Kereső toggle

Mándoki: „Európa jövője a szabad nemzetek jövője”

Hetek-interjú Mándoki Lászlóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

December 29-én Charlie életműkoncertjén lépett fel a Sportarénában, január végén viszont ő látja vendégül régi barátját a Madison Square Gardenben, a Man Doki Soulmates koncertjén.

Milyen előadók, zenekarok hatottak önre a pályája elején?

– 16 évesen Syrius-koncertekre jártam, ahol össze is barátkoztunk Jackie-vel (Orszánszky Miklós – a szerk.), aki később a Mándoki Trióval is játszott, és Pataki Lacival (Ráduly Mihály mellett a Syrius egyetlen, még élő tagjával – a szerk.), akivel máig szorgalmasan ápoljuk a barátságunkat. Tudod, 16 évesen nem hittem volna, hogy a kommunisták szét fogják dúlni ezt a zenekart. A Syrius olyan etalon volt a magyar könnyűzenében, hogy a magamfajta naiv kölykök szemében sérthetetlennek tűntek.

Egyébként a szétverésnek mi volt az oka? Puszta gonoszság volt, ártani akarás, vagy helyet készítettek más zenekaroknak?

– Mind a kettő. Erdős Péter, a hanglemezgyár ura a disszidálásom után meglátogatott Münchenben – akkor még nem jöhettem haza –, és büszkén ecsetelte, hogy a Syrius tagjainak „átvágták a torkát”, és „kicsinálták” őket. Ugyanekkor azzal is dicsekedett, hogy Demjén Ferenc azért nem lett világsztár, mert „nem állt be a sorba”.

Charlie-val is körülbelül akkor ismerkedett meg, amikor a Syrius tagjaival?

– Igen. 16 évesen lejártam a Gerlóczy utcába, az Olympia nevű zenekar koncertjeire. Ennek énekese volt az akkor 21 éves Charlie.

A disszidálása után milyen tervekkel vágott neki az új életének?

– Óriási ambíciókkal, de ez 22 évesen szerintem természetes is. Jack Bruce-szal a Creamből, továbbá Al di Meolával akartam muzsikálni és zenei rendező szerettem volna lenni az első pillanattól.

Az ön által akkor kitűzött pályán mennyire volt kisiklás a Dschingis Khan?

– Ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy amikor a Dschingis Khanból történt kiszállásom után Amerikába költöztem, akkor voltaképpen másodszor disszidáltam. Sokat köszönhetek a Dschingis Khannak, de azt is fontos látni, hogy addigra már jegyzett stúdiózenész voltam. Utólag óriási félreértésnek tartom, hogy ebbe a popzenekarba, vagy nevezzük inkább úgy, hogy popprojektbe belekerültem. 1979-ben  éppen az első albumom elkészítését terveztem – a Syrius nyomában –, amikor bejött a stúdióba az alakuló Dschingis Khan producere azzal az ígérettel, hogy csak saját számokat játszó, alakulóban lévő zenekarhoz lehet csatlakozni. Az első ajánlatra nemet mondtam, majd a másodikra is, hiába emelte a közreműködésem árát. Végső érvként azt ajánlotta fel, hogy megkapom a stúdióját három hétre, amíg nyaral – a stúdióbérlés akkoriban megfizethetetlen volt.  Ezért szálltam be – szerintem egyikünk se gondolta volna, hogy a Dschingis Khan című nóta listavezető lesz, és 14 millió lemezt adunk el. Nem akartam a Bravo címlapfiúja lenni, ilyen ambícióm sosem volt.

És az ön által említett „második disszidálás” során voltaképpen a siker elől menekült Amerikába?

– A Dschingis Khan Brazíliától Japánig mindenhol sikeres lett, Amerikában pont nem. Ott nem poszterfiú voltam, hanem csak egy zenész. Tiszta lappal tudtam újrakezdeni. Ezért mentem oda, majd később Angliába, ahol szintén nem futott be a Dschingis Khan. Aztán honvágyam lett, elkezdett hiányozni Európa, úgyhogy amikor megismerkedtem a későbbi feleségemmel, aki akkor éppen csak hogy elkezdte az egyetemet, Németországban telepedtünk le. Építettünk egy nagyobb stúdiót, először Münchenben, majd huszonkét évvel ezelőtt kiköltöztünk a Steinbergi-tóra, ahol mára Európa legnagyobb stúdiókomplexuma épült ki.

Egy ekkora stúdióalapítási projektben mekkora volt a bukás kockázata?

– Amikor belevágtam, mindenki azt mondta, hogy a Mándoki meg van hülyülve. Elképzelhetetlennek tartották, hogy az amerikai vagy brit zenei színtér szereplői Bajorországba járjanak felvenni a lemezeiket.

Mennyire befolyásolja akár egy befutott, sikeres zenész pályáját, akár a fiatalokét, hogy ennyire megváltoztak, ahogy mondani szokás, a zenefogyasztási szokások, azaz hogy a fogyasztók kevésbé a stúdiófelvételekért, sokkal inkább az élő zenei élményekért hajlandóak fizetni?

– Kétségkívül paradigmaváltás történt, de őszintén szólva ez az én életemet nem befolyásolja. A kiadók szeretnek panaszkodni a letöltések és a YouTube hatásai miatt, de szerintem a zenészeknek inkább örülniük kellene: a zene visszakapta azt az autonómiát, ahonnan valójában indult.

Ezt úgy érti, hogy a zene kiszabadult a nagy kiadóvállalatok fogságából?

– Pontosan. Mindannyiunk példaképe, Frank Zappa annak idején évtizedeket szánt azoknak az embereknek az ostorozására, akik egy-egy multinacionális kiadó hozzá nem értő képviselőiként gúzsba kötötték zenészek generációit. Rengeteg tapasztalatunk volt nekünk is ezekről a – fogalmazzunk így – piacgazdasági Erdős Péterekről, akiknek a kompetenciáját kizárólag munkáltatójuk márka, dollár, később euró tízmilliós büdzséje adta, amit negyven-ötven zenekar között oszthattak el, tulajdonképpen kényük-kedvük szerint. Ezek a leszerelt rendőrök, ajtónállók, fegyverkereskedők döntöttek évtizedeken át zenészgenerációk sorsáról – nemcsak a vasfüggönytől keletre, de nyugatra is. Az ő világuknak szerencsére vége van, de a zene túlélte őket.

Akkor a letöltésekkel, a lemezipar kimúlásával kapcsolatos pánik az előbb említett kiadói slepp hisztije volt?

– A zenészeknek ez nem probléma. A kiadók kiestek, de a zenészek továbbra is pótolhatatlanok. Közülük azok, akik zenészként az önazonosságuk megőrzésére törekedtek, túlélték a kataklizmát. Azok viszont, akik a lemezcégek fullajtárjainak szerepét vállalták, a lemezcégekkel együtt tönkrementek. Akik az átalakulás utáni zeneiparban megmaradtak, azokkal kifejezetten szeretek együtt dolgozni.

A disszidálásuk után ön is nagyon sikeres lett, Csupó Gábor pedig, akivel közösen szöktek át a határon, igazi amerikai ikonná vált a Simpson család megalkotójaként. Mennyire volt törvényszerű ez a siker?

– Az én esetemben nem a siker volt törvényszerű, hanem a hűség az életutamhoz. Édesapám a halálos ágyán azt mondta, fiam, ne álmodd az életedet, hanem éld az álmaidat. Ez azzal jár, hogy az ember heti hét napon át korán kel és későn fekszik, és teszi a dolgát. Mi ezt tettük. Semmit nem adtak ingyen, mindenért meg kellett küzdeni. Ott – hála Istennek – nem volt Erdős Péter, aki helyet csinált volna nekünk, de ugyanakkor a sorsunk ura is lett volna. Nem volt mese: alázattal kellett lenni a zene iránt, a saját közvetlen környezetem iránt és nem utolsósorban a közönség iránt. 1979-re, a Dschingis Khan indulására elismert stúdiózenésszé tudtam válni – innen nézve a banda visszalépést jelentett. Egyszeriben áruló lettem a különböző dzsesszklubokban, kiestem a pikszisből az addigi kollégák körében.

Az augusztusi Budapest Park-beli Soulmates-koncert vendége volt Charlie, a december 29-i Charlie életműkoncerten pedig ön lépett fel. De ha jól tudom, lesz folytatás, mégpedig a Soulmates New York-i koncertjén. Hogy kerül Charlie a Madison Square Gardenbe?

– Ez az én születésnapi ajándékom a 70 éves Charlie-nak. Karácsony előtt New Yorkban voltam, ahol az ottani koncertet készítettük elő. Többször összeültünk beszélgetni a New York-i barátaimmal, akik közül többen a Soulmates-ben is zenélnek. Megkérdezték, hol leszek és mit csinálok karácsonykor. Mondtam nekik, hogy a 70 éves barátom, Charlie életműkoncertjén zenélek, akit ők jól ismernek, hiszen mindhárom alkalommal, amikor a zenekar az utóbbi 15-20 évben Budapesten játszott, Charlie-t meghívtam, hogy lépjen fel velünk, és a zenekar összemelegedett vele. Így vetődött fel Charlie New York-i meghívása; ez lett a 70. születésnapi ajándéka.

A turné címe, amelynek keretében a Man Doki Soulmates augusztusban Magyarországra jött, Charlie pedig január végén New Yorkba repül, Wings of Freedom. Miért ezt a nevet kapta?

– Többször beszéltem nyilvánosan is arról, hogy édesapám pesti srác volt, aki harcolt a diktatúra ellen. Arról is beszéltem, többek között a Heteknek is, hogy a halálos ágyán apám arra kért, hogy az unokái soha ne olvassanak cenzúrázott újságot. Az én világomban nem igazán léteznek az olyan fogalmak, hogy jobboldali, baloldali vagy liberális. Csak szabadság és szolgaság van, tolerancia és intolerancia. A művész két dologgal, a zsarnoksággal és az intoleranciával szemben lehet intoleráns – ezekkel szemben viszont kötelező annak lennie. Ebben az értelemben – talán meglepő lesz, amit mondok, de – a száz évvel ezelőtt meggyilkolt kommunista Rosa Luxemburg követője vagyok, aki azt mondta: számára a szabadság a másképp gondolkodók szabadsága. Ma Magyarország ezt a másképp gondolkodást képviseli a nyugati világban, és megütközéssel látom a német és angolszász sajtóban emiatt megjelenő méltatlan támadásokat a hazám ellen.  Josef Goebbels mondta annak idején, hogy aki nem ért vele egyet, az nem jó művész. Sajnos a magyar és a nyugati média észjárása ebben hasonlít Goebbelsére – a jelszó, hogy aki nem ért egyet velünk, azt utálni kell. Én mindig szabadgondolkodó voltam, és mindig úgy gondoltam, hogy a művésznek az a dolga, hogy a szabadgondolkodó pozíciójából hirdesse a toleranciát a másként gondolkodással szemben.

Mekkora veszély ma Európa és a globalizálódó világ uniformizálódása?

– Európát a két világháború sokkja mellett közös értékei hozták össze. Ilyen értékek a női egyenjogúság, az antiszemitizmus és minden fajgyűlölet és vallási intolerancia elutasítása. Ez az értékkánon a zsidó-keresztény kultúrán alapul; de ha Európa elszakad a gyökereitől, akkor ez az értékkánon is a semmibe vész. Európa akkor működőképes, ha tiszteli a gyökereit és az őt alkotó nemzetek önrendelkezési jogát. Így lehet egyszerre közös és sokszínű a kontinensünk.

Érvényesíthető ez a fajta sokszínűség? Reális alternatíva a nemzetek Európája?

– Nemhogy a különböző nemzetállamok között, de a Német Szövetségi Köztársaságon belül is létezik ez a fajta sokszínűség. A bajorok már hatvan évvel ezelőtt eldöntötték, hogy környezetvédelmi minisztériumot alapítanak, mert nekik fontos a környezetük védelme, például hogy a folyóik és a tavaik vize ivóvíz-minőségű legyen. A berliniek számára ez nem fontos, inkább az, hogy minden kocsmában legyen egy semlegesnemű vécé. De ez nem jelenti azt, hogy ők rosszabb németek vagy rosszabb európaiak lennének, mint a bajorok – egyszerűen mások, és ez így van jól. Ha Európa vezető hatalmának polgárai között ekkorák a különbségek, miért várjuk el, hogy Bulgáriától Írországig ugyanúgy gondolkodjanak az európaiak?

Fontos választóvonal Európában például az oktatáshoz való hozzáférés biztosítása az állampolgár társadalmi-gazdasági helyzetétől függetlenül. Amikor a kommunizmusról kérdeznek, mindig elmondom: borzasztó, nyomasztó diktatúra volt, de egyet a javára kell írni: a közoktatást valóban hozzáférhetővé tette a legszegényebbek számára is. Szerintem ez a legfontosabb dolog, amit egy társadalom tehet a tagjaiért: hogy a gyerekeknek, akárhonnan indultak is, megadja az integráció esélyét. Ez nem lehetséges másképp, csak az oktatáson keresztül.

Hasonló a helyzet a bevándorlással: gondolhatja úgy bármelyik európai ország, hogy neki a gazdasági-demográfiai modellje fenntartásához szüksége van nagy tömegű bevándorlóra. Ez teljesen legitim álláspont, de az is, hogy más országok, így Magyarország nem szeretnének nagy létszámú bevándorló közösséget. Pláne legitim a magyar álláspont, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon van Európa legnagyobb zsinagógája. Teljesen normális, hogy a magyar kormány nem akarja importálni a Közel-Keletről az illegális bevándorlással együtt az antiszemitizmust is, mint ahogy az is, hogy a magyarok ragaszkodnak zsidó-keresztény gyökerű kultúrájukhoz.

Mekkora eséllyel száll szembe Magyarország a brüsszeli nyomással bevándorlásügyben?

– A magyarok befogadókészsége bámulatos, Európa nyugodtan rájuk bízhatja annak eldöntését, hogy kikkel akarnak együtt élni és kikkel nem. Nem tartom helyesnek, hogy Nyugat-Európa kormányai semmilyen elvárást nem támasztottak az ide érkezőkkel szemben. Ez sem a bevándorlókkal, sem saját magunkkal szemben nem volt fair – ezt egyébként 2015 májusában a Zéró tolerancia az intoleranciával szemben című esszémben fejtettem ki. Sajnos ez a szembesítés elmaradt, pedig nyugodtan a tudomásukra hozhatták volna, hogy itt zéró tolerancia van az antiszemitizmussal, a nők elnyomásával, a homoszexuálisok terrorizálásával szemben, és akiknek ez nem tetszik, azok egészen nyugodtan visszatérhetnek a szülőföldjükre. Ennek következménye, hogy Brüsszelben egy zsidó ember kétszer is meggondolja, mielőtt kipában kilép az utcára – szerencsére Budapesten elképzelhetetlen, hogy zsidó honfitársainknak rejtőzködniük kelljen.

Tehát ez ügyben pesszimista?

– Egyáltalán nem! Európa, hála Istennek, nem olyan egyszerű szerkezet, amilyennek szegény nem túlságosan kultivált Martin Schulz elképzeli. Ő maga mondta egy TV interjúban, hogy 16 évesen azért lett alkoholista, mert félt az iskolai elvárásoktól és az értettségitől. Brüsszelben nem volt súlya a szavának, de most van. Neki egyébként történelmi szerepe van abban, hogy a szociáldemokraták 2017-ben a második világháború utáni Németország legrosszabb választási eredményét érték el a Bundestag-választáson, és abban is, hogy az Európai Unió második legnagyobb befizetőjét, a modernkori demokrácia szülőföldjét, az Egyesült Királyságot sikerült kiutálni a közösségből. Európa jövője a szabad nemzetek jövője – már csak azért is, mert 1989-ben egy nemzeti szabadságharc résztvevőinek, az ’56-os pesti srácoknak az álma valósult meg. Európa nem a Mediterrán országok államadósságának közös átválallalása, vagy a bürokratikus vízfejről szól,  hanem arról, hogy milyen állapotban adjuk át a szülőföldünket a gyerekeinknek.

Olvasson tovább: