Kereső toggle

Talpon maradt - Interjú Gundel Takács Gáborral

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kvízműsorokat a televíziózás történetének egyik legjobb közösségteremtő műfajaként tartják számon. A játék sikerében döntő szerepe van a műsorvezető személyének. Egy idén februárban megrendezett szakmai gálán Gundel Takács Gábort választották a 2013-as év legjobb férfi műsorvezetőjének. A szak- és hírmédiumok által alapított Magyar Televíziós Újságírók Díját szórakoztató műsorok és műsorvezetőik méltánylására hívták életre. A legjobb vetélkedő elismerését a közmédia csatornáin vetített Maradj talpon! című műsor érdemelte ki.

Pár éve hátat fordított a kereskedelmi televíziózásnak. Miért?

– Azért, mert számomra nem a nézettség és a konkurencia legyőzése a legfontosabb. Szégyelltem, hogy a kereskedelmi csatornán csak azért, hogy a nézők sok SMS-t küldjenek, olyan bugyuta kérdéseket kellett feltenni, mint például: hány törpe szerepel a Hófehérkében, hat vagy hét? Volt, hogy én kértem elnézést a kérdés miatt. Amit azonban végképp nem szerettem, hogy a TV2-nél kizárólag olyan visszajelzést kaptam a munkámmal kapcsolatban, hogy legyőztük-e a konkurenciát, az RTL Klubot vagy nem.

Ön nyerte a Blikk Top 100 celeb szavazását. Ezek szerint valamilyen értékrendet meg tudott testesíteni a bulvárlap olvasóinak szemében.

– Hogy ezen a listán első helyen tudtam végezni, számomra azt jelenti, hogy az embereknek mégiscsak fontos a tartalom, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak is valamit. Talán kicsit túl vannak már azon, hogy csak úgy habzsolják azt a sok vackot, amit rájuk öntenek a képernyőn keresztül.

Az MTVA kvízével többször is nagyobb nézettséget ért el, mint a konkurens kereskedelmi televízió legsikeresebbnek számító szappanoperái. Tekinthetők-e riválisnak a sorozatok vagy valóságshow-k?

– Úgy gondolom, hogy nem a valóságshow-k vagy a teleregények jelentik az igazi kihívást a vetélkedők számára, hanem az emberi alapműveltség drámai beszűkülése. A jelentkezők közül egyre kevesebben alkalmasak arra, hogy játsszanak, és ez – ha máshol nem is – az adásban mindenképpen kiderül. Természetesen a győzelemnek csak egyik záloga a tudás: szükséges, hogy az illető jó versenyzőtípus legyen, talpraesett, ne izgulja el a játékot, tudjon koncentrálni. Arra törekszem, hogy baráti hangulatú legyen a játék, feloldjam a szereplők esetleges vizsgadrukkját. Az elején sokan kezdik el magukat kontrollálni, természetellenesen viselkedhetnek, de ezt egy rutinos műsorvezető helyre tudja rakni. A játék pont arra való, hogy kihozza az emberek valódi énjét, sajátos jellemvonásait. Az évek folyamán sokféle játékossal találkoztam, és megtanultam, hol van az a pont, amikor hagyni kell őket, hogy úgy viselkedjenek, ahogy ők akarnak. Persze váratlan helyzetek így is előfordulnak: nem olyan rég egy nagytermetű biztonsági őr gyakorlatilag végigvihogta az adást, aztán ez a hangulat átragadt a közönségre, majd – mint utólag visszahallottam – a nézőkre is. Ezekre nem lehet előre fölkészülni.

Mennyiben szolgálja a műsor sikerét a stúdió atmoszférája, a professzionális csúcstechnológia?

– Ez egy szórakoztató műfaj. Sosem a technológiával van a baj, hanem azzal, ha az emberek nem tudják a helyén kezelni a technikát, és túlságosan a rabjává válnak. Emlékszem, 1983-ban még készítettünk fekete-fehérben műsorokat. Akkor úgymond papír alapon gondolkodtak, nagy szó volt, ha fölvillant egy lámpa, a kérdéseket is papírról olvasták. Ma már tableten vezetem a műsort, komputerprogramokra épül az egész díszlet, sokféle színt felvonultató ledfalak vannak és hihetetlen mennyiségű effekt. Régen a háttérhez elég volt, ha két díszletmunkás behozta a díszletfalat, vasat tettek a hátuljára, hogy fel ne boruljon.

Hiába van káprázatos technológiai háttér, a műsor legfontosabb része a beszélgetés kell hogy legyen két ember között, ahol a műsorvezető diktálja a ritmust, fölgyorsítja, lelassítja, kézben tartja a műsor hangulatát, terelgeti a játékosokat. Az én dolgom az, hogy a néző számára megmutassam a versenyzőben az embert, a figyelmet a játékos személyére irányítsam. A házigazda nem csupán műsort vezet, ő „viszi el” az egész játékot. Hiszen minden műsor sikere azon múlik, hogy a néző mennyire tud azonosulni a benne részt vevő emberekkel.

A másik székben ülve mennyire lenne sikeres?

– Nem tudom. Minden ember tudásában vannak erősebb és gyengébb területetek, nyilván az enyémben is. Kétségtelen, hogy a munkámból fakadóan rengeteget olvasok, tanulok. A Maradj talpon!-ban két év alatt 21 ezer kérdés fordult meg. A következő! című vetélkedőben csak idén 185 műsort veszünk föl, műsoronként 70 kérdéssel. Ez iszonyatos mennyiségű kérdés, és én valamennyiből fölkészülök. Azt tapasztalom, hogy vannak olyan területek, ahol otthonosabban mozgok, nem kell utánaolvasnom, és van, amiben hiányos az ismeretanyagom, alaposabban utána kell néznem dolgoknak, vagy fel kell elevenítenem a tudásom.

Ha már említette: a Maradj talpon! című népszerű műveltségi vetélkedő után jött ugye A következő! Van érdemi különbség?

– Alapjában véve az összes vetélkedő hasonlóan épül fel, csak a dramaturgiai pontok változnak. A következő! című vetélkedőnek van egy növekvő ritmusa, amely beletorkollik egy kifejezetten hajrázós végjátékba, ahol a feltett kérdésekre rossz választ kell adni. Ez a feladat engem is megpróbál, ki kell kapcsolnom a saját reflexeimet, de szerencsére sikerült kialakítani magamnak egy „túlélési technikát”.

Ez is egy import játék. Hozzányúlhatnak a dramaturgiájához, vagy mindennek az eredeti franchise alapján kell mennie?

– A mediterrán országokban A következő! például énekes-táncos műsorként fut, míg Európa más részein ez a változat nem nagyon jön be. Mi átalakítottuk a saját képünkre, és az eredeti jogtulajdonosnak annyira tetszik, hogy még akár az is előfordulhat, hogy a mi változatunk bukkan majd föl Európa más országaiban.

Lehet tudni előre, hogy egy vetélkedő meddig megy?

– Ez a mostani a tavaszi szezonban még menni fog, de hogy ősszel mi lesz, azt nem tudom. Lehet, hogy pihentetni fogjuk. Ahogyan a gyerek sem csak egy játékkal játszik éveken keresztül, hanem szereti a változatosságot, úgy a nézők is. Szerencsére ma már nem az a műsorpolitika, hogy addig játszatunk egy játékot, amíg mindenki meg nem unja, és csak aztán keresünk egy újat.

Mióta a köztévénél van, mintha más talentumait is hasznosítanák…

– Sportriporterként kezdtem a pályafutásomat, részben visszatértem ehhez a műfajhoz is, és szerintem egyszer majd sportriporterként fogom befejezni. Amúgy színésznek tanultam, amatőr színházakban kezdtem el játszani, de amikor 1988 nyarán kiderült, hogy az ezzel kapcsolatos álmaim nem válhatnak valóra, megpályáztam egy sportriporteri állást. Ekkor már legalább öt éve voltam afféle mindenes külsős a Magyar Televízió Telesport szerkesztőségében. Egészen 1994-ig a sporttelevíziózás töltötte ki a munkám legnagyobb részét. Közben 1994–1998 között vezettem a Játék határok nélkül című nemzetközi road-show-t, majd jöttek az első fölkérések a műveltségi vetélkedők irányából, példának okáért a  TV2-nél az Áll az alku műsorvezetői posztjára. Három éve vezetem az Eurovíziós Dalfesztivál magyar válogatóját és nyolc éve a nemzetközi döntőt. Mindez azért  is áll hozzám közel, mert valamikor magam is zenéltem.

Ekkora munkateher mellett miért érezte szükségét, hogy továbbképezze magát valami egészen más területen?

– Amikor még kosárlabda utánpótlással foglalkoztam, illetve most, a Tabáni Spartacus Labdarúgó Utánpótlás Szakosztályának elnökeként számos jogi kérdéssel találkoztam, ezért részt vettem egy sportjogi szakokleveles képzésen. Úgy éreztem, hogy egy idő után az ember félműveltsége káros lehet, ezért tartottam szükségesnek, hogy pontosítsam az ismereteimet ezen a területen, egyfajta rendszerezett tudást kapjak a jogról.

Egy interjúban a következőket idézte Hadar      Galron írónő Mikve című darabjából: „A Jóisten azért adott tehetséget, hogy azzal is próbára tegyen. Fontos, hogy okosan használd a tehetséged, a jóra, és hogy ne válj a rabjává”. Mit jelent ez az Ön számára?

– Amikor láttam a darabot, szíven talált ez a mondat. A tehetség abból a szempontból teszi próbára az embert, hogy tud-e élni azokkal az adottságokkal, amelyeket Istentől kapott ajándékba: beleteszi-e a munkát, az alázatot, a kitartást, a fegyelmet az élet által feldobott lehetőségekbe vagy elherdálja a képességeit. De próba az is, hogy valaki ne váljon rabjává a tehetsége által elért sikereknek, azok ne változtassák meg a személyiségét, ne legyen belőle egy felfuvalkodott hólyag, megmaradjon két lábon járó embernek az illető, aki önazonos magával. A harmadik próbatétel pedig az, hogy az ember tudjon nemet mondani, tudjon elengedni dolgokat, és magával szemben is tudjon kritikus lenni. Eljöhet ugyanis az a pillanat, amikor egy pályának, egy feladatnak vége van, és ezt észre kell tudni venni.

Olvasson tovább: