Kereső toggle

Levezetésként még megmászná a Himaláját

Beszélgetés Szőnyi „Racemachine” Ferenc vasemberrel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

76 kilométer úszás, 3600 kilométer kerékpározás, 844 kilométer futás – a világon egyetlen ember van, aki kétszer teljesítette ezt a brutális, hússzoros vasembertávot. Az 55 éves Szőnyi Ferenc negyvenen túl kezdett el sportolni, és úgy belejött, hogy az ultratávok specialistája lett.   

Hogyan lehet úszás közben aludni?

– Ennek története van. Elég későn, 43 évesen kezdtem el sportolni. Az első triatlon versenyem – egyből egy dupla Ironman (vagyis 7,6 kilométer úszás, 360 kilométer kerékpározás és 84,4 kilométer futás) – 2008-ban volt Bonyhádon. Egy évre rá pedig már jött egy mexikói tízszeres Ironman. Nemcsak a triatlonban voltam zöldfülű, hanem az ultraversenyekben is, így a 38 kilométer úszás eléggé váratlanul ért. Bár fizikailag nagyon erős voltam, lelkileg nem voltam felkészülve erre a sokkra. Megpróbáltam kibúvót keresni, így jött az, hogy akkor kicsit lassítsak, hadd teljen az idő. Egyszer csak azt vettem észre, hogy két tempóra, majd aztán négyre veszem a levegőt: elbóbiskoltam úszás közben. Ez persze hiba, azóta már korrigáltuk.

Ezt a versenyt egyébként megnyerte, mint ahogy az egy évvel későbbi hússzoros Ironmant (76 kilométer úszás, 3600 kilométer kerékpározás, 844 kilométer futás) is. Akkor már nem aludt?

– Nem, de rettentően fájt: a csontig hatoló sérüléseket borzasztó traumaként éltem meg. Most ősszel újra teljesítettem ezt a távot, és bár úszás közben elkaptam egy vírusfertőzést, ami eléggé megviselte az emésztőrendszeremet, mégis az utolsó karcsapásig teljesen észnél voltam, éberen, tudatosan teljesítettem a feladatot. Változik az ember.

Mi kell ehhez jobban? Genetika vagy lelki attitűd?

– Nagyon egyszerűnek tűnik ez a kérdés, de mégsem az. Van egy fizikai alapképesség, ez 98 százalékban adott, nem igazán tudunk rajta változtatni. Ezek a genetikai adottságok, amik velünk születnek. Ezt tudjuk fejleszteni az edzésmunkával, de kell az alapadottság, hiszen a semmit nem lehet építeni.

 

Ez a testi része. A vezérlés azonban az ember szellemében történik. Hogy hol a határ, meddig tudjuk fokozni a teljesítményt, az ezen múlik. Minél hosszabb egy verseny, annál inkább a szellemről szól a történet. Sokan annak ellenére feladják, hogy a testük még bírná. De fejben már nem megy tovább.

Van olyan, hogy a test feladja, de a lélek még akarja?

– Olyan nincs. Ha valaki fizikailag mozgásképtelenné válik, akkor fejben is összeomlik.

A legutóbbi versenyén (újabb mexikói hússzoros Ironman) volt egy érdekes momentum: a barátnője azt mondta, hogy itt a vége, hiszen kívülről ő úgy látta, hogy annyira rossz a fizikai állapota, hogy nincs tovább. Mi lendítette tovább?

– Uralkodott a szellem. A barátnőm azt mondta, hogy Feri, meghaltál, itt a vége, én viszont úgy voltam vele, hogy még élek, úgyhogy nem adom fel. Pedig valóban nehéz volt. Az úszás során bekapott vírus miatt a kerékpározás során gyakorlatilag minden kijött belőlem, volt, hogy karikákat láttam, majdnem elájultam. De mivel nagyon hosszú verseny volt, mentem tovább, bízva abban, hogy menet közben tudok azért regenerálódni.

Az agy alapesetben leszabályozza a test működését, és nem engedi olyan teljesítmény elérésére, amire egyébként fizikailag képes lenne – ezzel védve bennünket. Egy ultratávnál át kell törni ezt a fajta agyi leszabályozást?

– A sportolói fejlődés, intelligencia pont erről szól: lehetőleg már az edzések során túl kell vezérelni a testet. Minél többször megtörténik ez, annál nagyobb teljesítményre vagyunk képesek.

Egy harmincnapos versenyen – amikor mindennap egy triatlont kell teljesíteni – az egyik barátom rögtön az első napon elesett a kerékpárral. Durván megütötte magát, de azért még leszaladta a maratont, első helyen ért célba. A következő napon leúszta, lekerékpározta a távot, majd megint lefutotta a maratont – de már kínok között. A harmadik napon már úgy vitette le magát a medencéhez: leúszta a távot, de kerékpározni már nem tudott. Kórházba vitték, majd még aznap repülőre tették és hazaküldték Dániába. Kiderült, hogy combnyaktörést szenvedett, este küldték is a fényképet, hogy 20 centis csavarokkal csavarozták össze. Ha nem vagyok ott, és nem látom, nem hiszem el. Elképesztő, hogy az emberi agy mit tud művelni a testtel. Ez leginkább a versenyek során mutatkozik meg.

A verseny miben más? Több adrenalint termel a szervezet?

– Az ultraversenyeknél nem erről van szó, mi soha nem a célig futunk, képesek lennénk azon túl is folytatni. Száz méteren vagy egy kilométeren a sportoló eléri a maximum pulzusszámot, felpörgeti magát 100 százalékra. Nálunk viszont, ha mondjuk 110-es pulzusszámmal, a teljesítményem 68 százalékával végig tudok menni egy távot, már győztem. Ráadásul ezek a versenyek napokon keresztül tartanak, nem szabad teljesen lemeríteni az akkumulátort.

Fiatalkorában miért nem sportolt?

– Falun nőttem fel, ott ez nem volt divat. Apám nem úszni vitt, hanem kapálni. A sporton kívül minden mást fiatalon kezdtem: nősülés, házépítés, katonaság, 1986-ban – 21 évesen – pedig építőipari vállalkozó lettem. Ez nem arról szólt, hogy szerződéseket írtunk meg terveket lapozgattunk, a dolgok munkásabb végét fogtuk meg: talicska, burkolás, ácsmunka – szó szerint mi építettük a házakat. 43 éves koromban jöttek a szokásos dolgok: pocak, szuszogás. Akkor gondoltam arra először, hogy mi lenne, ha futnék? Egy barátommal futottam először, jólesett, aztán az első országos futóversenyen, amin elindultam, második lettem. Majd egy év múlva Bonyhádon nemzetközi mezőnyben negyedikként végeztem. Sokan azt sem hitték el, hogy célba érünk.

Negyven-ötvenéves korban a férfiak inkább megkergülni szoktak, nem elkezdeni triatlonokat teljesíteni…

– Ha úgy vesszük, ez is egyfajta megkergülés. Az életemet döntően megváltoztatta a sport. Az edzés, a versenyek, ez kitölti az életemet, olyan mint a szerelem.

Ez függőség?

– Nem nevezném annak. Függőségről akkor beszélünk, ha azonnal kell például a cigaretta vagy az alkohol. Ráadásul nem esik mindig jól, amikor korán fel kell kelni úszni, vagy megint órákon keresztül kell futni. Nincs is egy szigorúan meghatározott edzésprogramom, ezt játékosan, flegmán kezelem. Nem muszáj mindennap pont ugyanabban az időben vagy helyszínen edzenem. Egy barátom azt mondta, hogy azért vagyok ilyen, mert szemtelenül visszaélek a képességeimmel. Azzal „takarózom”, hogy 55 évesen még mindig egy lelkes amatőrként sportolok – miközben valójában profi vagyok.

A magánéletet mennyire veszi igénybe ez az életvitel?

– Idén váltam el a feleségemtől 35 évi házasság után, mert nagyon sok húzd meg, ereszd meg konfliktust éltünk át, főként a sport miatt. Ő nem tudta elfogadni, hogy én ezt akarom csinálni, hogy már más személyiség lettem.

Sokat beszéltünk a lelki háttérről, de fizikailag mi zajlik le egy ilyen hosszútávú versenyen?

– A hosszútávfutók egyik szinonimája a fájdalom. Leesett körmök, hólyagos lábak, tönkrement térdek, eleinte jól is esik az embernek, hogy ezek a stigmák megjelennek rajta, hiszen igazolják, hogy igazi ultrás. Amikor viszont megunjuk a fájdalmat, akkor megpróbáljuk értelmezni a sebeket, mitől van a vérhólyag, mi dörzsöli ki a mellet, és igyekszünk változtatni. Ráadásul a versenyzők 80-90 százalékban azért lassulnak le és maradnak el a tervezett helyezéstől – vagy akár fel is adják –, mert fájdalmaik vannak. Az évek során kialakítottam egy technikát, hogy miként lehet minimalizálni a fájdalmat: minden lábujjamat gondosan leragasztom kerékpározásnál és futásnál.

A mostani mexikói versenyen 7-8 kilót fogyott. Ez is általános, vagy a vírus okozta?

– Amíg a vírus nem tisztult ki a szervezetemből, gyakorlatilag nullán voltam, folyadékot sem tudtam bevinni a testembe. Borzasztó négy nap volt. De ettől függetlenül is fogytam volna több kilót, ez mindig benne van. A Himaláján például öt kiló ment le.

Azon a versenyen – The Hell Race, 480 kilométer terepfutás – nyolc induló közül egyedül ért a célba. A többiek miért nem tudták végigcsinálni?

– Ez egy rövidtávú verseny volt Mexikóhoz képest. Itt a nyers erő, a fizikum számított igazán sokat. Én másfél kiló pluszizommal indultam neki – a többieknek talán nem volt ennyi tartalékuk. A tengerszint feletti magasságra is nagyon kellett figyelni: úgy döntöttünk, hogy csak folyadékot fogyasztok a verseny alatt, mert olyan magasan voltunk, hogy plusz energiába került volna az ételt megemészteni. Tapasztalataim szerint a mi európai gyomrunk eleve csak 4000-4200 méterig tud emészteni, fölötte már nem.

Azért, mert kevesebb az oxigén?

– Igen. Hiába volt tíznapos akklimatizálódás, még egy 15 dekás spagettit sem tudtam megenni – viszont naponta 20 liter folyadékot ittam. Az indiai versenyzőtársam azt mondta, hogy ő a vízen kívül magvakat és gyümölcsöket is magához vesz – furcsán is néztünk rá. 280 kilométernél szedték össze, két nap múlva a célban találkoztunk vele, mindene szét volt dagadva. Olyan ödémás volt, hogy nem tudott sem mozogni, sem beszélni. A hóna alá nyúlva cipelték.

A Racemachine becenevet ki adta?

– 2010-ben Mexikóban tapasztalatlan „csirkeként” harmadik lettem a német Marcel Heinig és a svéd Kari Martens mögött. Ők igazából nem is versenyeztek, hanem előlem menekültek. Nagyon jól úsztam és kerékpároztam, és mivel a futásnál nekik már végük volt, belátható közelségbe kerültem hozzájuk. Már nem tudtak futni, csak gyalogolni, azt viszont 24 órában nyomták, ami négy nap erős gyaloglást jelentett. Ott mondta nekem egyik éjszaka Heinig, hogy „te egy brutális gép vagy” – innen jött a „racemachine”, vagyis versenygép elnevezés.

Amikor valaki ilyen szintű sportteljesítményre képes folyamatosan, akkor általában nem kérdés, hogy meg tud-e élni ebből? Önnél viszont ez éveken keresztül komoly fejtörést okozott. Pedig a futás népszerű sport, a Racemachine-sztori pedig eladható. Mi ennek a magyarázata? 

– Nem igazán tudom ennek az okát, talán a magyar társadalom, illetve gazdaság még nem tart ott, hogy egy sikeres és jól látható sportpályafutás igazi finanszírozást kapjon (esetemben Komárom városa az üdítő kivétel: folyamatosan támogatnak). Megkaptam ugyan a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, de ehhez semmilyen „utógondozás” nem párosult, mintha el is felejtettek volna. Pedig amikor bekerülünk a hírekbe, annak általában lángja is van, nem csak füstje. Világbajnok vagyok a korcsoportomban és abszolútban is dobogós. Sok lelkes követőm van, több könyvnek vagyok az alanya, és rengeteg újságban is szerepelek. Talán nem elég jó a kapcsolatrendszerem. Idén hét komoly nemzetközi versenyen voltam, de a büdzsénk 10 millió forint alatt van. Fapadosak vagyunk, mindenhova ketten megyünk, és mindent igyekszünk megoldani olyan magyarosan. Már több ház árát is elköltöttük erre a játékra.

Meddig lehet ezt csinálni?

– Tavaly vonult vissza az egyik barátom, aki 70 évesen még versenyzett – 280 Ironman-távot teljesített, én még csak 172-nél tartok. Amíg vannak olyan versenyek, ahol a világ legjobbjai között lehetek, addig folytatom. Ma is az éltet, ami 43 évesen: az egészség megőrzése, a vitalitás és a világ szépsége.

Tényleg a tervei között szerepel a Himalája megmászása?

– Igen, mint a visszavonulás egyik lépcsőfoka. Szerencsére nagyobb és más típusú kapacitással bírok, mint a hegymászók többsége. Tavaly voltam kint Argentínában, 6500 méterig másztam, nem voltak gondjaim. Még csak 55 éves vagyok, bőven vannak még lehetőségeim.

 

„Egy rossz lépés, és meghalok”

„Szilvi egy olyan sportoló, aki nem sportol, mégis 50 százalékban ott van a teljesítményem mögött. Etet, itat, és a taktikába is besegít” – mondja barátnőjéről, egyben csapattársáról Szőnyi Ferenc. Szilvi hozzáteszi: nagyon fontos, hogy kívülről lássa a versenyt és Ferit, mert tiszta fejjel tud fontos döntéseket hozni, kommunikál a szervezőkkel, vagy éppen orvost hív, ha arra van szükség. Megtörtént, hogy miután Feri 900 kilométert egyben lekerékpározott, futás közben elaludt. „Betévedtem egy pálya mellett lévő sátor előterébe, és azt hittem, hogy egy céllövöldében vagyok. Szilvi szólt rám, hogy menjek pihenni” – mondja Ferenc.
Az első Himalája-versenyén a vasemberhez egy szakaszon csatlakozott két kísérője is – csak később mondták el neki, hogy vigyáztak rá, mert ott nem volt korlát, ő pedig „imbolyogva” futott. „Egy rossz lépés és meghalok” – jegyezte meg.
Tavaly Svájcban Ferenc alvás közben felfutott egy autópályára. „Hajnalban kicsit ledőltem aludni, de felriadtam és félálomban elkezdtem futni. Betévedtem egy városba, de valahogy tudtam, hogy nem jó helyen vagyok. A közelben volt egy autópálya, felfutottam rá, mert tudtam, hogy a helyes út valahol arra van. Meg is találtam, de már csak akkor ébredtem fel, amikor lejöttem az autópályáról” – idézte fel a vasember.

Olvasson tovább: