Kereső toggle

Sehonnan sehová

Jimmy Carter, a közel-keleti csodadoktor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Izrael számára aligha biztató, hogy egy olyan önjelölt régi-új messiás
jelentkezett a közel-keleti válságban megváltást hozó tervekkel, akinek
múltjában semmi olyan nincs, ami reményre adhatna okot. A volt amerikai elnök,
Jimmy Carter Palestine Peace Not Apartheid (Palesztina: Békét és nem
apartheidet!) címmel decemberben megjelenő könyvében próbálja néhány
huszárvágással megoldani a közel-keleti helyzetet. Az időzítés céltudatos:
néhány héttel a demokrata földcsuszamlás után a legidősebb élő amerikai elnök
jótanácsokkal látja el jövendő reménybeli demokrata utódját.

Már a cím is sokatmondó, a nyugati balliberális körökben közhelyként
emlegetett apartheidpolitikával vádolja Izraelt. Nem volna meglepő, ha
kiderülne, hogy a történelemmel hadilábon álló, az 1968 utáni leegyszerűsített
egyetemi képzésből kinövő értelmiségiek, újságírók zavarba jönnének, ha
megkérdeznék tőlük, mit is jelent az apartheid – viszont jól hangzik, Dél-Afrika
közelmúltjából ismert, kellemes borzongást okoz. Azt nem szükséges
végiggondolni, hogy az apartheid mereven szétválasztotta a dél-afrikai
állampolgárságú feketéket és fehéreket, tiltotta a vegyesházasságot,
elkülönítette őket a buszokon, a vonatokon, az éttermekben, a közintézményekben,
külön területre telepítették, és többek között külsejük alapján fekete, fehér
vagy vegyes csoportba sorolták őket. Ezek között aligha van egy olyan is, mely
az izraeli állampolgárságú arabokat, beduinokat, drúzokat sújtaná. A nem izraeli
állampolgárságú gázai, ciszjordániai palesztinokra (akik nem is akartak izraeli
állampolgársághoz jutni) pedig azért vonatkoznak más törvények, amiért minden
állam más elbírálásban részesíti azokat, akik nem rendelkeznek az adott ország
állampolgárságával.

Carter sincs tisztában a szavak jelentésével, ahogy a helyzettel sem, de
megoldási ötletei azért vannak, ugyanúgy, ahogy utódjának, Bill Clintonnak
voltak, aki hasonlóan életrevaló ötletekkel akarta megoldani az
izraeli–palesztin problémát. Az eredményt ismerjük: második intifádának fogják
nevezni a történelemkönyvek. Carter a „jó amerikai elnök”, a „bezzeg-elnök”,
akit nagyon szeretnek Európában azért, mert mindenkire kedvesen mosolygott, és
nem tett semmit. Illetve ha tett, az inkább protokolláris volt, vagy csak arra
volt jó, hogy elodázza a problémákat. A Camp David-i békekötés Szadat és Begin
között legkevésbé az ő érdeme, inkább Izraelé és egy józan arab politikusé,
Carter csak a nevét adta hozzá. Viszont aktívan vett részt a CIA leépítésében, a
védelmi kiadások lefarigcsálásában, amit később Clinton fejezett be, s aminek
jelenleg látjuk eredményét a siralmas iraki és a szeptember tizenegyedike előtti
hírszerzési teljesítményben. Carter más szempontból is sikeres volt a
Közel-Keleten: sikeresen kommunikálta az iráni rezsimnek, hogy nyugodtan
fogságban tarthatják a teheráni amerikai nagykövetség alkalmazottait. Nem
véletlen, hogy az új elnök, Ronald Reagan beiktatása után szabadultak ki a
foglyok, Reagantől ugyanis tartott az iráni vezetés, mert kevesebbet mosolygott,
ellenben kemény retorziókat helyezett kilátásba. Szintén Reagan volt az, akinek
sikerült megállítani – legalább egy időre – a biztonságpolitika erózióját,
sajnos csak Clinton színrelépéséig. Megnyugtató tehát, hogy egy ilyen sikeres
elnök próbál Izraelnek tanácsokat adni.

A könyv – előzetese alapján – közhelyszótár. Felsorakoztatja az összes hamis
klisét, és semmi újdonsággal nem szolgál, leszámítva azt, hogy nem vesz tudomást
az elmúlt évek történéseiről. A gázai kivonulás mintha meg sem történt volna,
legalábbis Carter szerint Izrael kolonizálja a palesztin területeket – aminek
ékes bizonyítéka a telepek másfél évvel ezelőtti felszámolása. A kivonulásról
nem ír, csak arról, hogy Izrael és az Egyesült Államok a Hamasz-kormány miatt
izolálta Gázát. Carter elegánsan elsiklik néhány apróság felett, jelesen, hogy
Izraelnek egy olyan államkezdeményt kellene támogatnia, amely s amelynek
kormánya nem ismeri el létezési jogát, rendszeresen rakétákkal lövi, s amelynek
esze ágában sincs állammá válnia, hiszen akkor még Carter sem mondhatná, hogy
Izrael felelőssége a palesztinok valamennyi problémája. Megtudhatjuk, hogy az
amerikai média „Jeruzsálem hangjától” hangos – talán többet kellene néznie a
CNN-t és olvasnia a The New York Timest, a Newsweeket, a Time-ot és a Washington
Postot. A legérdekesebb kijelentése, hogy az amerikaiak a sajtó miatt keveset
tudnak a palesztinok szenvedéseiről, és ennek bizonyítékaként említi, hogy az
amerikaiakat meglepte és feldühítette az EU 2003-as felmérése, mely szerint az
EU polgárai Izraelt tartják legveszélyesebbnek a világbékére, nem Észak-Koreát
vagy Iránt. Valószínűleg Carter is egyetért ezzel a kijelentéssel, mert nem utal
arra, hogy ez talán túlzás. Továbbá (a teljes tájékoztatás kedvéért) megkíméli
olvasóit néhány jelentéktelen ténytől. Például, hogy az EU a felmérés után nem
győzött magyarázkodni a finoman szólva is bizarr eredmény miatt. Vagy attól,
hogy a felmérés éppen azt bizonyítja, hogy az EU-polgár sem tájékozottabb az
amerikainál, sőt, egy másik felmérésben, mely párhuzamosan készült az előzővel,
a többség úgy nyilatkozott, hogy szinte semmit nem tud az izraeli–palesztin
konfliktusról. Márpedig ez a két dolog ellentmond egymásnak, és így két
lehetőség van: az egyik, hogy Carter a másik felmérésről nem tud, vagy nem tűnt
fel neki az ellentmondás; a másik lehetőség pedig az, hogy nem akar tudni róla,
s nem akarja észrevenni az ellentmondást. Maradjunk az első lehetőségnél, ami
bizony arra utal, hogy Carter továbbra is teljesen tájékozatlan a Közel-Kelet
ügyeiben. Mivel a kiinduló premissza is problematikus, így a következtetések sem
lehetnek helyesek.

A kiindulópont, hogy Izrael kolonizálni akarja a palesztin földet, ez vezet a
palesztin merényletekhez, amire Izrael elnyomással válaszol. A megoldás:
tárgyalások (azzal, aki szerint Izrael nem is létezik), visszatérés az 1967-es
határok mögé. Carter úgy viselkedik, mint a semmit sem felejtő, semmit sem
tanuló Bourbonok: úgy ír, mintha 1979-et írnának a naptárak, s mintha
Csipkerózsikaként átaludta volna az elmúlt huszonhét évet. Mintha nem
tornyosulna előttünk az iráni fenyegetés (amelyről egy szava sincs, igaz, akkor
saját felelősségét is fel kellene vetni), mintha nem lett volna az oslói
folyamat, melynek során Izrael a legvégsőkig elment a kompromisszumokban, s
amelynek eredménye lett a második intifáda. A legeurópaibb amerikai elnök
megoldási javaslatai egyszerre tragikusak és egyszerre komikusak, amin az sem
változtat, hogy a jelenlegi amerikai politika következetlensége sem megoldás. A
pokolba vezető út mindig jószándékkal van kikövezve – tegyük hozzá: jó
szándékkal, tudatlansággal és következetlenséggel. A carteri–clintoni út, azaz a
sehová nem vezető tárgyalások, a védelmi szempontokat háttérbe szorító, a
nyugati demokrácia értékeit védelemre méltatlannak tartó európai út az, amitől
Izraelnek is távol kell tartania magát.

Olvasson tovább: