Kereső toggle

Szakcsi: Nem magyarázok, inkább játszom

Beszélgetés Szakcsi Lakatos Bélával zenéről, hitről, halhatatlanságról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Mikor zongorázok, én sem »értek« a zenéhez. Nem tudnék játszani, ha nem magamat adnám: ha közben valakinek meg akarnék felelni, vagy mindig ahhoz viszonyítanék, hogy mi mindent tanultam és hallottam már, akkor nem kötném le a közönséget.  Ez a tudás valahonnan a génekből jön, isteni ajándék, a siker pedig az Ő sikere” – mondta lapunknak a 73 éves Szakcsi Lakatos Béla. A világhírű jazz-zongorista visszafogott színpadi viselkedése alapján zárkózott embernek tűnik, ám a Hetek mikrofonja előtt egy meglepően beszédes, derűs és szelíd ember ült.

Nézze meg a cikkhez kapcsolódó videónkat!

Minden nap gyakorol?

– Persze, mindig játszom, de kevesebbet dolgozom már. Tán ismeri Liszt Ferenc híres mondását: ha egy napig nem gyakorlok, azt csak én veszem észre, ha két napig, azt a zenészek is, ha három napig, azt már a közönség is.

A lakodalmas rock országában, ahol különösen szűk az értő közönség, hogyan lehet a jazz-zel érvényesülni?

– Szerintem nem úgy kell játszani egy előadóművésznek, hogy arra koncentrál közben, hogy értik vagy nem értik. Egyszer egy vidéki koncert után odajött hozzám egy fiatal tanár, és azt mondta: nagyon tetszett neki, pedig ő nem ért a jazzhez. Mondtam neki, idehallgasson, amikor játszom, én sem értek hozzá. 

Akkor csak a hatás számít?

– Nem, a hatás nem jó szó, az számít, ami kijön belőled. A közönség megérzi, ha be vagy gyakorolva, és azt adod elő neki. Perfekt, de 15-20 perc múlva elkalandozik a figyelmük. Nem tudja őket lebilincselni. Mert az a jó előadó, akinél kissé kiszámíthatatlan, hogy a következő percben mit tesz. Ez az érzés, ez a plusz az, ami megkülönbözteti egymástól az előadókat.

És az sem baj, ha hibázik?

– Inkább nem fél attól, hogy hibázik, nem akar megfelelni. Arra törekszem, hogy azt, amit tudok jelen pillanatban, átadjam a közönségnek, a lehető legkevesebb manipulációval. Mindenben az őszinteség számít, az, hogy fel merem vállalni: ez vagyok én. Ez szabadságot is jelent: azt merem mondani vagy csinálni, amit gondolok. Nagyon nehéz szabad embernek lenni, különösen a színpadon. De a hallgató csak akkor tud azonosulni velem.

Ez a játék Önről szól vagy a zenéről?

– Jó esetben a legkevésbé se rólam. Schiff Andrástól egy sikeres koncertje után megkérdezték, hogy neki is tetszett-e az előadása. Azt felelte, nagyon tetszett neki, mert nem tudja jobban. Mert a legtöbbet kiadta magából, amit jelen pillanatban tud.

Önnek is volt olyan korszaka, mint sok kollegájának, hogy droggal, alkohollal élt. Miért van erre szükség?

– Ez régen volt, amikor még nem voltam keresztény ember. De nem sokáig éltem a marihuánával, hasissal, mert nem tudtam tőle játszani. Alkohollal sokat játszottam, az megkönnyebbített, de később rájöttem, hogy az ember saját energiája sokkal erősebb, kiapadhatatlanabb, az Istentől van, és arra vigyázni kell.

Sokak szerint a muzsika nem tud ma már újat hozni, a műfajok kiüresedtek, a határok elmosódtak. Önről köztudott, hogy folyamatosan képes megújulni. Milyen irányt lát?

– Sokáig ellene voltam a műfajok keveredésének, és ma sem tagadom meg a kultúrámat. De mivel valóban mindent lejátszottak már, és nehéz újat csinálni, ezért azt hangsúlyozom, hogy a zene alapvetően az ember zenéje. És szerintem az ember eredetileg Istent próbálta helyettesíteni a művészetekkel, a zene is innen jön, azonban én a világi zenét is játszhatom Isten dicsőségére. Eötvös Péter zeneszerző barátommal sokat beszélgettünk arról, vajon milyen lehet a mennyei zene. Én próbáltam már játszani magamnak otthon úgy, hogy ne legyen benne semmi manipuláció – hiszen ez a „ráhatás” minden emberi zenében megvan, pláne, ha közönség előtt játsszák. Úgy képzelem, hogy a mennyei zenében semmiféle manipuláció nincs.

Bizonyos átjárhatóság régen is megvolt: úgy tudni, még a Konzervatórium diákjaként pártolt át a jazzhez, majd a jazz vitte vissza a komolyzenéhez…

– Ez az átjárhatóság egyáltalán nem új keletű. Engem Bartók Béla vitt közelebb ehhez a szemlélethez, ő volt az első világzenész, mert ő a klasszikus zenét ötvözte a 18. századtól a 20. századig, és nemcsak a magyar népzenét tanulmányozta, hanem a világ népzenéjét akarta megcsinálni. Az egy kincs, hogy ennyi fajta zene van, és ma már könnyebb ezeket egy közös zenei nyelvvé összebékíteni, mert 30 évvel ezelőtt a klasszikus zenészek még elég szemellenzősek voltak. Írtam már egy world musicalt, a Szentivánéji álmot, és szeretnék egy operát is írni, ami a jó keresésére ösztönözne, bibliai téma alapján. Persze ha Isten engedi, hiszen 73 éves vagyok.

Ön jeles városi cigányzenész család tagja, a fiai is kiváló zongoristák. Az istenhit mikor jelentett sorsfordulást az életében?

– Huszonöt éve, amikor anyám meghalt 45 éves korában. Névleg katolikusok voltunk, de akkor elgondolkodtam, hogy itt valami nem stimmel: utána apám is meghalt 53 évesen, a húgom 30 évesen. Van, aki emiatt fordul el Istentől, én akkor fordultam hozzá. A halál egy rettenetes dolog, akkor kezdtem el olvasni a Bibliát, titokban, mert féltem, hogy kinevetnek. Korábban sokat ittam, cigarettáztam, de idővel abbahagytam ezeket, a Jehova Tanúi hatására. Egy ideig hozzájuk jártam, azután a szabadkeresztényekhez, akkor kezdtem igazán megérteni a Bibliát. Tulajdonképpen a feleségem az állandó társam ezen az úton, aki szintén hívő, és akivel lassan 50 éve szeretjük egymást.

Hogyan hatott a hit a zenére?

– Úgy fejlődtem a hitben is, ahogy a zenében: egyrészt az őszinteség, másrészt az ismeret terén. Elkezdtem úgy gondolkodni, hogy nekem mélységesen őszintének kell lennem az Istennel való kapcsolatban, mert csak így találom meg Őt. Másrészt egyre több dolgot megértettem a Bibliából. Meg kellett változtatni a gondolkodásomat, de ezt csak úgy lehet, ha állandó ismeretet szerzek Istenről. 

Mit jelent mindez a zenében?

– Azt, hogy Istentől kaptam tehetséget, az Ő dicsőítésére. Ez a kettő egy sínen halad. Az sem véletlen, hogy nagyon sokan mondják a művészvilágban, hogy hit nélkül nem lehet zenét csinálni. Hiszen a zene abszolút szellemi, nem materiális művészet. A legtöbb zenész, ha nem keresztény, akkor vagy buddhista vagy valami más keleti vallással foglalkozik, de szellemi ember akar lenni.

Kivel szeret a legjobban együtt zenélni?

– Igazán jó a Vukán Gyurival volt, pedig mindketten zongoráztunk, de nagyon sokat improvizáltunk. Azért volt jó együtt játszani, mert a zenével és Istennel kapcsolatban is hasonlóan gondolkodtunk: ő katolikus, bibliaolvasó ember volt.  De vannak persze olyan zenészek is, akikkel nem lehet együtt játszani, mert agresszívek, magamutogatók, a közönségnek akarnak tetszeni. Őket kikerülöm.

Mennyire lehet érezni együttzenéléskor, hogy a zenésztárs spirituális ember?

– Bármilyen vallású, mindig érzékelni lehet az elkötelezettséget, azt, hogy felülről lefelé gondolkodik. De ettől még nem feltétlenül könnyű közös nevezőre jutni. Szerintem egyedül a legkönnyebb játszani. De Bachot se felejtsük el, aki azt mondta, hogy abban, amit valaki nyújtani tud, 5 százalék a zsenialitás és 95 százalék a kemény munka.

Hogyan tanítja meg a növendékeit improvizálni?

– Én a tanítványaimnak nem magyarázok, hanem inkább együtt játszom velük. Ha sikerül belevinned őket egy jó atmoszférába, akkor kezdik élvezni a zenét, és felszabadulnak. Azt hiszem, hogy a tanulásban a kölcsönös alázat a kulcs, én a fiatalokkal nem úgy bánok, hogy letörjem őket, inkább játszunk többször, és akkor ő maga jön rá, hogy mit kell csinálni. Mert ha bántod vagy atyáskodsz fölötte, akkor nem meri szabadon kijátszani magából azt, amit igazából tud. 

Igaz, hogy a cigányok különösen jó jazz-zenészek?

– Az igaz, hogy a cigányzene sokban hasonlít a jazzre, de kell a komolyzenei képzettség is. A mai magyar jazz-zenész társadalom 60 százaléka cigány származású, mert az egykor világhírű cigányzenének sajnos leáldozott. Ezért tele van most a Konzervatórium cigányokkal, mert mind klasszikus zenét tanulnak, sőt a popzenei szakmában is sokan lettek.

Befogadja a magaskultúra a cigányokat?

– Amikor 1972-ben Gonda János bevett engem a Konzervatóriumba tanárnak, csak azután kezdtek el velem barátkozni a kollegák, hogy látták, elméleti szinten felkészült vagyok. Tehetségesnek kell lenni persze, de aztán tanulni kell, hogy tudjad, mit csinálsz, és utána megint visszatérsz az őstehetségbe.

Az őstehetség valami kiapadhatatlan forrás?

– A zene valahonnét a génekből jön elő. Ha szabadon játszunk, akkor előhozzuk ezeket a pluszokat. Ezért kell a zenészeknek sok zenét hallgatniuk, mert az mind megmarad valahol a fejben, és amikor játszol, azok előjönnek. A zeneszerzők, improvizáló művészek szerint az a legjobb tanulás, ha sok zenét hallgatsz.

A megélhetési nehézségek mennyire riasztják el a tehetségeket?

– Nagyon, főleg a nem cigány származásúakat. Ma jóval nehezebb érvényesülni, mert nálunk is a pénz dominál. Amikor 1990 környékén volt Amerikában egy ötéves lemezszerződésem, láttam, hogy ez milyen rabszolgaságot jelent, és szinte megkönnyebbültem, amikor a Youtube átvette a hatalmat, és a nagy lemeztársaságoknak vége lett.  Ha a MÜPA-ban játszom, mindig telt ház van, és külföldön is jól ismerik a nevemet. Az elmúlt években van egy fokozott érdeklődés a komolyzene és a jazz iránt, különösen az élő koncertek iránt.

Gyakorlatilag minden létező díjat megkapott a pályán, ez mit jelent Önnek?

– Jól esik, de sokat nem változtatott. Örülök, hogy három kormányzattól kaptam őket, tehát politikasemlegesek. De ami eredményt elértem, az elválaszthatatlan a hittől. A kommunizmusban is nyíltan beszéltem mindenhol Istenről, igyekeztek is emiatt mellőzni: Gonda felterjesztett Liszt-díjra, amit öt éven át nem kaphattam meg. Meg kell, hogy mondjam, ma sem előnyös, ha őszintén beszélsz Istenről. De én Nála keresem a halhatatlanságot. (nevet)
(Közreműködött: Bayer Friderika)

Névjegy

Szakcsi Lakatos Béla (73) Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuthdíjas és Liszt Ferenc-díjas magyar zongoraművész, zeneszerző, érdemes művész. 1970-ben a Montreux-i Jazz Fesztiválon Pege Aladár kvartettjével második díjat nyertek, ami elindította nemzetközi karrierjét, számos külföldi lemezmegjelenését. 1972-től a Rákfogó, 1980-tól a Saturnus együttes tagja volt, és 12 évig tanított a Konzervatórium jazz-zongora szakán. 2004-ben megjelent Na dara! (Ne félj!) című albumát a cigány jazz műfajteremtő darabjának tekintik. 2008-ban mutatták be Szentivánéji álom című „world musicaljét”.

Olvasson tovább: