés mellett jött létre, azóta folyamatosan bizonyítani akar, ám a külpolitikában folyamatosan bakot lő, stílusára valószínűleg nem nagyon vevők a nyugati demokráciákban, ezért nem is nagyon fogadják őt. Többször a hivatalos uniós külpolitikával is szembement, például Koszovó esetében is.
A bel- és gazdaságpolitika területét vizsgálva a Fico-kormány teljesítménye minimum ellentmondásosnak mondható. Legfőképpen azért, mert Fico mást mond, mint amit csinál. Mára közgazdasági közhelynek számít, hogy a jelenlegi szlovákiai gazdasági szárnyalás (a legutóbbi negyedévben is európai rekordot ért el a gazdasági növekedés) a két korábbi Dzurinda-kormány integrációs és gazdaságpolitikájának az eredménye. A korábbi szigorú pénzügyi politika, valamint az átgondolt és bátran véghezvitt reformok robbanásszerű tőkebeáramlással és hatalmas gazdasági fellendüléssel jártak, ennek a haszonélvezője a jelenlegi kormány.
Fico mesterien lovagolta meg a reformok nyomán kialakult elégedetlenségi hullámot, és kapóra jött neki a választások előrehozása a koalíciós viszály után. A reformok pozitív hatása még nem volt annyira kézzelfogható, negatív hatásuk viszont már a változás igényének irányába mozdították a választók többségét. Fico szociális államot ígért, a terhek csökkenését, sőt a reformok visszacsinálását. Mit tett azóta? Eltörölt pár, a lakosság körében nagyon utált díjat (vizitdíj!), visszaadott pár korábban megvont szociális juttatást, változtatott pár áfakulcson, és ad hoc alapon támogatja a nyugdíjasokat (karácsonyi pótlék).
Nagyon vigyázott rá, hogy a komolyabb reformokhoz ne nyúljon, ígéretével ellentétben, továbbra is odafigyelt a fenntartható gazdasági növekedésre, semmilyen komolyabb szociális reformot vagy rendszerszerű juttatást nem vezetett be. Ez persze a gazdaság szempontjából pozitív fejlemény volt, elemzők megegyeznek abban, hogy a Fico-kormány legnagyobb érdeme, hogy nem csinált semmit. Értsd, nem tudta elrontani vagy visszafordítani a beindult pozitív folyamatokat, így Szlovákia három hónap múlva bevezetheti az eurót is. Emellett azonban Fico, szinte folytatva korábbi ellenzéki hozzáállását és retorikáját, minden megnyilvánulásában az előző kormányt szidja, a reformokat nem ismeri el, sőt szocialista (nem szociális) ideológiával mételyezi a közbeszédet. Folyamatosan kikel a nyugati vállalatok – „a gonosz tőkések” ellen, szeretné visszaállamosítani a gázműveket, megszüntetné a magán-nyugdíjpénztárakat, minden őt bíráló médiummal harcban áll, az újságírókat, a civil szektort támadja, folyamatosan ellenséget keres és gyárt magának. Ebbe a politikába illeszkedik a magyarellenes retorika is. A kor­mányfő politikája példaképének bevallottan Jánosíkot tartja, aki a középkorban betyár (sic!) volt, a legenda szerint a gazdagoktól (értsd magyar uraktól) elvett, és a szegényeknek (szlovák parasztok) adott. Így áll össze Ficónál a színtiszta nemzeti, szocialista demagógia, de csak retorikai szinten, amelyre viszont jelenleg a lakosság negyven százaléka vevő, így a kormányfő kényelmes helyzetben van.
Szlovákia helyzete ezáltal sajátos. Egyrészt irigyelt gazdasági növekedés, másrészt múltba tekintő, a legrosszabb hagyományokra építő kül-, bel- és gazdaságpolitika. Az euró újévi bevezetése várhatóan felforgatja a jelenlegi folyamatokat, valószínűleg a közbeszédet is a nacionalista mederből inkább a valós problémák irányába tereli. Robert Ficónak pedig még minimum két éve van, hogy válasszon, melyik úton, és kivel akar járni.