Kereső toggle

Városról városra folyik a harc Irakban

Poklok pokla

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Fallúdzsa egyes utcáin szörny? hullaszag terjeng. Nincs már a szunniták városában semmiféle orvosi ellátás, a sebesülteket Tikrit város kórházába szállítják kezelésre – ha tudják. Egy helyi lakos elmondta a külföldi tudósítóknak: két napja nem tudja eltemetni a gránátrobbanástól meghalt nyolc éves fiát, mert a folyamatos heves harcok miatt nem merészkedik ki a némi biztonságot nyújtó falak közül. Megszűnt az áram- és a vízellátás, az épületek mélyén megbúvó emberek víz- és élelemtartaléka elfogyott, s egyelőre nincs is kilátás ezek feltöltésére, hiszen a kilépés a nyílt utcára veszélyes, a boltok pedig mind zárva vannak. A mintegy 300 ezer lakosból talán 50 ezer maradt a városban, a többi már korábban elmenekült az ismétlődő légitámadások elől, vagy a készülő nagyszabású amerikai offenzíva hírére távozott el a támadás megindítása előtt."



Amerikai tengerészgyalogosok mentik sebesült társukat Fallúdzsában. Vállalják az áldozatot Fotó: Reuters

Ezt a hírt a múlt hét csütörtökén közölték a világ nagyobb hírügynökségei Fallúdzsából. Azóta a helyzet csak romlott. Hétfőn ugyanis közel 15 ezer amerikai és 2 ezer iraki katona összehangolt hadműveletével megindították a Fallúdzsa elleni, úgymond végső, az ellenséget felszámoló offenzívát. Azóta közel 40 amerikai katona vesztette életét és – mellékesen – legalább 1200, más jelentések szerint 1600 iraki "lázadó". A sebesültek száma az amerikaiak oldalán eléri a 300-at, az irakiakat nem számolják. 150 fallúdzsai család húzta meg magát a város központjában, a legelemibb életfeltételeket is nélkülözve. A Vörös Félhold humanitárius szervezet aggódik a város körül létesült menekülttáborokban élők helyzete miatt, akiket éh- vagy szomjhalál, illetve járványok fenyegetnek.

Egy megrázó interjúban dr. Ali Abbász fallúdzsai orvos elmondta a CNN hírtelevíziónak, hogy a város utcáin temetetlen holttestek százai hevernek szanaszét, magukra hagyott, ellátatlan sebesültek jajgatnak mindenfelé, a még ép és egészséges lakosok pedig tanácstalanul, tehetetlenül várnak a semmire, nem tudják, hogy a házakban maradjanak-e, ahol bomba csaphat beléjük, vagy az utcára meneküljenek, ahol lelövik őket. Senki sehol nincs biztonságban. 

Az I. Amerikai Tengerészgyalogos Hadosztály parancsnoka úgy nyilatkozott, hogy a hadművelet a tervezettnél előbbre tart, az ostrom sikeres, és gratulált a katonáknak, tengerészeknek, pilótáknak, tengerészgyalogosoknak és az iraki bajtársaknak, mindazoknak, akik részt vesznek az ostromban az offenzíva sikeréért. A szövetséges erők házról házra, épületről épületre járva keresik a titkos fegyverraktárakat, a mecseteket is átkutatják, az erődítményeket szétrombolják, a bombagyártó üzemeket fölrobbantják. És természetesen keresik a lázadók vezetőit, élükön Abu Muszab az-Zarkavit, a jordániai terroristavezért és fallúdzsai helyettesét, Abdullah al-Dzsanabit, ám ők már régóta nincsenek az ostromlott városban. Hogy hol vannak, azt talán csak ők tudják. 

George Bush amerikai elnök szerint már nem sok van hátra a győzelemig. Az elnök múlt hét csütörtökön, a veteránok napján az Afganisztánban és Irakban elesett amerikai katonák emléke előtt tisztelgett a Washington melletti arlingtoni nemzeti katonai temetőben. Beszédében kijelentette, hogy az ország büszke az Irakban harcoló amerikai katonákra, akik bátran és becsülettel teljesítik kötelességüket. "Világos küldetésük van: mérjenek vereséget a terroristákra, és segítsék a szabad kormány megalakulását, amely majd képes lesz megvédeni önmagát. A katonák győzelemre állnak" – mondta Bush. 

Irakban jelenleg 142 ezer amerikai katona állomásozik. "Ők Amerika biztonságának a záloga – hangsúlyozta az elnök, és hozzátette: – Amerika feladata az, hogy tevőlegesen irányítsa a harcot az új fenyegetésekkel szemben, és hirdesse a szabadságot, amely elvezet a mindenki által óhajtott békéhez. Nemzetünk nagyra értékeli a szabadságot, és nem csupán a sajátját, de mindenkiét. És mivel Amerika kész szolgálni és áldozatot hozni a szabadságért, nemzetünk marad a jóért küzdő legfőbb erő a világ minden országa közül." 

George Bushsal, a régi-új amerikai elnökkel a veteránok napján nem vitatkozott senki. Csak Donald Rumsfeld védelmi miniszter jegyezte meg később, egy szombati sajtóértekezleten Panama városban, hogy "még nem ért véget az iraki Fallúdzsa bevételéért indított hadművelet, maradtak még elszigetelt ellenállási gócpontok vagy olyan helyek, ahol az amerikai és a velük szövetséges iraki erők nehézségekbe ütköznek".

Ám ha előbb vagy utóbb befejeződik is Fallúdzsa ostroma, – a katonai szakértők szerint – ettől még semmi sem oldódik meg Irakban. A Tigris és az Eufrátesz között ugyanis nem csak Fallúdzsa városa létezik. Az utóbbi napok jelentései szerint az ország északi részén lévő Moszulban is offenzívát indítottak a lázadó csoportosulások ellen, Ninivében is bevetettek egy dandárt ellenük. E két városban ugyanúgy kijárási tilalmat rendeltek el, mint Kasmulában. Egyre hevesebbek az összecsapások a lázadók és az amerikai katonák között Tall-Afarban, Baakúbában, Buhruzban, Bászrában, Nedzsefben és Ramádiban, nem beszélve a fővárosról, Bagdadról.

Ha nem akarjuk, akkor is a fülünkben cseng Szaddám Huszeinnek, a megbuktatott diktátornak az a jóslata, amelyet még az amerikai invázió előtt mondott: "Az amerikai katonák a poklok poklát fogják járni Bagdad utcáin, és minden egyes ház a sírjukká válik."

Ma még csak Fallúdzsáért ontják a harcoló felek ilyen irdatlanul egymás vérét. De ontják mellette a többségét, az ártatlan lakosság vérét is. Mert ugye nincs olyan balga ember, aki elhinné azt, hogy a Fallúdzsában megölt 1200 ember mind lázadó vagy terrorista volt? Ha mégis, akkor vajon hány gyerek és asszony és hány felnőtt, fegyvertelen férfi vált még áldozatává a légitámadásoknak, a lövöldözéseknek, a pokolgépeknek? Hogy mennyien haltak, halnak éhen, szomjan vagy a gyors orvosi segítség hiánya miatt, azt szintén nem tudni. Hogy a terroristák által elrabolt több mint 200 emberből mennyit végeztek már ki, ugyancsak ismeretlen. Hogy vajon hány megcsonkított, fejetlen, lábatlan, kezetlen tetemre bukkannak még egész Irak-szerte, szintén nem tudható. 

Vajon Irak népe így akart-e felszabadulni Szaddám Huszein diktatúrája alól, vagy sem? Megérte-e e népnek ezért a "szabadságért" a töméntelen áldozat? További kérdés, hogy vajon nem kellett volna-e megvárni, hogy maga Szaddám elnyomott népe lázadjon fel elnyomója ellen, és akkor beavatkozni, akkor segítséget nyújtani neki a harcában? Hogy Amerikának feltétlenül szüksége volt-e hívatlanul felvállalni a felszabadítónak és Szaddám nem létező tömegpusztító fegyverei megsemmisítőjének a szerepét? Az is kérdés, hogy vajon az alig két hónap múlva esedékes, úgymond szabad és demokratikus iraki választásokon lesz-e alternatívája a népnek másokra is szavazni, mint az amerikaiak által kinevezett, jelenleg még ideiglenes kormányra, vagy sem? Mint ahogy az is, hogy ha a választások úgy zajlanak le, és olyan eredménnyel zárulnak, miként azt az amerikaiak szeretnék, mennyire lesz tartós az a hatalom, amely akkor létrejön? Vajon belenyugszanak-e a lázadók abba, hogy nem ők jutnak
a vezető posztokra? 

Alig hihető, hogy mondjuk Zarkavi – ha demokratikus módon indulhatna a választásokon – látva, hogy veszített, felhívná telefonon Ijad Allavit, és gratulálna neki a megválasztásához, miként azt az Egyesült Államokban John Kerry tette George Bush megválasztásakor. Márpedig az amerikai elnök ilyennek képzelte az általa Közép-Keletre exportált demokráciát. S ha ma már sejti is, hogy elképzelése csak ábránd volt, váltig azt mondja, hogy néhány évi felügyelet után ilyen lesz. Keleten másképpen gondolkodnak. A demokrácia fogalma – egyetlen kis ország kivételével – mást jelent ott, mint a nyugati világban: vagy nagyon erős katonai diktatúrát, mint amilyen Szíriában vagy Egyiptomban van, ahol azonnal, gondolkodás nélkül és kegyetlenül letörik a fennálló rend elleni tevékenységet, vagy monarchikus rendet, mint Szaúd-Arábiában vagy Jordániában, ahol csak az uralkodó akarata érvényesül, vagy anarchiát és káoszt, mint a palesztin autonómiában.

Gyalázatos tett

Margaret Hasszan, a Care International nemzetközi segélyszervezet iraki irodája 59 éves igazgatónőjének feltételezett kivégzéséről közölt videofelvételt az al-Dzsazíra arab hírtelevízió. A felvételen egy bekötött szem? nő látható, amint – mindeddig ismeretlen – fogva tartói fejen lövik. 

Az ír származású Margaret Hasszant október 19-én reggel munkába menet rabolták el. Azóta összesen négy alkalommal közölte az arab hírtelevízió a hozzá eljuttatott felvételeket, melyeken Hasszan az életéért könyörögve a brit csapatok kivonását és a szövetségesek által fogva tartott iraki női foglyok szabadon bocsátását kéri. A legutóbbi felvételen azonban már a kivégzése látható.

Hasszan az elmúlt harminc évben Irakban folytatott humanitárius tevékenységet, 1991 óta a Care International keretein belül végezte munkáját. Az iraki lakosság között nagy tiszteletet kivívott aszszony elrablása és kivégzése sokakat felháborított, annál is inkább, mert egy olyan személy ellen követték el, aki egész életét az iraki nép szolgálatának szentelte. 

A gyilkosságot követően várhatóan újra fellángol majd a vita az arab világon belül arról, hogy mennyire helyes vagy helytelen az erőszak használata a politikai célok elérése érdekében. Arab értelmiségiek egy csoportja az iszlám vallási vezetőket teszi felelőssé a történtekért, akiket azzal vádolnak, hogy az iszlám dzsihádban való részvételre buzdítják a fiatal lakosságot. Számos politikai vezető, többek között Tony Blair brit miniszterelnök, mélységes felháborodását fejezte ki a "gyalázatos tett" miatt.

Az esetet követően a segélyszervezet beszüntette tevékenységét a közel-keleti országban. Hasszan iraki férje pedig felesége
holttestének kiadatását kérte a terroristáktól, hogy tisztességben helyezhesse őt végső nyugalomra.

Olvasson tovább: