Kereső toggle

Hogyan nevelhetsz okos gyereket?

A Karácsonyi család receptje

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A legidősebb gyermek, Gellért még csak nyolcéves, mégis profi sportolókat megszégyenítő mennyiségben gyűjtött már – nyomdokaiban járó húgával, Katával együtt – országos bajnoki címeket, nemritkán egy-két évvel idősebbek korcsoportjában versenyezve. Mi több, ketten hazánkat is képviselték a novemberben megrendezett maribori ifjúsági sakkvilágbajnokságon, melyet kitűnő eredménnyel zártak.

Hogyan fedezték fel a gyerekek számára ezt a pályát?

Szilvia: – Igazából a gyerekek fedezték fel a sakkot maguknak, mi sosem erőltettük. Gellértnek kicsiként is nagyon jó volt a memóriája, viszont mindenbe csak belekapott, ötpercenként mással játszott, nem tudott elmélyülni igazán semmiben. Aztán elmentünk egyszer a családdal nyaralni, a férjem pedig leült a testvérével sakkozni. Gellért megállt mellettük, és fél órán keresztül meg sem mozdult – bennünket már önmagában ez meglepett. Aztán csak annyit mondott: „Apa, hát ez nagyon érdekes, taníts meg sakkozni!”

Zoltán: – Minden gyereknek én mutattam meg az alaplépéseket, és bár a kicsiket sohasem tereltük tudatosan a sakk felé, valahogy mégis egyre könnyebben ment. Még beszélni is alig tudtak, de már figyelték, ahogy játszunk, egyre várták, mikor kezdhetik el. Le se lehetett volna állítani őket.

Szilvia: – Az elején persze semmit nem tudtunk a sakkról. Interneten találtuk meg Józsi bácsi (Fekete József, sakkedző, matematikatanár – a szerk.) telefonszámát. Felhívtuk, és azt mondta, eljön, hogy négy alkalommal játszszon a gyerekekkel: abból ő el tudja dönteni, érdemes-e a sakkal foglalkozni, vagy nem. Ennek négy éve. Azóta járunk hozzá, mindig eggyel több gyerekkel.

Zoltán: – Tavaly nyáron aztán Gellértet meghívták a Maróczy Géza Központi Sakkiskola táborába. Hallottak róla, tudták, hogy tehetséges, de kíváncsiak voltak, hogy elég érett-e már arra, hogy komolyabban foglalkozzanak vele.

A gond csak az volt, hogy kilencéves kor alatt ide még nem vettek fel senkit, kivéve végül Gellértet, hétévesen, illetve idén szeptembertől már oda jár Kata is, az előkészítő csoportba.

Hogyan fogadták az általános iskola pedagógusai a gyerekek rendszeres – vagy a sakkiskola, vagy a versenyek miatti – hiányzásait?

Szilvia: – Szerencsére nagyon együttműködőek. Az iskolában megbeszéltük már a legelején, hogy nálunk ezután is a tanulás marad az első: nagyon szép dolog persze a sakk, de amint a jegyek romlanak, a sakkiskola az, amit azonnal abba kell hagyni. Azt látjuk viszont, hogy annyira szeretik ezt csinálni, hogy még jobban próbálnak mindkét helyen megfelelni. Eddig pedig Gellért mindkét évét kitűnő bizonyítvánnyal zárta.

Zoltán: – A mi családunk annyiból hasonlít az egyik legismertebb magyar sakkozócsaládhoz, Polgárékhoz, hogy náluk is minden gyerek sakkozik, ez önmagában nem ritka a sakkvilágban. Lényeges különbség viszont, hogy a Polgár lányok magántanulók voltak, pontosan azért, hogy teljes idejüket a sakkozásnak szentelhessék. Nálunk ez nem így van, és egyelőre több okból sem megvalósítható cél. A közösség a felnőtteknek is – hát még egy gyereknek – nagyon fontos, mi pedig azt szeretnénk, hogy a gyerekeink az élet más területein is fejlődjenek. Mindemellett Kata lányunk legnagyobb példaképe éppen Polgár Judit, hisz neki úgy sikerül évek óta a világ élvonalában sakkoznia, hogy mellette családanyaként is kiválóan helytáll.

A sakkozást szakemberek olyan képességfejlesztő sporttevékenységnek tartják, amely összetett módon fejt ki kedvező hatást, főként ha óvodás- vagy kisiskoláskorban, módszeresen sajátítják el. Nemcsak közvetlenül a tanulási folyamatokban, de áttételesen a szocializációban és jellemformálásban is nagy szerepet játszhat. Önök mit tapasztaltak mindebből a gyerekeiknél?

Zoltán: – Nem csak akkor érdemes elkezdeni a sakkozást, ha bajnokot akarunk nevelni a gyerekből. Minket mindig az foglalkoztatott, hogyan tudnánk a lehető legjobb példát mutatva felkészíteni őket a jövőre. Ezért nagyszerű a sakk, mert lehetőséget ad az élet alapvető igazságainak a megértésére. Egy játszmát például sokféleképpen végig lehet vinni, de közben folyton mérlegelni kell, mit nyerek, és mit veszítek azzal a lépéssel. Türelemre tanít: látom a győzelemhez vezető lépéssort, de ki kell várnom a másikat, nem lehet mindent azonnal megcsinálni. Előjön a mértéktartás: lehet, hogy két gyalogot is elnyerhetek, de kérdés, megéri-e mindkettőt elvenni. A sakk megtanít tisztelni az ellenfelet, és elhordozni a vereséget, ugyanakkor a győzelmet is. Arról nem beszélve, hogy azt is megtapasztalhatja egy gyerek, hogy ha szabályosan és okosan játszik, van esélye még egy felnőttel szemben is, ami az önbizalom területén is adhat neki pluszt.

Szilvia: – A sakk számunkra minden szempontból telitalálat. Ami a tanulást illeti: Gellért egy meglehetősen csapongó kisfiú volt, amíg az edzőjével el nem kezdett olykor másfél órán át egy dologra koncentrálni. Katának, aki hatéves, volt már például háromórás partija is, miközben végig összpontosított, és a külvilágot teljesen kizárva gondolkodott. Ezek után az iskolában egy negyvenöt perces óra meg se kottyan nekik. De mivel a sakk a memóriát is intenzíven fejleszti, így például matematikából Gellérték sokkal erősebbek az átlagnál.

Zoltán: – A sakkozás persze nem jelent csodaszert az élet valamennyi problémájára, de úgy vesszük észre, hogy nemcsak a gyerekeknek, hanem a családunknak is nagyon sokat ad. Olyan tevékenység ez, amelybe mindannyian be tudunk kapcsolódni, értjük, miről beszélnek a gyerekek egymás között, nem egy számunkra idegen világban töltik az idejük nagy részét. Mi is már a legelején láttuk, hogy két út közül választhatunk: vagy – mint a többség – jár a gyerek mindenhová, belekóstol mindenbe, ezt is, azt is kipróbálja, vagy már csak praktikus okokból is, egy dologra összpontosítunk. Ez az egy dolog, a sakk, közös örömforrás az egész család számára, pont most, ezekben az években, amelyeket később nem lehet bepótolni sem egy szülő, sem egy gyerek életében.

Van az Önök életében sakkmentes nap?

– (A család összenevet, Gellért megjegyzi: „Deee, azért előfordul… ünnepeken…”)

Szilvia: – Minden hétköznap van sakk, vagy itthon, vagy az egyesületben. Az egyensúlyra viszont mindenképpen törekszünk, vagyis arra, hogy a gyereknek gyerekkora is legyen, a napjának egy részében azt csinálhasson, amit akar, rajzoljon, szaladgáljon. Kötelező és választható versenyek, így pontszerző vagy csapatbajnokságok, gyerekversenyek nagyjából két-három hetente vannak, de ezek közül nem feltétlenül megyünk el mindre, csak ha a gyerekek felkészültnek érzik magukat. Végeredményben másoknál talán nehezebben jutunk el – mondjuk – egy gyerekkoncertre, de amire tényleg érdemes, arra sikerül időt szakítani.

Zoltán: – Én csak azt szoktam erre mondani, hogy amíg a magyar átlag napi négy órát néz tévét, a mi gyerekeink meg ugyanennyit sakkoznak, addig nincsen ezzel semmi gond.

Bár a gyerekek még igen fiatalok, és rengeteg tényező befolyásolhatja az előmenetelüket, mégis körvonalazható-e valamilyen mértékben a jövőjük a sakk terén?

Szilvia: – Elmondhatjuk, hogy a gyerekek nagyon jó edzőknél – Fekete József, Sinkovics Péter, Krizsány László, Korpics Zsolt – nagyon jó kezekben vannak. Ha a továbbiakban is versenysportolók akarnak lenni, mi abban is készséggel támogatjuk őket, de egyértelmű, hogy ehhez a napi két-három óra lassan már nem elég. Két gyerek is magánórákra jár, ezeknek a számát a fejlődésük érdekében növelni kellene, ehhez azonban komolyabb erőforrásra volna szükség. Idén az egész nyarat azzal töltöttem, hogy Kata nemrég adott szimultánjának videóját (mely megtalálható a YouTube-on Hogyan neveljünk okos gyereket? címmel – a szerk.) és a gyerekek eredményeit bankok, biztosítótársaságok, nagyobb szervezetek vezetőinek is elküldtem. A többség vagy nem válaszolt, vagy elutasította kérésünket, de szerencsére volt néhány nagylelkű cég, alapítvány és magánszemély, akik közösen fedezték a világbajnokság költségeit. Végül sikerült kiutaznunk a világversenyre, de azt például már nem tudtuk megoldani, hogy Krizsány László nemzetközi mester is velünk jöjjön, így ő a rendezvény ideje alatt Skype-on tartotta meg az edzéseket, a napi leckeírás és a délutáni versenyek előtt.

Zoltán: – Ez leginkább Katánál jelent gondot, hiszen ő még csak most kezdi. Az edzők már a jövő évi esélyeket latolgatják, látva a világbajnokságon nála két évvel idősebbek közt (U8) elért eredményeit: kilencvenhat versenyzőből a harmincharmadik, saját korcsoportjában viszont világelső lett – holtversenyben egy indiai kislánnyal. Magyarország még mindig ott van az élvonalban, itthon pezsgő sakkélet folyik, akik benne vannak, azok tudnak róla, csak finanszírozókat találni egyre nehezebb. Míg külföldön a klubok minden létező költséget vállalnak, addig az itthoniak rettenetesen el vannak szegényedve, szinte minden teher a családokra hárul. A gyerekek szponzorok nélkül nemzetközi szinten – ahol a sakkból már illene megélni – egy idő után nem fognak tudni versenyezni, de a magyar élvonalba még akkor is becsatlakozhatnak majd.

Beszélgetés a bajnokkal

Milyen érzés a felnőtteket sakkban legyőzni?
– Mindig örülök neki, mert ők már idősebbek és tapasztaltabbak.
Hogyan viselkednek a felnőttek, mikor leülnek veled sakkozni?
– Ha sok az Élő-pontszáma egy felnőttnek, és leül egy gyerekkel játszani, akkor nagyban benne van az is, hogy lebecsüli az ellenfelét. Volt olyan, hogy megvertem egy bácsit, felugrott, és dühösen kiszaladt a teremből, de azért volt olyan is, aki nyújtotta a kezét, hogy milyen ügyes vagyok.
Te nem ijedsz meg a felnőttektől?
– Hát de, egyszer kaptam egy 2070-es bácsit, akkor én még csak olyan 1300 Élő-pont körül voltam, és ott rémüldöztem, hogy most mi lesz.
És mi lett?
– Megvertem.
Milyen partikat játszol legszívesebben?
– A schnellekben [egy-két vagy ötperces játszmák – a szerk.] az a jó, hogy a felnőttek már nem lépnek és nem gondolkodnak olyan gyorsan, mint a gyerekek, de nekem sem jó viszont beleszokni a gyorsba, mert sokszor kell hosszú partikat is játszani. Adtam viszont már egy harmincfős szimultánt is [ilyenkor a sakkozó harminc sakkjátszmában vesz részt egyszerre, átlagosan öt-tíz másodperces gondolkodási idővel lép – a szerk.], és ott csak kettőtől kaptam ki.
Mi a legnehezebb a sakkban?
– Leginkább a megnyitás. Nagyon nehéz tanulni, nagyon figyelni kell, de az is igaz, hogy nem lehet valaki jó sakkozó, ha a nyitást meg a végjátékot nem tanulta meg rendesen. Az oroszok például azért olyan jók, mert ők a sakktanulást egyből a végjátékkal kezdik.
Mariborban, a világbajnokságon izgultál a versenyek előtt?
– Igen, de nagy volt a motiváció, mert hogyha nyertünk, mindig kaptunk valami csokit, vagy Hubba Bubba rágót, gumicukorcsomagot…
Kitől?
– Hát, anyától!
Megmaradt valami számodra nagyon emlékezetes Mariborból?
– Igen. Volt, hogy egyszer egy amerikai ellen játszottam, végig nyerésre álltam, és már mattolhattam volna nem sok lépésben, de léptem egy butaságot, és döntetlenre rontottam a játszmát. Ha nem becsülöm le az ellenfelem, akkor a végén nem is huszonegyedik, hanem mondjuk tizenötödik lettem volna.

Olvasson tovább: