Kereső toggle

Öntudatos polgár nélkül nincs független sajtó

Beszélgetés Tibori Szabó Zoltánnal, a kolozsvári Szabadság alapítójával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tibori Szabó Zoltán a Babes-Bólyai egyetem tanára, a kolozsvári Szabadság című napilap alapítója, újságíró, szerkesztő. A határon túli újságírás ismert, már-már legendás alakja, számtalan kötet szerzője, amelyek közül több is az erdélyi és a román holokauszt máig ismeretlen tényeit tárja az olvasók elé. A 21. századi újságírás kihívása mellett ezekről is beszélgettünk.

Az 1989. decemberi fordulat után pár napon belül megjelent Kolozsváron a Szabadság, mint napilap. Tudatos lépés volt az újságalapítás, vagy az események hozták?

– A lapindítás december 22-én délben már elhatározott dolog volt a részünkről, de a neve csak valamikor az éjszaka során kristályosodott ki bennünk.

A nyomdagépek már izzottak, de a név még nem volt biztos, amikor Kántor Lajos barátom fogalmazta meg azt, amire akkor mindenki vágyott: SZABADSÁG – csupa nagybetűvel, mert az volt a nyomdai klisék között. Így jelent meg másnap először az új kolozsvári napilap.

Előtte is volt Kolozsváron napilap, mégpedig Igazság címen, volt annak üzenete, hogy másnap már Szabadság néven jelent meg?

– Az üzenet egyszerű volt: valamivel szakítani és valami újat kezdeni. A megjelenés első napjaiban harmincötezer-negyvenezer példányban nyomtattuk a lapot, ami kevésnek is tűnt, akkora igény volt a hírekre. Sorban álltak az emberek a hírlapos előtt, ami merőben új jelenség volt, hiszen mindenért álltak sorban akkortájt nálunk, de újságért nem.

Ehhez képest most hol tart a példányszám?

– Tízezer körül. A Szabadság volt az első lap az országban, amely a világhálón digitálisan is megjelent, 1995. március 15-én. Ebben az motivált bennünket, hogy a világon bárhol élő erdélyi magyarokhoz és az anyaországba is eljussanak az itthoni hírek. Azt viszont nem gondoltuk, hogy az erdélyi olvasóközönséget is ebbe az irányba tereljük. A digitális tartalom már sok olvasó számára kézenfekvőbb, mint a papíralapú kiadvány, ez pedig egy generációs lépcsőt is jelent, hiszen a mai kor embere az online információkon szocializálódott.

A tanárt kérdezem: más az online újságírás, mint a nyomtatott? Más követelményeket támaszt az újságírókkal szemben?

– Komoly vita van a szakmában erről, és bár nem tudjuk még, mi lesz ennek a piacnak a sorsa, de magára a tényfeltáró-elemző újságírásra mindig szükség lesz, függetlenül attól, hogy milyen médiafelület fogja hordozni azt az információt. Felhígult a szakma, az jól látszik az elmúlt években. Kelet-Közép-Európából pedig szinte teljesen eltűnt az oknyomozó újságírás. A volt kommunista államokban a változásra vágyó polgárok egy nagyon széles demokráciát képzeltek el a rendszerváltáskor a maguk számára. Ez a vágy azonban nem találkozott annak a szűk elitnek a szándékéval, akik a hatalmat gyakorolják. Ebből következik, hogy a politika mindent megtett, csak hogy a sajtóra szájkosarat helyezzen. Nagyon kevés olyan műhely van, amely mer egyáltalán oknyomozó újságírást végezni, és még kevesebb, aki ezt meg is tudja finanszírozni. A független sajtót ugyanis éppen az öntudatos polgár kellene, hogy eltartsa, éppúgy, ahogyan Európa boldogabb felén volt egykor, de mára már ott is minimálisra szűkült e sajtóorgánumok köre. Az öntudatos polgár pedig igencsak hiánycikk mifelénk. A sajtó így kénytelen-kelletlen belesodródott különböző politikai vagy gazdasági érdekcsoportok hálójába, és tartósan ott vergődik. Alapvetően nem az újságeladásból és a reklámbevételből maradtak talpon a különböző orgánumok, hanem a mecénások tartják el őket. Igaz ez Romániában is, és így van ez Magyarországon is.

A kolozsvári Szabadság megőrizte a szabadságát?

– Igen, mert ez egy egyesület lapja. Az egyesületet pedig médiaszakemberek vezetik. A Le Monde struktúráját másoltuk le, az volt a minta az alapításkor, de azóta a francia újságot is eladták egy bizonyos érdekkörnek, így ma már az sem az, ami egykoron volt. Ha a minta ott nem volt hosszútávon működőképes, akkor itt sem lehet ezt elvárni – de egyelőre függetlenek maradtunk. Az olvasóink anyagi helyzetével abszolút tisztában vagyunk, hiszen mi is itt élünk, így rájuk nem igazán számíthatunk. Maradnak az alternatív források és a pluszmunkák, hiszen az egyesület kiadóként is működik, számos könyvet és egyéb kiadványt megjelentet, és vannak ingatlanjaink, amelyek kiadásából jön még bevétel. Ennek ellenére nem egy karriertörténet az újságnál állást vállalni.

Az újságírás feladatait néha átveszi a közösségi média, amely gyorsabban reagál az eseményekre, sőt, akár valós időben közvetíti azokat, átvéve ezzel az újságírók szerepét. Klaus Johannis román elnök megválasztásában például jelentős szerepet kapott a Facebook. Ezeké a portáloké a jövő?

– Valóban érdekes a közösségi platformok és az újságírás találkozása. Tény, hogy soha nem látott mennyiségben és szélességben képesek egy-egy információt megosztani. Azonban gond van a minőséggel. Talán nem a román elnökválasztás volt az első olyan politikai esemény, amelyet a közösségi portálok indítottak el, hiszen az arab tavasz is a Twitteren indult el. Minden esetben erős, szubjektív érzelmek vezérelte lelkesedés volt megfigyelhető, amelyek később visszahatottak az egész eseményre. Ez mentes volt az objektivitástól, az elemző szemlélettől – márpedig a felelős elemző újságírás egyik feladata éppen az események értelmezése, és azok lehetséges következményének bemutatása. Erre a közösségi portálok éppen a tömegvonzásuk miatt alkalmatlanok.

A klasszikus idézet szerint az „információ hatalom, ha jól használod győzelem”. A friss információk mellett az eddig elhallgatott hírek is ugyanolyan erővel hatnak a társadalomra. Kutatásaid és publikációid nyomán az erdélyi holokauszt eltitkolt, elfelejtett eseményei kerülnek a nyilvánosság elé. Honnan ered a téma iránti érzékenységed?

– Van három olyan alapérték, amelyben mindig is nagyon hittem: a szabadság, az emberi méltóság és a szolidaritás. A holokauszt során mindhárom súlyosan sérült – más politikai és történelmi események kapcsán egyszerre, egy időben ez talán soha sem történt meg ilyen mértékben. Európában, ebben az időben demokratikusan megválasztott parlamentek saját polgáraik ellen szóló törvényeket hoztak, amelyek értelmében faji alapon kirekesztették, kifosztották és végül teljesen megsemmisítették őket. Hangsúlyozom, állampolgárokról van szó, nem kívülvalókról. Számomra ez teljesen elfogadhatatlan, és azt igyekszem az olvasók elé tárni könyveimben, hogy bizony a demokratikus államok kitermelhetnek egy ilyen diabolikus rendszert. Ezzel foglakozni kell, hogy ne ismétlődhessen meg. Ha ugyanis a tanulságokat nem vonjuk le, hajlandóak vagyunk ugyanabba a hibába esni.

A román zsidósággal szembeni bánásmód különbözött a magyar hatóságok magatartásától – ezt állította a hivatalos propaganda sokáig. Kutatásaid azonban rácáfolnak erre.

– 2004-ig valóban élt ez a hiedelem, de a román holokausztjelentés Elie Wiesel vezetésével erre rácáfolt. A hivatalos álláspont addig a holokauszt borzalmait tompította, és néha tagadta, de ma már egyértelmű, hogy Románia is kegyetlenül leszámolt saját zsidóságával, viszonylag korán – lényegében 1940-ben és 1941-ben. Az áldozatok száma brutálisan magas volt, 280 és 380 ezer közötti zsidó származású polgár volt érintett.

A Balkánon történt holokauszt események számtalan titkot tartalmaznak még. Mi foglakoztat most leginkább?

– A téma óriási és kimeríthetetlen, és a világháború utáni zsidó sorsok Romániában szintén egy feltérképezetlen fejezet. Ilyen érdekes esemény a szovjet vezetés által szorgalmazott vörös alija. A szovjetek sok kommunista zsidó származású ember kivándorlását támogatták, hogy az újjáalakuló Izrael ideológiailag „rokon” állam legyen. Ezekre az utakra rengetegen jelentkeztek, de elsősorban a párttagokat vitték. Olyan erős volt a kivándorlási igény, hogy a Fekete-tenger is vörössé vált: Konstanca elhagyása után mindenki a tengerbe dobálta a vörös párttagkönyvét, mert azt nem akarták magukkal vinni – csak ki akartak vándorolni az állam segítségével.

Olvasson tovább: