Kereső toggle

Szabadulás a gettóból: A 88 éves Kemény Vera története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A mostani karantén idején egyesek a vészkorszakra asszociálnak, de meg kell, hogy nyugtassam őket: a mai helyzetnek semmi köze sincs a csillagos ház vagy a háború borzalmaihoz, sem ahhoz a fajta halálfélelemhez, amit mi akkor átéltünk.”

„A szüleim mindketten túlélték a holokausztot, ahogyan több nagybátyám és nagynéném is. Az átélt szörnyűségekről soha nem beszélt egyikük sem, a múlt fájdalmas emlékeit – legtöbb sorstársukhoz hasonlóan – egész életükben magukban hordozták” – meséli Kemény Vera, miközben bátorságot gyűjt ahhoz, hogy felidézze, min ment keresztül 1944-45-ben. Mint mondja, a mai napig elevenen él benne minden akkori pillanat, méghozzá pontosan úgy, ahogyan azt tizenhárom évesen átélte.

Nemcsak a holokauszt végének 75. évfordulója késztet minket beszélgetésre, hanem az a fajta általános tapasztalat is, miszerint a csöndet a túlélők harmadik generációja, a mostani unokák törik meg, akik – biztonságos távlatból – nagyon tudatosan kutatják a gyökereiket. Tehát van már kinek elmondani mindezt – kérdés, hogy van-e még, aki elmondja.

Kemény Vera 1931-ben született, és egyedüli gyerekként a Ferencvárosban élt a szüleivel egészen addig, míg a németek be nem vonultak Magyarországra. Édesapja vendéglátóipari segédként dolgozott, édesanyja varrást vállalt. „Engem a numerus clausus miatt nem vettek fel középiskolába, úgyhogy elvégeztem a 4 elemit, és a zsidó gimnáziumba mentem – a szüleim nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy én tanulhassak. Negyedikes voltam, amikor bevonultak a németek. Édesapámat elvitték munkaszolgálatra, mi meg édesanyámmal és a húgával együtt egy csillagos házba kellett, hogy költözzünk” – kezd bele a múlt felidézésébe az idős hölgy. (A fővárosi zsidók kötelesek voltak a számukra 1944-ben kényszerlakhelyül kijelölt épületekbe költözni, ahol egy családnak legfeljebb egy szoba jutott, és a kijárásukat is korlátozták. Később innen gyűjtötték össze őket a központi gettóba – a szerk.)

Innen mindhárman az újlipótvárosi úgynevezett védett gettóba kerültek, amely a semleges államok (Svájc, Svédország, Spanyolország, Vatikán) követségei által védett házakból állt, ahol a zsidók védlevelekhez is juthattak. De mint arra történészek is rámutattak, 1944 októbere után a nyilasok a védett házak zsidóságát is – akárcsak a csillagos házakét – fosztogatták, csoportokban elhurcolták, illetve megölték.

„Én személy szerint mindebből annyit láttam, hogy egyik nap a szemben lévő védett házból a nyilasok kiterelték az ott lakókat, és mindent kirakattak velük a zsebükből. Akinél mégis maradt valami, azt ott a szemünk láttára lőtték le. A többieket kiterelték a Duna-partra, és ott lőtték vízbe. Ugyanazok a nyilasok, akik a szemben lévő házat kiürítették, azt mondták nekünk, hogy a következő nap miránk is sor kerül. De aznap éjjel jöttek be abba a városrészbe az oroszok, így aztán a mi házunkban viszonylag sokan életben maradtak” – ingatja a fejét Vera, aki pontosan emlékszik arra, hogy az egyik orosz katona kenyeret osztogatott nekik, hogy elhiggyék: tényleg vége van ott a nyilas rémuralomnak. Nekik – szerencsére – semmilyen rossz emlékük nem kötődött a Vörös Hadsereghez.

Vera fejében élénken él, hogy korábban az édesanyja egy ismerőse révén elintézte: lánya a védett házból a pasaréti zsidó gyermekotthonba kerüljön, amely spanyol védettség alatt állt – úgy vélte, így nagyobb eséllyel megmenekül. Vera aztán egy volt iskolatársával együtt megszökött onnan, miután azt hallották, hogy a gyermekotthon lakóit a gettóba hurcolják.

„Átmásztunk a kerítésen, és futás közben a sárga csillagot is leszedtük a ruhánkról, de azért látszott, kifélék-mifélék vagyunk. Megjött a villamos, de az iskolatársam eltűnt – máig nem tudom, mi lett vele. Én fel tudtam szállni a villamosra, és épp egy katonatiszttel szemben sikerült leülnöm. A tiszt újságot olvasott, és amikor meglátott, folyamatosan engem figyelt. Bennem meghűlt a vér, és kimentem a peronra, hogy a következő megállónál – ahol úgyis kellett volna – leszálljak. A katonatiszt utánam jött, és megkérdezte nagyon udvariasan: Kisasszony, hova megy? Mondtam neki: haza. De hol lakik? Mondtam, itt a Váci utcában. Elkísérhetem? Mondtam, köszönöm, nem, és elkezdtem rohanni. Ma már tudom, hogy ő egy jó ember volt, és csak segíteni akart” – Vera hangja most is remeg a feszültségtől.

Kiderül, hogy végül 40 fokos lázzal esett be ahhoz a nagynénjéhez, aki férje révén kikeresztelkedett zsidó volt, és ott lakott a Váci utcában. Bár a házaspár szerzett a kislánynak keresztény okmányokat, és el akarta őt bújtatni Pesterzsébeten, Vera ragaszkodott ahhoz, hogy visszavigyék édesanyjához a védett házba. „Ezt óriási csodának tartom, hogy én a gyermekotthonból ilyen állapotban vissza tudtam jutni az anyukámhoz” – teszi hozzá.

Miután bejöttek az oroszok, ők haza is mehettek volna. A régi otthonukat és a benne lévő ingóságaikat azonban mások foglalták el, semmit se kaptak vissza, be se engedték őket a lakásukba. Veráékat végül egy rokonuk fogadta be az erzsébetvárosi lakásába, ahonnét később – akkoriban bevett szokás szerint – átköltöztek a megürült szomszéd lakásba. Ide érkezett haza 1945 májusában a várva várt édesapa is, akiről attól kezdve, hogy elvitték munkaszolgálatra, majd megjárta Mauthausent is, semmi hír nem jött. Szerettei magukon kívül voltak az örömtől – hazatérése óriási dolog volt akkoriban, amikor szinte mindenki várt haza valakit, gyakran évekig reménykedve a visszatérésében.

Vera édesapjának testvérei túlélték a háborút: öccse visszatért a deportálás után, a lánytestvérei pedig bujkálva vészelték át a nehéz éveket.

Vera édesanyjának a húga visszakapta a lakását, a férje pedig csodával határos módon visszatért az ukrajnai munkaszolgálatból. A túlélők legnagyobb tragédiája az anyai nagybácsik elvesztése volt: ők eredetileg öten voltak fiútestvérek. Egyikük 1938-ban alijázott, és ezért életben maradt, ellenben feleségét itthon a nyilasok elfogták és megölték. A másik nagybácsi a Don-kanyarban vesztette életét, hárman pedig Fertőrákosnál egy bányában haltak meg mint munkaszolgálatosok. Vera szavaiból kitetszik, hogy bár a család túlélő tagjai többnyire magas kort értek meg, a háború soha nem volt beszédtéma közöttük, és lélekben egy életen át küzdöttek az emlékeikkel.

„Egyik nagybátyám megnősült, mielőtt munkaszolgálatos lett, a felesége pedig itt maradt várandósan, majd a megszületett kisbaba sajnos éhen halt. A háború után apámék segítségével a nő Argentínába ment, ahol hozzáment egy magyar emigránshoz. Nemrég felkeresett ennek a hölgynek a dédunokája: kiderült, hogy Magyarországon él, ide nősült és van egy kislánya is” – mondja mosolyogva Vera. Megjegyzi: nem ritka, hogy egykori magyar zsidó emigránsok leszármazottai hazajárnak vagy akár haza is költöznek.

Bár lett volna lehetőség rá, Vera soha nem akart külföldön élni, mivel szeretett családja mindig is Magyarországhoz kötötte. Nem véletlen, hogy 1948-ban, majd 1956-ban is mindenekelőtt azok hagyták el az országot, akiknek a háború után senkijük sem maradt. 

Az újrakezdés nem volt könnyű: Vera édesapja a vendéglátóiparban helyezkedett el, édesanyja pedig nagy kölcsönök révén megvalósította régi álmát: nyitott egy cukorkaüzletet, melynek csodájára jártak az emberek. Aztán Rákosi elvtárs bezáratta a boltot, és maradt az adósság, amit továbbra is fizetni kellett. Úgyhogy Vera édesanyja elvégzett egy könyvelői tanfolyamot, és mint könyvelő dolgozott élete végéig.

Vera, aki gépészmérnöki végzettséget szerzett, szintén zsidó származású férjét még az egyetemen ismerte meg (ő a családjával együtt bujkált a holokauszt idején), de háborús élményeikről vele sem beszélgettek. „Egy gyermekünk született, Ági, aki most 66 éves. Neki se nagyon beszélek a múltról, mert akkor megkapom tőle, hogy ne legyek olyan negatív. Neki is megvannak a maga komoly terhei, mivel 14 hónapos korában elkapta a gyermekparalízist, és emiatt mind a négy végtagjára béna lett. Elektromos kocsival közlekedik, egy bentlakásos intézetben él. Most teljesen el vagyunk zárva egymástól, nekünk ez a legrosszabb a mostani korlátozásokban – a Skype ugyan több a semminél, de nem helyettesíti az élő találkozásokat” – szomorkodik Vera.

A mai napig gondot visel a lányáról, aki nem mellesleg letette a gimnáziumi érettségit, majd elvégezte a zenetörténész szakot is. „Mi Istent nem kerestük soha, és a származásunkról se beszéltünk. Ági, aki nyilván sejtette, hogy mi a helyzet, a zeneakadémiai társai révén bekerült egy evangélikus társaságba, ahol nagyon megszerették őt. Egy idő után megkeresztelkedett, amiről egy rövid telefonhívás erejéig engem is tájékoztatott. Elsőre nagyon rosszul reagáltam, azt találtam mondani neki „bármit csinálsz, te akkor is csak egy büdös zsidó maradsz”. Ezt nem lett volna szabad, nagyon megbántam, visszagondolva nem is értettem, miért jöttek ki ilyen szavak a számon. Talán akkor említettem először a származását” – idézi fel a visszafogott, kedves idős hölgy.

„Azt hiszem, viszonylag hamar sikerült elfogadnom Ági hitét, és most már őszintén örülök neki, mert látom és tudom, hogy egy jó közösségbe került, ahol odafigyelnek rá. Ha például nem tud elmenni istentiszteletre, akkor van, hogy a lelkész megy el hozzá beszélgetni. Azért is örülök, mert Áginak egyébként senkije sincs” – teszi hozzá csendesen Vera, majd azt is elárulja: lánya a megtérése óta megnyílt a zsidó vallás felé is, neki meg fel szokott olvasni a Bibliából, amit ő szívesen fogad.

Olvasson tovább: