Kereső toggle

Az atomfagyi és a magyar Csernobil

Vujity Tvrtko 20 év után tért vissza Csernobilba

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Csernobilnak voltak magyar áldozatai és magyar hősei is – mondja Vujity Tvrtko, aki nemcsak az atomkatasztrófára épült szórakoztatóipart mutatja be legújabb riportfilmjében, hanem Csernobil különböző emberi sorsait is. A filmet november 1-jén 20:30-kor mutatja be az ATV.

Van bármi emléked Csernobil kapcsán 1986-ból?

– Tizenhárom éves voltam a katasztrófa idején. Mint akkoriban valószínűleg az összes magyar gyermeket, engem is óvott édesanyám, hogy evés előtt mossuk meg a salátát, ne menjek a homokozóba, illetve csukjuk be az ablakokat – de az igazán fontos részleteket a szüleink sem ismerhették.

Tizennégy évvel később viszont már magad jártál utána a részleteknek. Mi vitt akkor Csernobilba?

– Azoknak a magyar kamionsofőröknek a története, akiket úgy küldtek a térségbe a katasztrófa után, hogy nem tájékoztatták őket arról, hogy milyen veszélynek teszik ki magukat. Miközben a környező országokban szinte mindenhol letiltották a sofőröket ezekről az útvonalakról, a magyarokat nemcsak hogy nem figyelmeztették, de még az osztrák fuvarozócégektől jövő megbízásokat is velük végeztették el.

Kirády Attila újságíró egyetlen esetből kiindulva kezdte kutatni a témát: a Legfelsőbb Bíróság nyolcéves eljárást követően jogerős ítéletben mondta ki, hogy Szabadszállási Kálmán azért halt meg, mert 1986-ban a térségbe küldték fuvarba. Mint kiderült, nem volt egyedül a történetével: nem léteztek ugyan fuvarlisták, a sofőrök nem nagyon tudtak egymásról, maximum azok, akik egy cégnél dolgoztak, de ahogy elkezdtünk dolgozni az ügyön, egyre több érintetthez jutottunk el. Pontosabban legtöbbször már csak az özvegyeikhez és az árváikhoz. Szabó Istvánhoz például egy pénteki napon mentem el interjúzni. Az egykori kamionsofőr annyit mondott a kamerába, hogy „tudom, hogy nekem Csernobil okozta a bajomat, és az is fog elvinni”. Vasárnap ment le a film, ám addigra Szabó István már nem élt. A kutatómunka során rábukkantunk egy tanulmányra, amely a csernobili katasztrófa okozta veszélyekre hívta fel a figyelmet, ám akkoriban a hivatalos szervek ezt letiltották. Elmentem a letiltóhoz, Bányász Rezsőhöz, aki először azt mondta, hogy semmiféle cenzúra nem volt az ügyben, ám amikor elővettem a dokumentumot, amin rajta volt a szigorúan titkos minősítés, csapkodni kezdett, letiltotta az interjút, majd felállt és kisétált. Ezt a jelenetet a mostani filmben is megmutatom majd.

Az HBO Csernobil-sorozatának a sikere is azt mutatja, hogy a mai napig nagyon erőteljesen foglalkoztatja az embereket a téma, amelyet ugyanakkor számtalan irányból meg lehet közelíteni. Téged most mi motivált leginkább?     

– Eltagadhatatlan, hogy az HBO sorozata elképesztő módon felkeltette az emberek érdeklődését. Ráadásul a fiatalabb generációknak még annyi személyes emlékük sincs a történtekről, mint nekünk. Jellemző volt, hogy miután Németh S. Szilárddal, az ATV vezérigazgatójával arról beszélgettünk, hogy őt – aki tíz évvel fiatalabb nálam – mennyire érdekli a téma, hazamentem, és otthon a 15 éves fiam azzal fogadott, hogy „apa, vigyél el Csernobilba”. Egyértelmű volt, hogy nem viszem el – 18 év alattiak be sem léphetnek a körzetbe –, ugyanakkor ez megerősített abban, hogy azok, akik döbbenten nézik a sorozatot, még többet szeretnének tudni a témáról.

Nem csak a kamionsofőrök sztorija miatt lehet beszélni egyébként „magyar Csernobilról”. A kárpátaljai magyarok közül – akik akkoriban szovjet állampolgárok voltak – sokan szolgáltak, úgynevezett likvidátorként a felrobbant atomreaktor körül: építették a szarkofágot vagy éppen irtották a Vörös-erdőt. Amikor behívták őket, azt sem tudták, hol van Csernobil, és fogalmuk sem volt, mit jelent az a kifejezés, hogy likvidátor. 

Voltak olyan magyarok is, akiket orvosként vezényeltek a térségbe. Kevesen tudják, hogy egyikük, Szőllősi Tibor ma Magyarországon él: ő volt a csernobili zóna kirendelt ideggyógyász főorvosa. Tizenketten voltak kollégák, ma már csak egyedül ő van életben. „Nézd, tizenegy kollégám odaveszett, rákos megbetegedésben haltak meg, alig pár évvel a missziónk után, most meg vannak, akik szórakoztatóközpontot csinálnak Csernobilból. Ezért haragszom” – nyilatkozta többek között a most készülő riportfilmben.

Valóban furcsa kettősség, hogy egyfajta turisztikai látványosság lett az egykori atomkatasztrófa helyszíne. Ti mit tapasztaltatok?

– Csernobilban ma lehet kapni hűtőmágnest, fel lehet adni képeslapot, vehetsz magadnak bögrét, „én túléltem Csernobilt” feliratú pólót, és megkóstolhatod az atomfagyit is. Az egyik forgatási helyszínen volt egy youtuber, aki egyfolytában magát videózta és fotózta: mindenki utcai ruhában volt körülötte, ő meg maszkban és védőruhában. Mi már rég leforgattuk, amit akartunk, ő még mindig dolgozott. Egy idő után odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy miért jött Csernobilba. Azt mondta, ez számára üzlet: 400 ezer feliratkozója van, akiket rettentően érdekel a téma. Nem minősíteném sem őt, sem a vásári forgatagot, egyszerűen csak megmutatom azt, amit mi láttunk – a nézőre bízva az ítéletet.

Amikor 2000-ben ott jártam, még nem voltak turistautak, kenőpénz kellett ahhoz, hogy bejussunk a területre. Persze most is van olyan rész, ahova a látogatók döntő többsége nem jut el, és ahol nekünk is védőfelszerelésbe kellett öltöznünk. Megmutatjuk a recsegő-ropogó, lyukakkal teli első szarkofág fölé épített, rekordnagyságú hangárt, ami egyben a világ legnagyobb koporsója is, hiszen egy munkás földi maradványai ma is ott vannak valahol a 275 méter széles, 108 méter magas, 36 ezer tonna súlyú építmény alatt.

A környéken élők mit szólnaka „népvándorláshoz”?

– Ebből nagyon komoly bevétele származik az ukrán államnak és a helyieknek egyaránt. A bennünket kísérő idegenvezető 170 csoportot vezetett eddig, volt köztük tévéstáb, turistacsoport, vitt japán érdeklődőket, akik Fukusima környékéről jöttek, de volt olyan vendége is, akit a legkevésbé sem érdekelt az egész, csak azért jött, hogy az HBO-sorozatban látott helyszíneken lefotózhassa magát.

Hogyan élnek az emberek a zónában?

– Magában Csernobil városban – amelyről a megye a nevét kapta, de a felrobbant reaktortól 18 kilométerre van – mintegy 2 ezer ember lakik, akik 15 naponta váltják egymást, az atomerőmű ugyanis még mindig nukleáris létesítménynek minősül, ahol vannak különböző elvégzendő feladatok. A 30 kilométeres védőzónán belülre egyébként csak külön engedéllyel engedik vissza a lakókat – leginkább idős embereket. Van olyan falu, amely 600 lelkes volt a katasztrófa előtt, ma mindössze ketten lakják. Tíz kilométeren belül már senki sem lakik.

Mennyire volt veszélyes az utatok?

– Őszinte leszek, nem tudom megmondani. Kicsit olyan ez, mint amikor megkérdezik, hogy mi Csernobil igazsága, vagy hány halottja volt a tragédiának. Ahányan voltak a robbanás éjszakáján a vezérlőteremben, annyiféle igazság van, az áldozatok számára vonatkozó adatok pedig 52 és 400 ezer között szórnak.

A sugárzási értékek tekintetében brutális a kettősség. Volt, hogy az egyik helyen 0,1 mikroszilver per óra volt a sugárzás, harminc méterrel arrébb meg ennek a hetvenszerese. A forgatás előtt és után is megvizsgáltak engem és a két kollégámat, Varga Zsoltot és Varga Dezsőt, de nem kaptunk többletterhelést. A forgatáshoz használt drón viszont sugárszennyezett lett, a ruháinkat pedig a veszélyeshulladék-tárolóba dobtuk. 

Pszichésen azonban egyértelműen igénybe vett bennünket az út: én folyamatosan a jegygyűrűmet kerestem, hiszen az nem lehetett rajtam, Dezsőnek pedig azóta nem megy ki a füléből a dózismérő sípoló hangja.

Olvasson tovább: