Kereső toggle

Az egyházaknak meg kell küzdeniük a helyükért Európában

– mondja Diarmaid MacCulloch teológus professzor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt évben nyilvánosságra hozott népszámlálási adatok szerint az Egyesült Királyságban tíz év alatt több mint tíz százalékkal csökkent azok száma, akik kereszténynek vallják magukat. Ezzel szemben minden hétvégén a kis- és nagyvárosok utcáin megszokott látványnak számítanak a keresztény hittérítők. Valóban drasztikus csökkenésről beszélhetünk?

– Valaminek a csökkenését látjuk, de a statisztikából leszűrt következtetés vitatható. Nem hiszem, hogy az angolok valóságos keresztény elkötelezettségében ekkora visszaesés történt volna. Inkább a kereszténységgel kapcsolatos társadalmi felfogásban zajlik változás, amit korábban – mondjuk az én gyerekkoromban, az 1950-es években – természetesnek vettünk. Életem során végigkövettem több életstílus felbomlását. Egy hagyományos vidéki közösségben nőttem fel, ez a fajta életmód ma már nem létezik ebben az országban. Azt látjuk, hogy az emberek tudatos döntést hoznak a kereszténység mellett, olyan módon, ahogyan korábban nem volt szükséges. A gyülekezetbe járás például egyáltalán nem csökkent, London bizonyos részeiben például még növekszik is.

Megjelent tehát egy más típusú kereszténység. Bizonyára ismeri a keresztény ország kifejezést – amikor a társadalom az egyházzal azonosítja magát –, és erről valóban nem beszélhetünk többé. Ez már a hatvanas években megszűnt Angliában, és az Ön által említett statisztikák erről árulkodnak. Most már egy másik korszakban élünk, ami egyben az Egyesült Királyság jövőjét is jelenti. Nagyképűnek hangozhat, de a sokhitű társadalom egyelőre sikeresnek bizonyult, elég, ha arra gondolunk, hogy eddig nem láttunk túlságosan nagy társadalmi feszültségeket ebben a látványosan gyors demográfiai változásban: vannak hindu, szikh, muszlim, buddhista közösségeink… és még mindig itt vagyunk.

Milyen helyzetben van ma az anglikán egyház, amely körül nagyon sok viszálynak lehettünk a szemtanúi az elmúlt években? Sokan az anglokatolikusok közül áttértek a római katolikus hitre. Egyáltalán, hány irányzata van az anglikán egyháznak?

– Tekintsünk vissza egy pillanatra az angliai egyház történetére, amely nagyon hasonló teológiai nézetekkel indult, mint a magyarországi református egyház. Megreformált, más szavakkal nem lutheránus egyház volt. A komplikációt az okozta, hogy a monarchia meg akarta tartani a katedrálisokat. Európában egyetlen más protestáns egyház sem tudta úgy megtartani intézményrendszerét, ahogyan az angol egyház. A katedrálisok egész szellemisége, a működésük, a gyönyörű misék rendszeres sora, amit szakképzett emberek működtettek, teljes mértékben különbözik a parókiákon folyó hitélettől – ami szintén jelen van az anglikán egyházban. Tehát már a kezdetektől, egészen a 16. századtól két ellentétes teológia versenyzett egymással. Az egyik a megreformált protestantizmus, a másik pedig egyfajta katolicizmus – nem római katolicizmus –,  egy ceremoniális, vallásos típusú katolicizmus, amelyek azóta is versenyben állnak. Ennek a konfliktusnak majdnem minden évszázadban megvoltak a különféle megnyilvánulásai.

Ezek a konfliktusok az év végén távozott Rowan Williams vezetése alatt majdnem szakadáshoz vezettek. Mennyiben tulajdonítható ez a leköszönő canterburyi érseknek?

– Sok mindent tudnék mondani róla… nem volt nagyon jó vezető, és – bár ez furcsán fog hangzani – túlságosan hallgatott azokra, akik a legkevésbé értettek vele egyet. Kétségbeesetten igyekezett kompromisszumokat kötni, amivel soha nem tudta elégedetté tenni az egyházat, mert egyszerre akart a két végletesen szemben álló szárny kedvében járni, nem beszélve az egyház középen álló bázisáról. Így nem lehet eredményeket elérni, ezért bukott meg a női püspökökről szóló indítvány is. Az emberek egymástól teljesen eltérő okokból szavaztak ellene: némelyek szerint nem volt igazságos a női szolgálatokkal, mások szerint nem felelt meg az evangélikusok vagy éppen a katolikusok elvárásainak. Végül aztán annyi engedmény került bele, hogy teljesen rossz tervezet lett. Ez megijesztette a püspököket, akik elkészítettek egy, az elérni kívánt célt jobban szolgáló javaslatot.

Az új canterburyi érsek, Justin Welby valamivel több, mint egy éve lett püspök, és most egy világegyház vezetője. Jó választás volt?

– Igen, nagyon elégedett vagyok vele. Persze önző módon, mivel korábban sokat dolgoztam vele együtt. Ezért is sajnálom, hogy elhagyja Észak-Angliát Canterburyért. De ez természetesen csak a személyes véleményem. Nagyon jó választás volt, és azt hiszem, hogy amikor felmerült a neve, az is nyilvánvalóvá vált, hogy valójában ő az egyetlen jó választás. Evangélikus háttérből érkező, nagyon széles látókörű emberről van szó, aki sokat gondolkodik az egyház többi részének szellemiségéről is. Beszélgetéseink során többször meglepett, mennyire megfontolt személyiség. Értékrendjében meglehetősen konzervatívnak tekinthető. Mély benyomást gyakorolt rám remek tárgyalókészsége, ahogy nyugodtan kezeli az olyan helyzeteket, amikor józan fejre van szükség. De legnagyobb hatással az volt rám, hogy képes olyan kompromisszumos eredményeket elérni, amelyekben egyik fél sem érzi magát vesztesnek. Ez egy ritka vezetési képesség.

Korábban az olajüzletágban dolgozott, és úgy hallottam, hogy jó menedzser, liverpooli működését gazdasági siker is kísérte.

– Igen, ez eléggé ritkán jár együtt a szellemi értékekkel, mégis úgy tűnik, olyan érsekünk van, aki igazán spirituális ember, ugyanakkor gyakorlatias is.

Ha már az egyházvezetőknél tartunk, mi a véleménye Benedek pápáról? Hasonlóan Rowan Williamshez, XVI. Benedek is inkább intellektuális, mint gyakorlatias vezetőnek tűnik.

– Mindenképpen intellektuálisabb, mint az elődje. II. János Pál kifejezetten excentrikus teológus volt, és Benedek tartotta vissza a legvadabb dolgoktól, például Mária társmegváltóvá nyilvánításától. Benedek nagyon kedves idős ember, de nem szereti a modern világot, nem fogad el semmiféle igazodást ahhoz, és a kijelentései nagyon reakciósak. Elődjével együtt egy olyan vezetői réteget hoztak létre, amely elképesztően összezár. Csak olyan személyeket neveztek ki, akik egyetértenek a Vatikán irányvonalával, akik támogatói ennek a struktúrának. Ez azonban nem maradhat így, előbb-utóbb véget ér az „öreg ember” pápasága.

Van-e esély az irányváltásra, egy új pápa alatt?

– Nem várok ebben változást a következő alkalommal sem, a pápaválasztó bíborosok ugyanis ugyanahhoz az irányvonalhoz tartoznak, mint II. János Pál és XVI. Benedek. Arra számítok, hogy hatalmas krízis fog kialakulni a [katolikus] egyházban, mert egy adott ponton az egyháztagság ki fogja mondani, hogy „ebből elég volt, ezt nem tűrjük el tovább”. Egy rejtett módon ez már ma is megvalósul a fogamzásgátlás ügyében, melynek esetében az egyház hivatalos álláspontját a római katolikusok döntő többsége tökéletesen figyelmen kívül hagyja, elsősorban Nyugaton és Észak-Amerikában. Valószínűleg a római katolikus nők és férfiak kilencvenkilenc százaléka alkalmaz fogamzásgátlást. Amikor egy ilyen hatalmas, csendes ellenállás tapasztalható meg az egyház tanításával szemben, a helyzet egy idő után már nem tartható fenn, és ennek vagyunk a tanúi az európai római katolikus egyházakon belül is. Ausztriában például Schönborn bíboros – aki egy elmúlt világ túlélője – többé-kevésbé elvágta az osztrák katolikusokat Rómától. Könnyen elképzelhető, hogy a jövőben ez valósul majd meg nagyobb léptékben és meghatározó egyházrészek szakadnak el a központi irányítástól.

A kereszténység történetét feldolgozó, a BBC számára készített filmjének végén azt állította, hogy a pünkösdiek még magukat is meglephetik a harmadik évezredben. Mire gondolt pontosan?

– Ha megnézzük a pünkösdi gyülekezeteket, világszerte úgy néznek ki és úgy is viselkednek, mint a protestáns gyülekezetek. De ha visszatekintünk a kezdetekre, a protestánsok gyűlölték őket, és hatalmas feszültségek voltak közöttük amiatt, hogy a protestáns vallás elsősorban az írásokon és a prédikáláson alapul, a pünkösdi mozgalom pedig a szellemre épül, továbbmegy a szónál, az Igénél. Nekem úgy tűnik, a másfajta alap miatt ütközhet össze a protestáns vallásokkal, és ez azt jelentheti, hogy a pünkösdi mozgalomból valami markánsan eltérő irányzat lesz a protestantizmus főáramához képest. A pünkösdi mozgalom olyan társadalmakban is növekszik, amelyek a gazdasági fejlődés útjára léptek, és ahol a kereszténység megszűnt a szegénység szinonimája lenni. Ebben az esetben új mondanivalót kell majd találniuk. Megfigyelésem szerint – ahogy a filmben is látható volt, például Afrikában – a pünkösdi mozgalomban az istentisztelet egyik központi eleme az ünneplés, és ez olyan emberek életében is megjelenik, akiknek valójában nagyon kevés okuk van az ünneplésre. Másfajta társadalmakban másféle istentiszteleti módokra van szükség. A nyolcvanas években olvastam Walter Hollenweger könyvét, amelynek előrejelzéseit a mozgalom mára jelentős mértékben meghaladta: óriási növekedésen ment keresztül, és eljutott oda, hogy elkezdjen kérdéseket feltenni magának arról, mi a dolga, és merre tart.

Hatalmas demográfiai változásnak vagyunk a szemtanúi napjaink Európájában. A bevándorlók túlnyomó része iszlám hitű. Hogyan érinti ez a változás a keresztény egyházakat, legyenek azok anglikánok, katolikusok, protestánsok vagy éppen pünkösdiek?

– A történészek általában nagyon rossz próféták. Annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság nem tökéletes hely, Skandináviával együtt adott már némi támpontot arra nézve, hogy mit érdemes tenni ilyen helyzetben. Ezeket a folyamatokat már nem tudjuk megállítani, vagy ha megpróbáljuk, akkor annak ijesztő eredményei vannak. Amit ilyen helyzetben tenni kell, az egymás megismerése, és azt hiszem, hogy ez a helyzet egy hatalmas lehetőség a kereszténység számára, hogy megküzdjön a helyéért. Az egyháznak jó, ha létezését és szerepét nem tekinti örökölt jognak, hanem újra és újra megmutatja saját magát a társadalom számára. Az önelégültségnél még a konfrontáció is célravezetőbb.

Angliában és Franciaországban is élve néha az volt az érzésem, hogy a hatalom sokszor a politikai korrektség címszava alatt folytat keresztényellenes politikát: Párizs környékén például egyes helyeken leszerelték a harangokat, hogy a harangszó ne zavarja a környék muszlim lakosait. Vagy itt van a kereszt viselésének tiltása Angliában, ami már Strasbourgban kötött ki.

– A két ország nagyon különböző: amit Franciaországban tapasztalunk, az egy régi dolog, körülbelül 1793-tól datálódik, és a jakobinus, keresztényellenes laicitás történelmi hagyományának egyenes következménye. Ezzel szemben elképzelhetetlen, hogy Angliában leszereljék a harangokat, ebből elképesztő méretű nemzeti felháborodás származna. Mindemellett Angliában is születtek rossz és igazságtalan döntések a keresztények kárára.

Olvasson tovább: