Kereső toggle

Fogolybotrány Bagdadban

A kegyetlenség képei

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Hat amerikai magas rangú katonatisztet súlyosan elmarasztaltak, hat katonát pedig hadbíróság elé állítottak azzal a váddal, hogy Irakban hadifoglyokat kínoztak" – jelent meg e lakonikus közlemény a múlt héten szinte egy időben a világsajtóban. És mellette egy másik: "Brit katonai szakértők szerint hamisnak bizonyulnak azok a fényképfelvételek, amelyek azt lettek volna hivatottak bizonyítani, hogy angol katonák is kínozták a foglyaikat a közel-keleti országban."
Állítás és cáfolat.

Ahogy az mindig lenni szokott, amikor valaki, valahol világgá röpít egy valakit vagy valamit leleplező hírt. Ám amikor e hírek mellé – azokat alátámasztandó – képeket vagy filmfelvételeket is mellékelnek, akkor megkezdődik a vélhető felelősökre mutogatás, ezen személyek részéről a felelősség el- vagy másokra történő áthárítása, s amikor már ez is hasztalan, akkor jön az ellenvádaskodás, majd a magyarázkodás, később a szerecsenmosdatás. Mindezzel párhuzamosan zajlik a közzétett vádakat egyre jobban igazoló valós vagy vélt adatok kezdeti csöpögtetése, majd dömpingszer? árasztása. Így történik ez napjainkban, a fogolykínzás ügyében is. A rövid híreket ugyanis néhány nappal később már megrázó felvételekkel követték a CBS, a The New Yorker magazin, illetve a londoni Daily Mirror tényfeltáró riportjai, illetve képei.

Nagy-Britanniában a cáfolat, az Egyesült Államokban azonban már a felelősségáthárítás stádiumában vagyunk. Mi több – miként az amerikai katonákról szóló hírekből kitűnik –, azok elismerése mellett már a bűnösöket is megtalálták. Mind a tizenhatot!

E tizenhat bűnös katona – börtönőrök és hírszerzők – a hadbírósági tárgyalások jegyzőkönyvei szerint 2003 novembere és decembere között több iraki foglyot a szó szoros értelmében a porig aláztak, kihallgatás közben kínoztak, egyeseket perverz módon, szexuálisan is zaklattak. A nemzetközi emberjogi szervezet, az Amnesty International állítása szerint Irakban mindez nem újdonság, hanem módszeres gyakorlat. 

Hogy a fogolykínzás az emberhez méltatlan gyakorlaton túl az alkotmányos demokrácia nemes eszméjét is a sárba tapossa, csak tetézi elkövetői bűnét. Mert mint köztudott, az amerikai és a brit katonai egységek éppen azért szállták meg Irakot, hogy megszüntessék ott az
egykori kegyetlen diktátor, Szaddám Huszein embert kínzó hatalmát, s hogy felszabadítsák a diktatúra igája alatt sínylődő iraki népet.

Az iraki háború létjogosultságán már több mint egy éve vitatkozik a világ. Az a kérdés, hogy joga volt-e az Egyesült Államok elnökének, George Bushnak százezernél is több fegyveres katonát küldenie Irakba, hogy indokolt volt-e Nagy-Britanniának csatlakoznia ehhez az amerikai akcióhoz, s hogy az iraki népet felszabadító háborúhoz szükség volt-e még több tucatnyi országnak ugyancsak katonai kontingensekkel csatlakoznia, immár nem a kérdések kérdése. Ez tény, visszafordíthatatlan, és – úgy tűnik – egy ideig elkerülhetetlen. S bár egyes országok – egyre többen – ugyan megpróbálnak kifarolni ebből a menetből, a világ politikusainak a többsége mégis azt mondja, hogy a rendfenntartó nemzetközi erőknek változatlanul maradniuk kell Irakban, mert ha hátat fordítanak neki, olyan polgárháború veszélye állna fenn, amilyet még nem látott a világ. Síiták és szunniták esnének egymásnak, ezzel együtt pedig mindketten a kurdoknak. Vagyis pillanatok alatt mindenki gyilkolna mindenkit. 

Ott kell maradni, méghozzá fegyverrel, egyre több fegyverrel a kézben. Mi több, azt mondják: még több idegen katonát kell odavezényelni akár az ENSZ vezetésével, akár az Észak-atlanti Szövetség vezetésével, a NATO irányításával. Csakhogy ahol fegyver van, ott fegyverropogás is hallatszik, s ahol lőnek, ott vissza is lőnek. Amikor katona harcol katona ellen, azt háborúnak nevezik. Amikor fegyveresek, de nem reguláris hadsereg tagjai harcolnak idegen katonák ellen, azt úgy, hogy gerillaháború. A harcolókat a különböző nézőpontok szerint hívhatják szabadságharcosoknak, szélsőséges fegyvereseknek, de nevezhetik őket terroristáknak is. Ám mindez a fegyverrel harcolók státusza.

Ha azonban valakitől elveszik a fegyvert, vagy magától dobja el azt, vagyis harcképtelenné válik, arra már nem szabad lőni. Ezt írja elő minden nemzetközi törvény. A foglyul ejtetteknek viszont a maguk megadásán kívül – szintén a nemzetközi törvények szerint – jogaik vannak. Emberi jogaik. Azokon túl pedig emberi méltóságuk. Még a legelvetemültebbeknek is. Akik pedig a foglyokkal méltatlanul, jogtalanul bánnak vagy kegyetlenkednek, azok bűnözők. Ha mindez háborúban teszik, úgy hívják őket: háborús bűnösök. 

Eddig csak a latin-amerikai szigetről, Guantanámóról tudtuk, hogy olyan pontja a világnak, ahol az amerikaiak emberi lényeket tartanak állati sorban. Állítólag az al-Kaida nemzetközi terrorszervezet legveszedelmesebb tagjait. Kiszivárgott hírek szerint azonban nem börtönökben vagy más fegyintézetekben, nem is kényszermunkatáborokban, hanem ketrecekben. Egy ketrec, egy ember. Amelyben állítólag felállni se, leülni se lehet. De hát ők tömeggyilkosok – mondják róluk –, és senkit nem engednek a közelükbe. Sem a Vöröskereszt képviselőit, sem a Vörös Félholdét, semmilyen más emberjogi szervezet küldöttjét. Nem látták őket az ENSZ, az Európa Unió, az Arab-liga vagy más nemzetközi szervezetek képviselői se, így igazából semmit se lehet nem tudni arról, hogy mi is történik ott valójában.

De az Abu Garibban történtekről már tud a világ. Szaddám Huszein Bagdad melletti börtönének nevét az ott történtek miatt szinte pillanatok alatt ismerte meg a világ a múlt héten. Az addig csak az irakiak által ismert hírhedt kínzókamrák most az ott felügyeletet gyakorló amerikai katonák kegyetlenkedéseiről váltak világhírűvé. A hírek szerint ők túlszárnyalták a Szaddámhoz h? börtönőrök brutalitásait is. Ha lapunk most televízió volna, és képekben mutatnánk be azt, amit itt leírni szándékozunk, akkor azokat
a felvételeket sohasem sugározná a televízió. Mert megmutatni is tilos, hogy hogyan állítottak meztelen férfiakat sorba, rakták őket gúlába, szexuális aktusok imitálására kényszerítve őket, vagy hogyan köteleztek egy a fejére csuklyát húzott embert arra, hogy egy ingó dobozon egyensúlyozza magát, nehogy a csuklóira erősített drótok – a dobozról történő leeséskor – megfeszüljenek, s ezzel egy áramkört létesítve, agyoncsapja őt az áram. A megerőszakolt állítólagos vagy valós terrorista nőket sem mutathatná a képernyő, azt sem, hogyan röhögtek a terepszín? egyenruhások a porig alázott, gyalázott és kiszolgáltatott emberi lények fölött. 

Nem tudjuk, hogy e foglyoknak mi a bűnük. Lehet, hogy terroristák, lehet, hogy gyilkosok, lehet, hogy Szaddám Huszein hasonlóan kegyetlen pribékjei voltak. Azok a verőlegények, akik szadista ösztöneiket a foglyaikon élték ki, nemcsak foglyaikat gyalázták meg, hanem az amerikai katonaságot, és azzal együtt a koalíciós erők összes katonáját is meggyalázták. 

Mit tudnak felhozni mentségükül? A szokásosat, az elcsépeltet, az örök kibúvót, azt, hogy: parancsra tettem. Kinek a parancsára? A perbefogottak azt mondják, az Egyesült Államok titkosszolgálatának, a CIA-nak a parancsára. Hogy információkat szerezzenek tőlük, hogy addig kínozzák őket, amíg el nem árulják, hol, ki a vezérük, ki vezényli a robbantásokat, hol bujkálnak Szaddámnak még el nem fogott emberei, vagy esetleg – hiszen az volna csak az igazi eredmény – hogy elmondják: hová rejtették az oly régóta keresett tömegpusztító biológiai, illetve kémiai fegyvereket.

Mentség ez? Mentség a kegyetlenkedésre? Ha megtalálnának egy bénító gázzal töltött rakétát valamelyik sivatagi bunkerben, igazolva volna a kínzás? Aligha. Mert kínzásra, az emberi jogok sárba tiprására nincs mentség. Akkor se, ha ahogy mondják, csak kivételes, egyedi esetekről van szó, akkor se, ha általános gyakorlatról. Ha fegyveresen le is győzik az amerikaiak az iraki intézményes terrort, ha utolsó szálig kifüstölik is a terroristákat Szaddám Huszein egykori birodalmából majd egyszer, ha győzelmüket minden csinnadrattával együtt világgá kürtölik is majd, az ilyen esetek miatt e háború morális vesztesei lesznek.

Akkor is, ha a legutóbbi keddi hírek szerint "csak" harmincöt esetben kínoztak meg foglyokat az afganisztáni és az iraki börtönökben és "mindössze" huszonöten haltak bele e kínzásokba.

Hiába tiltakozik most az amerikai elnök, Bush és Blair, a brit kormányfő, e tettek ellen, és követel példás büntetést az elkövetőik számára, már késő. E bűnöket már elkövették. A kérdés pedig óhatatlanul kívánkozik ki: vajon ha a sajtó nem hozta volna nyilvánosságra e drámai képeket, akkor is obsitot kapott volna az a hat katonatiszt, és hadbíróság előtt állna-e az a hat katona, akiket éppen megtaláltak e bűnök bemutatása után? A válasz kétséges. Mint ahogy arra a kérdésre sincs válasz, hogy – miután e felvételeket már három hónappal ezelőtt látták a felelős amerikai és angol személyiségek – miért csak most indították működésbe a hadbíróságot?

Olvasson tovább: