Kereső toggle

Mándoki: „Európa jövője a szabad nemzetek jövője”

Hetek-interjú Mándoki Lászlóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

December 29-én Charlie életműkoncertjén lépett fel a Sportarénában, január végén viszont ő látja vendégül régi barátját a Madison Square Gardenben, a Man Doki Soulmates koncertjén.

Milyen előadók, zenekarok hatottak önre a pályája elején?

– 16 évesen Syrius-koncertekre jártam, ahol össze is barátkoztunk Jackie-vel (Orszánszky Miklós – a szerk.), aki később a Mándoki Trióval is játszott, és Pataki Lacival (Ráduly Mihály mellett a Syrius egyetlen, még élő tagjával – a szerk.), akivel máig szorgalmasan ápoljuk a barátságunkat. Tudod, 16 évesen nem hittem volna, hogy a kommunisták szét fogják dúlni ezt a zenekart. A Syrius olyan etalon volt a magyar könnyűzenében, hogy a magamfajta naiv kölykök szemében sérthetetlennek tűntek.

Egyébként a szétverésnek mi volt az oka? Puszta gonoszság volt, ártani akarás, vagy helyet készítettek más zenekaroknak?

– Mind a kettő. Erdős Péter, a hanglemezgyár ura a disszidálásom után meglátogatott Münchenben – akkor még nem jöhettem haza –, és büszkén ecsetelte, hogy a Syrius tagjainak „átvágták a torkát”, és „kicsinálták” őket. Ugyanekkor azzal is dicsekedett, hogy Demjén Ferenc azért nem lett világsztár, mert „nem állt be a sorba”.

Charlie-val is körülbelül akkor ismerkedett meg, amikor a Syrius tagjaival?

– Igen. 16 évesen lejártam a Gerlóczy utcába, az Olympia nevű zenekar koncertjeire. Ennek énekese volt az akkor 21 éves Charlie.

A disszidálása után milyen tervekkel vágott neki az új életének?

– Óriási ambíciókkal, de ez 22 évesen szerintem természetes is. Jack Bruce-szal a Creamből, továbbá Al di Meolával akartam muzsikálni és zenei rendező szerettem volna lenni az első pillanattól.

Az ön által akkor kitűzött pályán mennyire volt kisiklás a Dschingis Khan?

– Ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy amikor a Dschingis Khanból történt kiszállásom után Amerikába költöztem, akkor voltaképpen másodszor disszidáltam. Sokat köszönhetek a Dschingis Khannak, de azt is fontos látni, hogy addigra már jegyzett stúdiózenész voltam. Utólag óriási félreértésnek tartom, hogy ebbe a popzenekarba, vagy nevezzük inkább úgy, hogy popprojektbe belekerültem. 1979-ben  éppen az első albumom elkészítését terveztem – a Syrius nyomában –, amikor bejött a stúdióba az alakuló Dschingis Khan producere azzal az ígérettel, hogy csak saját számokat játszó, alakulóban lévő zenekarhoz lehet csatlakozni. Az első ajánlatra nemet mondtam, majd a másodikra is, hiába emelte a közreműködésem árát. Végső érvként azt ajánlotta fel, hogy megkapom a stúdióját három hétre, amíg nyaral – a stúdióbérlés akkoriban megfizethetetlen volt.  Ezért szálltam be – szerintem egyikünk se gondolta volna, hogy a Dschingis Khan című nóta listavezető lesz, és 14 millió lemezt adunk el. Nem akartam a Bravo címlapfiúja lenni, ilyen ambícióm sosem volt.

És az ön által említett „második disszidálás” során voltaképpen a siker elől menekült Amerikába?

– A Dschingis Khan Brazíliától Japánig mindenhol sikeres lett, Amerikában pont nem. Ott nem poszterfiú voltam, hanem csak egy zenész. Tiszta lappal tudtam újrakezdeni. Ezért mentem oda, majd később Angliába, ahol szintén nem futott be a Dschingis Khan. Aztán honvágyam lett, elkezdett hiányozni Európa, úgyhogy amikor megismerkedtem a későbbi feleségemmel, aki akkor éppen csak hogy elkezdte az egyetemet, Németországban telepedtünk le. Építettünk egy nagyobb stúdiót, először Münchenben, majd huszonkét évvel ezelőtt kiköltöztünk a Steinbergi-tóra, ahol mára Európa legnagyobb stúdiókomplexuma épült ki.

Egy ekkora stúdióalapítási projektben mekkora volt a bukás kockázata?

– Amikor belevágtam, mindenki azt mondta, hogy a Mándoki meg van hülyülve. Elképzelhetetlennek tartották, hogy az amerikai vagy brit zenei színtér szereplői Bajorországba járjanak felvenni a lemezeiket.

Mennyire befolyásolja akár egy befutott, sikeres zenész pályáját, akár a fiatalokét, hogy ennyire megváltoztak, ahogy mondani szokás, a zenefogyasztási szokások, azaz hogy a fogyasztók kevésbé a stúdiófelvételekért, sokkal inkább az élő zenei élményekért hajlandóak fizetni?

– Kétségkívül paradigmaváltás történt, de őszintén szólva ez az én életemet nem befolyásolja. A kiadók szeretnek panaszkodni a letöltések és a YouTube hatásai miatt, de szerintem a zenészeknek inkább örülniük kellene: a zene visszakapta azt az autonómiát, ahonnan valójában indult.

Ezt úgy érti, hogy a zene kiszabadult a nagy kiadóvállalatok fogságából?

– Pontosan. Mindannyiunk példaképe, Frank Zappa annak idején évtizedeket szánt azoknak az embereknek az ostorozására, akik egy-egy multinacionális kiadó hozzá nem értő képviselőiként gúzsba kötötték zenészek generációit. Rengeteg tapasztalatunk volt nekünk is ezekről a – fogalmazzunk így – piacgazdasági Erdős Péterekről, akiknek a kompetenciáját kizárólag munkáltatójuk márka, dollár, később euró tízmilliós büdzséje adta, amit negyven-ötven zenekar között oszthattak el, tulajdonképpen kényük-kedvük szerint. Ezek a leszerelt rendőrök, ajtónállók, fegyverkereskedők döntöttek évtizedeken át zenészgenerációk sorsáról – nemcsak a vasfüggönytől keletre, de nyugatra is. Az ő világuknak szerencsére vége van, de a zene túlélte őket.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: