Kereső toggle

A problémákat ki kell röhögni!

- mondja a 75. születésnapját ünneplő Sas József

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Először is engedje meg, hogy boldog születésnapot kívánjak! Nem lett kicsit zsúfolt a jubileum az év végi ünnepekkel együtt?

– Látja ön is: itt áll a gyönyörű karácsonyfa, a feleségem díszítette. Karácsonykor meglátogattak a drága aranyos gyermekeim, a fiam, Tamás és a lányom, Ágnes, a menyem, Lilla, két unokám, Boglárka és Veronika. A rövid karácsonyi szünet után volt két előadásom a Fészekben, ami nagyon elfárasztott. Az orvosom szerint nagy kockázat két előadást egymás után eljátszani. Pláne, hogy előtte a Bangó Margit elvitt Debrecenbe, hogy magyar nótát énekeljek, mert ő tudja, hogy azt nagyon szeretem. Bangó Margit egy csoda, imádok vele együtt dolgozni, nagyon tudja a szakmát.

Képzelem, reggelig ment a dínomdánom.

– Á, dehogy, este nyolcra már itthon voltam. Pénteken este közel harminc vendéggel beültünk egy egyszerű kis vendéglőbe a Csali csárdába. Szeretek idejárni, huszonöt évig itt zártuk a színházi évadzáró megbeszéléseket. A meghívottakat komoly szempontok alapján választottam ki: akit szeretek, akik szeretnek, akik kitartottak mellettem szakmailag, és nem változtak emberileg, nem változtak szakmailag, és nem váltottak köpönyeget. Jól éreztem magam, nagyon szépeket mondtak, sokat nevettünk a huszonöt-harminc év emlékein. Voltak megható percek, különösen, amikor a feleségem mondott beszédet a szüleimről.

Édesapja is nagyszerű színész volt, szomorú tény, hogy kisgyerekként félárva lett.

– Apám bonviván volt, Békéscsabán játszott, épp a Jancsi címszerepét játszotta a János vitézben, amikor megszülettem. Amikor én azt énekeltem „oá, oá, oá”, ő azt énekelte „én, a pásztorok királya, legeltetem nyájamat”. A család már csecsemőkoromtól eldöntötte, hogy majd apám után színésznek kell lennem. Elhurcolták, és Auschwitzban végezte, így anyám egyedül maradt két gyerekkel.

Gyerekfejjel hogyan élte túl a háborús éveket?

– Hárman maradtunk az édesanyámmal a háború után, az öcsém, Imre Tamás, aki jelenleg Párizsban él és nyugdíjas. Az anyám egyedül tartott el minket, varrásból. Kiment a Teleki térre, ahol dunyhákat, paplanokat vett, és azokból ingeket varrt, majd azokat befestette és eladta a Telekin. Emlékszem, hogy a festék miatt mindig savanyú ecet szag volt a szobában, és nem volt ünnep, hétvégén is folyamatosan hajtotta a Singert. Egyszer nagyon meguntam, és megkértem, hogy tanítson meg varrni, hogy segíthessek. Megtanított, és az már köztudott, hogy szabok-varrok mind a mai napig. Annak idején fürdőnadrágokat varrtam, újságpapírból vágtam ki a szabásmintát, ferencvárosiként természetes volt, hogy zöld-fehér változatot is kreáltam. (nevet)

Ha ideje engedi, ma is édesanyja varrógépén szegi fel a függönyt?

– Egy ideig a Mikroszkóp színházi irodámban volt velem anyám Singer varrógépe. Az volt nekem a visszapillantó tükröm, mivel arra emlékeztetett, hogy honnan jöttem. És amikor ránéztem, a meginduló nagyképűségem azonnal eltűnt. És képzelje, tegnap a születésnapomra a legszebb ajándékot kaptam, egy kisméretű, húszcentis eredeti Singer varrógépet a Beregi családtól. Hogy Beregiék honnan szerezték, nem tudom, de nagyon elérzékenyültem, és el is bőgtem magam.

Gyanítom, hogy a „nyóckerben” nem csupán varrással teltek a kamaszévei…

– A Fradiban bokszoltam négy és fél évig, akkor még Kinizsinek hívták, serdülőben is bokszoltam, és nyertem budapesti bajnokságot is. Abbahagytam, mert párhuzamosan nem ment a kettő. Amikor Rózsahegyi Kálmán meglátta a vörös orromat, nekem intézte a kérdést, hogy „Mi akarsz lenni színész vagy öklész?” Úgy hogy az előbbit választottam. De egy kicsit sajnáltam, mert a Fradiban adtak tejet meg kenyeret, biztos vacsoránk volt. Nagyon csórók voltunk, a mai fiatalok talán föl sem tudják fogni. A karácsonyfánk egy cirokseprű volt, zöld ágakat akasztottunk rá. A szomszédban volt egy csokoládégyár, ott kértünk ezüstpapírokat, és az épület mellett talált apró csokoládémaradványokat csomagoltuk bele, azt tettük a „fára”, és nagyon boldogok voltunk. Nem éheztünk, mert anyám minden körülmények között tett ennivalót az asztalra, csodálatos asszony volt. Érdekes, hogy édesanyám és a feleségem nagyon hasonlítanak egymásra.

Hogy állt az iskolával?

– Gyűlöltem középiskolába járni, abba is hagytam, nem érdekelt, nem szerettem a kémiát, a matematika pláne nem érdekelt, a fontosabb dolgokat fejben is ki tudtam számolni, amivel a mai napig így vagyok.

Az általános iskolát nagyon szerettem, mert ott találkoztam egy csodálatos emberrel, akit csak most értek meg igazán ezekben a politikailag átalakulóban lévő világban, ahol percenként találkozunk durvasággal és mocsokkal, csak most esik le a tantusz, milyen kiválóságot ismerhettem meg dr. Vitéz Sághelyi Alajos személyében.

A Mikroszkóp-éra előtt az ország szinte összes nagynevű színházában játszott, Győrben, Békéscsabán, Szegeden, Kecskeméten, majd Budapesten. Hogyan sikerült fellépni a világrengető deszkákra?

– 1957-ben leszerződtem a győri színházhoz táncosként, ahol kiderült, hogy nem tudok táncolni, majd azt mondta az igazgató, hogy aki ennyire a színházhoz akar kerülni, azt itt tartom, így felvettek segédszínésznek. Egy mondatos szerepem után Shaw Szent Johannájában találtam magam. Majd az ön által említett városokban is megfordultam, színészóriásokkal játszhattam. A katonaság alatt a Néphadsereg Művészegyüttesben játszottam. Kamarás Gyula és Ungvári Tamás nagy hatást gyakoroltak rám. Ungvári agya és esze mindenen átsugárzott, a pályámat illetően sok jó tanáccsal látott el. A kabaré atyja és koronázatlan királya, Marton Frigyes szervezte a „Nem Budapesti Színészek Fesztiválját”, ahol először énekeltem néhány átírt dalt, ami olyannyira megtetszett neki, hogy be is tett az az évi szilveszteri kabaréműsorba, és 1973-tól egy öltözőbe kerültem régi rózsahegyis társammal, Hofi Gézával, akivel igen jó barátságban voltunk. Sokat beszélgettünk, minden próbáját végignéztem. Sok mindent lestem el tőle is, ami ehhez a műfajhoz kell, később kiderült számomra, hogy ezt a műfajt nekem találták ki.

Elégedettek lehettek a teljesítményével, hiszen néhány évvel később a vezetői székben igazgatta a színházat.

– Közel huszonöt évig igazgattam a Mikroszkóp színpadot. Nagyon szép, teltházas előadásokat csináltunk. Az ott felvett anyagokat a mai napig ismétlik a televíziók, annak ellenére, hogy leírják ezt a műfajt. „Ez az aznap művészete” – mondják és közben kiderült, hogy a tizenöt évvel ezelőtti számaink ma is érvényesek. A gondok, a bajok és a problémák ugyanazok, csak a nevek változnak, azokat elfelejtik, legyen akárki, el fogják felejteni, betakarja a hó, azt sem tudják majd róluk, hogy kik voltak.

Milyennek látja most az embereket?

– Úgy érzem, egy kicsit depressziósabbak, mint az indokolt volna, de nem szabad lemondani a változás reményéről. Tudja, teher alatt nő a pálma. Tudom, hogy ez csak részben igaz, mert van teher, ami elnyomhatja a pálmát. A teher engem is nyomott nagyon sokáig, mert ha nem fogadott volna be minket Galambos Tibor, a Fészek Művészklub igazgatója, akkor Pesten teljesen megszűnt volna a klasszikus pesti kabaré, amit belátom, sajnos ma csak mi képviselünk. A telt házak azonban minket igazolnak.

Mit várnak a nézők önöktől, humoristáktól?

– Azt, hogy feldolgozzuk a problémáikat. Napi aktualitások nélkül közéleti politikai kabarét nem szabad csinálni. Sokan azzal jönnek, hogy ellenzékinek kell lenni. Ez nem egészen így van, igen ellenzékinek kell lenni a gondokkal, a bajokkal, a bűnökkel szemben, ezekről beszélni kell, bármelyik oldalról is tapasztalhatóak, és azokkal szembe kell menni. Elmondjuk a véleményünket, de sose ökölbe szorítva, hanem a kabaré ősi hagyományai szerint kiröhögtetve kell a hibákat kipécézni, és fontos mindezt mulatságosan előadni. Nem ellenség az az ember, aki kabarét csinál, hanem egy társ. Társ azzal, hogy szórakoztatja a nézőt, aki ugyanúgy tisztában van a bajokkal, gondokkal, és örülnek, hogy néha kimondják helyettük is. Az okos hatalomnak tulajdonképpen ezt kellene tudomásul venni és békén hagyni. Ma nincs támogatott közéleti kabarészínház. Ez baj, mert minden rendszerben volt.

Meg tud felelni a kabaré mint műfaj a 21. század elvárásainak?

– Kimondták rá, hogy lejárt lemez, ez már a múlté. Pont az ellenkezőjét bizonyítja, hogy nálunk van közönség. Nagy sikerrel játsszuk az előadásokat, és a nézettségünk nőtt. Tavaly a Felettünk a béka című kabaréval, idén pedig a Lúdas Mutyival nyertük meg a nézettségi versenyt az ATV-én. Az, hogy egy kabaré meg tud-e felelni az elvárásoknak, az azon múlik, hogy mennyiben szól a jelenről. Amennyiben nem arról szól, ami izgatja az embereket, akkor nem felel meg. De nálunk egyre jobban érdekli a fiatalabbakat is, érzik, hogy a sok röhögés közepette szól valamiről. A Lúdas Mutyira lassan már a tavaszi jegyek is elkelnek.

Ma nehezebb kabarét írni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt?

– Igen, nehezebb meg könnyebb is, mondhatjuk a magunkét. Pillanatnyilag se forradalom nincs belőle, se börtönbe nem lehet ezért kerülni. Régen egy határig elhangzottak bátor dolgok a kabaréban. A Mikroszkóp mindig nyíltan beszélt, de néha a kimondott szó helyett csak összekacsintottunk a közönséggel. Hofi számaiban is, és én is így tettem. Egy összekacsintással, egy jelzővel, egy fél- vagy befejezetlen mondattal üzentünk. A nézők ezt értették, különösen azok, akik ismerték az aznapi híreket, és újságot olvastak. Ma nyíltan ki lehet mondani a dolgokat, a következményeit azonban nem mindig ismerjük.

Önöknek is képben kell lenni a napi aktualitásokat illetően. Hogyan épít föl egy kabarét, hogyan készülnek az előadásai?

– Óriási munka, de hatalmas rutinunk van benne. Kimagasló színvonallal működik a szerzői gárda: Trunkó Barnabás, Selmeczi Tibi és a fiatal utánpótlás, Varga Ferenc József, Aradi Tibor. Többnyire maguk írják a számaikat. Ők megírják és nekem kell kitalálni, hogy milyen formába öntöm, nem feltétlenül követve a tematikát. Fontos tényező, hogy semmiképp nem lehet unalmas, fölfelé kell haladni, hogy az kicsúcsosodjon, az az igazi, ha a végén egy félmondattal vagy egy alapigazsággal robbanjon, vagy csendben elgondolkoztasson. Nem kell mindig röhögni. Néha egy-egy gondolat többet ér. Természetesen kell hozzá egy kipróbált társulat az előbb említetteken kívül a kitűnő Baranyi László, Beregi Péter, Kokas Piroska és Ress Hajnalka, valamint a leghűségesebb munkatársunk, Tari Péter, kinek a bal keze a fény és jobb keze a hang.

Olvassa a kritikákat?

– Általában igen. Bár legutóbb egy bizonyos sajtótermékben lehúzott egy újságíró. Az a véleményem, hogy jobb lenne korrektebb véleményt írni a saját érdekében, mert ha az előadásainkat a közönség, a szaksajtó első helyre teszi, közben valamilyen érthetetlen indokból az újságíró ledorongolja, és főleg nem találkozik a nézők véleményével, akkor ez a kritika számára öngól.

Önt ki tudja megnevettetni?

– Elsősorban az őstehetségeken tudok jót nevetni, sőt akár visítani is, bármilyen műfajban legyen is az. Szeretem a régi filmeket, régi és kortárs kabarékat. A teljesség igénye nélkül sorolhatnám a nagyszerű színészeket egészen Latabártól Feleki Kamillig, Alfonzótól Markos Györgyig, Körmenditől Galláig, mert hiszen szubjektív, hogy kinek mi tetszik. Nekem például, azért is tetszenek, mert ők közel álltak hozzám. Azokon tudok nevetni, akik természetesek, akikből jön, áramlik a humor. 

Az utóbbi hetekben a visszavonulásról adott hírt a sajtónak…

– Ez még nincs eldöntve. A két komoly műtétem után most fáradékonyabb vagyok. Egy hetvenöt éves komédiásnak már változik a kedély- és egészségállapota, ennek függvényében kell terveznem. Néha úgy érzem, hogy abba kellene hagyni, de hogy mi történik, ha lemegy ez a műsor, eljön a nyár, és elkezdek unatkozni..., ki tudja? Selmeczi Tibi már jelezte, hogy írt egy új számot, Trunkó Barna meg egy új verset. Minden esetre most elmegyünk egy kicsit pihenni a feleségemmel, Zsuzsával, aki idestova harmincöt éve kitart mellettem, és akit a mai napig is nagyon szeretek, és a pihenő után majd meglátjuk.

 

Díjak:

SZOT-díj (1981)

Jászai Mari-díj (1981)

Karinthy-gyűrű (1984)

Érdemes művész (1985)

A Magyar Köztársaság

Érdemrend

tisztikeresztje (1995)

Erzsébet-díj (1993)

Kiváló művész (2003)

 

Névjegy

Humorista, színész, rendező, író, színházigazgató. Békéscsabán született 1939. január 3-án. Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját 1957-ben végezte, majd a győri Kisfaludy Színház (ma Győri Nemzeti Színház), Békés Megyei Jókai Színház, Pécsi Nemzeti Színház, kecskeméti Katona József Színház, a Szegedi Nemzeti Színház, később a budapesti Mikroszkóp Színpad művésze, ahol 1985-től 2009-ig igazgatóként működött. A rádió- és tv-kabarék állandó közreműködője, számtalan nagylemeze, 13 aranylemeze és 2 gyémánt lemeze jelent meg, több önálló estnek írója, valamint előadója. Számos könyvet írt, és írnak róla. A mai napig aktívan dolgozik.

Olvasson tovább: