Kereső toggle

Telepi drogosból menedzser

Civil segítőkkel kezdett új életet Lakatos Heléna

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Heléna élete jó példa arra, hogy van a nyomorúságnak egy olyan szintje, amiből nem lehet egyedül kitörni, a puszta akaraterő ehhez édeskevés. A 36 éves családanya korábban súlyos drogfüggő volt, emiatt az állam elvette tőle a gyermekeit. Ez olyan sokkot okozott neki, hogy elhatározta: kijön a bagi cigánytelepről, új életet kezd, és visszaszerzi őket. Bámulatos életútjában elévülhetetlen szerepe volt a civil segítőknek. Lakatos Helénával a munkahelyén, a Prezi kávézójában beszélgettünk.

Mikor jött be a drog a bagi cigánytelepre?
– 2004 körül. Sajnos eléggé elterjedt a drogozás, és nemcsak a fiatalok körében, hanem a szülők és idősek között is – ez kortól független. Én is köztük voltam. Extasyt szedtem, aztán speedet, végül intravénás használó lettem.
A szer valahogy elfeledtette a kilátástalanságot, a szegénységet, felszabadulttá tett, nem gondolkodtam és nem szenvedtem. A drogozás alatt az emberek semmit nem látnak, csak azt, hogy meglegyen a mindennapi adagjuk. Így a kapcsolataik is teljesen tönkremennek.
Nem is akarnak kijönni ebből?
– Sokan félnek attól, hogy mi vár rájuk, ha abbahagyják a drogot.
A te példád nem lehet reménykeltő a számukra?
– De igen, csak ez nem elég, mert ha a drog az uralma alá veszi az embert, akkor az akaraterejét is elveszti, nincs megállás. A legtöbben azért nem tudnak kijutni ebből a helyzetből, mert nincs hozzá elég motivációjuk, nem kerülnek le egy olyan mélypontra, hogy most már elég, nekem segítség kell. Ez egy olyan pont, ahonnét vagy fölfelé vezet az út, vagy a végállomáshoz, ami a halál vagy a börtön.
Neked mi jelentette a mélypontot?  
– Az, hogy elvették a négy gyermekemet. Akkor fogadtam meg, hogy leszokom, és hogy mindenáron azon leszek, hogy visszakapjam őket. Ehhez az egész addigi életvitelemet meg kellett változtatnom. Ez nem volt könnyű egy olyan helyen, ahol nagyon keveseknek adatott meg, hogy normális életet élhessenek.
Te is ott születtél, a telepen?
– Nem, nekem annyiból könnyebb volt a helyzetem, hogy állami gondozottként a többséggel nevelkedtem nyolcéves koromig. Ott megtanultam egy csomó mindent, illemet, tiszteletet, ilyen apróságokat, amik utána bennem maradtak. Viszont később a cigánytelepen eléggé visszacsúsztam. Nyolcéves voltam, amikor az apám magához vett engem, és onnantól ő meg a mostohaanyám neveltek Gödöllőn. Tőlük költöztem el 14 éves koromban a bagi cigánytelepre – ennek az oka olyan trauma volt, amiről nem szeretnék beszélni –, és bár a telep 80 százaléka rokonom volt, mégsem fogadott be senki.

A videó itt megtekinthető

Hogyhogy?
– Ott olyan nagy a szegénység, hogy senki nem számíthat másokra, mindenki úgy él meg, ahogy tud. Mivel nem volt hova mennem, belekényszerültem egy élettársi kapcsolatba, ami egy elég nehéz időszakot jelentett az életemben. Azzal a férfival három évig éltem együtt Bagon, aztán félrekacsintgatott, és szétváltak útjaink.
Édesanyádról tudsz-e valamit?
– Soha nem láttam őt, a születésemkor otthagyott engem a kórházban. Úgy tudom, hogy közel húsz éve meghalt, és hallottam, hogy több gyermeke is van rajtam kívül, akik szintén állami gondozásba kerültek.
Állami gondozottként sem kötődtél senkihez?
– Nekem nagyon jó emlékeim vannak az ott töltött évekről. Felsőpetényben laktunk, egy Nógrád megyei kis faluban, ahol mindenkit ismertem, és mindenki szeretettel állt hozzám. Egérkének becéztek, mert picike kislány voltam, és az óvó néni, Farkas Marika néni mindig hazavitt engem magukhoz.
Hány osztályt végeztél el?
– A nyolc osztályt el tudtam végezni, és tervben volt a továbbtanulás is: nagyon szerettem volna fodrász lenni. Azt nem tudom, hogyan alakult volna az életem, ha végig állami gondozottként növök föl. Valamennyire istenhívő vagyok, és azt gondolom, ennek a sok rossznak meg kellett történnie velem ahhoz, hogy eljussak odáig, ahol ma tartok.
A gyerekeid mikor születtek meg?
– 17 évesen ismertem meg a gyermekeim apját, akitől született egy fiam, majd két lányom, akik ikrek. Szerettem őt, vele biztonságban éreztem magam, de négy év múlva meghalt egy közúti balesetben. Akkor ottmaradtam az egészen kicsi gyerekeimmel egyedül, 21 évesen. Majd megismerkedtem a legkisebb fiúgyermekem apjával, viszont vele megszakadt a kapcsolatom négyhónapos terhesen. Teljesen magamra voltam utalva, és nem láttam a kiutat, munkát hiába kerestem. Egy olyan házban laktam a gyerekekkel, ahol még fürdőszoba sem volt, a vizet az utcai kútról kellett hordani.
Ez mennyire jellemző ott?
– Még mindig laknak ilyen házakban családok. Akkoriban sok olyan szocpolos ház épült Bagon, amelyben nemcsak víz, hanem sokszor áram sem volt bevezetve, mert a vállalkozó átverte az embereket. Én ettől az egész kilátástalan helyzettől összeroppantam. 2004-ben, 24 évesen kezdtem el drogozni, rá két évre jött egy élettárs, akivel három éven át együtt kábítószereztünk. Az utolsó fél évben jelent meg a dizájnerdrog, amitől borzasztóan leépültem: 30 kilóra fogytam le, úgy néztem ki, mint egy zombi. Megőrültem tőle, többször volt öngyilkossági kísérletem is.
A párod nem segített?
– Az élettársam egy idő után úgy viselkedett, mint egy őrült, betegesen féltékeny volt, nem engedett ki a házból sem. Aztán egy nap nagyon megvert, úgy, hogy kórházba kerültem. Ezután a gyerekeimmel együtt elköltöztem tőle az egyik nagybátyámhoz, mire ő megüzente nekem, hogy most elveszi tőlem azt, ami a legfontosabb az életemben. Bement a gyámügyre és elpanaszolta, hogy drogozom. Elég volt csak rám nézni, úgyhogy 2012. május 3-án elvitték a gyerekeimet. Előtte egy hetet kaptam arra, hogy felkészítsem őket az elválásra.
A gyerekek ezt hogyan viselték?
– Sírtak, és nem akartak elengedni, pedig előtte az egész leépülésemet végignézték. A legidősebb fiú 15 éves volt, a lányok 12, a legkisebb 10, amikor elvitték őket. A három kisebb gyerek nevelőszülőhöz került, a nagyfiú lakásotthonba. Akkor döntöttem el, hogy nekem segítség kell, és minden erőmmel azon leszek, hogy visszakapjam őket.
Honnan kaptál segítséget?
– Hála Istennek a BAGázs egyesület akkor már két éve bent volt a telepen, és az önkéntesek foglalkoztak a gyerekekkel, az enyéimmel is, tartottak nekik nyári táborokat és különféle foglalkozásokat. Az egyik lányom mentora, Rudas Anna volt az, aki segített nekem mindenben. Végig ott volt mindenhol, együtt találtuk meg a pécsváradi rehabilitációs otthont is. Ott azonnal izoláltak engem a külvilágtól. A gyerekeimmel addig ő tartotta a kapcsolatot – folyamatosan látogatta, biztatta őket, a lányom mentorálását is folytatta. Közben küldött nekem csomagot is, és a rehab dolgozóival is tartotta a kapcsolatot.
Mennyi időt voltál külön a gyerekektől?
– Egy évet és hét hónapot. Pécsváradon három hónapot töltöttem, majd átkerültem Pécsre, egy hostelben kaptam szállást, és ott akartam új életet kezdeni. Munkát kerestem, hiszen ez volt a következő feltétel, hogy visszakaphassam a gyerekeimet. De cigányként, nyolc osztállyal legfeljebb alkalmi munkát, autópálya-takarítást, meg ilyeneket találtam, normális bejelentett állást nem.
Ekkor már nem drogoztál?
– Nem, de egy éven át naponta eljártam az NA (Narcotics Anonymous) gyűlésekre. Minden estét ott töltöttem,
és ez sok erőt adott nekem. Arról szól az egész gyűlés, hogy egymás tapasztalataiból merítünk ahhoz, hogyan álljuk meg, hogy ne drogozzunk. Mi egész életünkben függők maradunk, de a csoport segít abban, hogy ha jön egy rossz időszak, ne nyúljunk megint valami szerhez.
És te végig kibírtad?
– Igen, most lesz ötödik éve, hogy tiszta vagyok, és a gyerekeim nagyon büszkék rám. Én is büszke vagyok rájuk: tanulnak, sőt, a legkisebb fiam főszereplő volt a Brazilok című filmben. Ők messze elkerülik a drogokat. Sajnos egyedül a nagyfiam az, aki javítóintézetbe, majd börtönbe is került a drog miatt, mert mindenféle balhéi voltak, amíg külön voltunk. Mintha a saját utamat látnám benne megismétlődni, de hiszem, hogy ugyanúgy kijön belőle, ahogy én is. Ott állok mellette, és ezt tudja. Emlékszem, a javítóintézetben végezte el a nyolcadik osztályt, és egyedül én mentem el az iskolai ballagásra az összes szülő közül, holott rengeteg gyerek ballagott. Ez megdöbbentő volt. Én mindenáron otthont akartam teremteni a gyerekeimnek.
Hogyan jutottál munkához?
– Eléggé kétségbe voltam esve, ezért hazamentem Bagra apámékhoz. Felhívtam Annát, hogy sehol nem kapok munkát, nem tudom visszaszerezni a gyerekeimet. Anna erre azt mondta: na végre, arra várt, hogy jelentkezzem. Elmondta, hogy a Prezi itt járt a telepen, és kimondottan innen szeretnének valakit alkalmazni konyhai kisegítő munkára a bisztrójukba. És a BAGázsnál rám gondoltak. Először felvettek a Prezihez négyórás munkakörbe, aztán hatra, aztán megkaptam a teljes munkaidős megbízást.
A gyerekekhez lakhatás is kellett, nem?
– De igen. Az első három hónapban Bagról jártam be, aztán gyűjtögettem egy kis pénzt, amiből sikerült feljönnöm Budapestre, és egy kis szobát tudtam bérelni. A lényeg az volt, hogy ki tudtam jönni a telepről. Később, amikor megkaptam a teljes állást, akkor tovább gyűjtögettem, meg a BAGázs és a Prezi is segített, hogy ki tudjak venni egy lakást. Aztán, ahogy lett munkám, és volt hol laknom, hazahozhattam a gyerekeimet is, 2013 decemberében, karácsony előtt.
Felnőttként mi volt az, amit a Preziben kellett megtanulnod?
– Szinte semmit nem tudtam, mindössze annyi tapasztalatom volt, hogy családanya vagyok, és nagyon szeretek főzni. Amikor idekerültem, szendvicseket és salátákat kellett készítenem, és nagyon megtetszett az egész hely. Aztán az itteni főnököm, akivel jó barátságba kerültünk, folyamatosan tanítgatott mindenre, számítógép-kezelésre, és az angolt is vele kezdtem el. Alapszinten nekem is beszélnem kell az angolt, hiszen a bisztróba legalább 12 országból járnak be az emberek, és ez a közös nyelv.
Könnyen beilleszkedtél?
– Nagyon féltem attól, hogy nem fogok megfelelni, hiszen itt vagyok a gyenge kis nyolc osztályommal, tiszta tudatlanul, ráadásul cigány vagyok, mit fogok én itt kezdeni ennyi okos ember között? De végig az lebegett
a szemem előtt, hogy meg kell tartanom ezt az állást. Aztán ahogy egyre hosszabb ideje voltam itt, arra jöttem rá, hogy itt nincs megkülönböztetés, mindenki mindenkivel barátkozik, beszélget. Nagyon hamar sikerült beilleszkednem, soha nem éreztették velem azt, hogy cigány vagyok. Igaz, itt sokféle nemzetiségű ember van, tehát nem rívok ki közülük.
Mi most a beosztásod?
– Hivatalosan bisztró junior menedzser vagyok, és a takarító cégünk koordinátora (nevet). (Közreműködött: Jankovics Tímea)

Olvasson tovább: